amer blogja

Álmodban néha majd meglátogatlak,

mint régi jó barát jövök,

szép csendesen, léptem oly nesztelen lesz,

mint kertbe surranó ködök.

Árnyék leszek és átölellek lágyan,

miként tájat a néma éj,

csak nézem arcodon az ifjúságod,

óvó figyelmemtől ne félj.

Míg szemedben az édes álom úszik,

én dús pilláid szép ívét

csodálom, az idő múltán tűnődve.

Nem oltja az szívem hevét.

Nézlek, amíg szépségeddel betelten

szavak nélkül tovább megyek,

reménykedem, álmodból tán fölrezzensz,

és kérsz, maradjak ott veled.

Mikor tükrödbe nézel,

hogy megbontsd hajad,

s egyedül hajolsz fölé,

milyennek látod magad?

A dús fürtök fényesen

hullnak homlokodra?

Szemednek csillogását

nem lepi bánat-pára?

Ha tükröd képe csalfa,

nézz inkább szemembe,

és szebbnek látod magad.

Az hűbb tükröd lehetne.

Hiszen álmomat látod,

melyből alkottalak,

hajadat elsimítom,

hogy jobban lássalak.

Belém égett a képed,

látod, ez már varázs,

lelkem kelyhében lettél

az édes gyönyörforrás.

A verseimben Te vagy

az andalító dallam,

a ringató szerelem,

és a gyógyító balzsam.

A hajnal lustán lépdel a háztetőn,

s a nap aranyló fénnyel festi az eget,

támadnak frissen dúdoló szelek,

érzem hívnak, de már nem mehetek.

Az ébredés szép álmot kerget el,

ablakomat kitárom a szélnek,

és beoson a hajnal hűvöse,

 vágyam lobban, de már nem mehetek.

Úgy érintett meg minket az élet,

ahogy vonónak két húr egybezeng.

Sors játéka, elvesz, majd újra ad.

Hangok hívnak, de már nem mehetek.

Szívemet még bénítja az emlék,

súlyos teherként hordom  csendemet.

Csábít néha varázsos lidércfény,

úgy hívogat, de már nem mehetek.

Vége lett az éjnek,

s a hajnali rózsafényben

oly jó karodnak ölelése,

hajadba arcod miért rejted,

él a piruló kamaszlány benned?

Csak én vagyok veled,

ki hűséget esküdött neked,

a régi srác, ki veled őszült,

emlékszel, egyszer azt ígértük,

majd szépen öregszünk meg együtt.

Érzed a friss tavaszt?

Virágot hoz, mint én, neked,

az élet csodálatos veled.

Valóság voltál, nem képzelet,

köszönöm, hogy voltál, Istenem!

Tűnődőm, miféle

rejtély  tünde fénye

vezet álmaimban,

mikor egy hang szólít,

egy árny nyújtja kezét,

átölel tétován,

majd mint egy tünemény

elsuhan az éjben.

Nem ismerhetlek, hát

örök álom maradsz,

küzdök emlékeddel,

s mert érzem, létezel, 

kutatok utánad

elmémben, ki voltál?

Vagy kísért, mi nem volt,

bár lehetett volna?