Róza szóbazárja

 

Pohárnyi mámor

Ma ünnepelni volna kedvem,

gyere hát, koccints velem,

ma nevetni is van kedvem,

csak úgy bolondozni kicsit,

örülni annak, hogy élünk

és addig felejtsük el, amit

már nem is remélünk.

 

Szívemben ünnepre terítek,

álmaim összeterelem, leültetem

az asztalunkhoz mindet.

Így boldog család leszünk,

köröttünk sok vidám gyermek

és a kedvükért megbontjuk

a szépen csomagolt csendet.

 

Ott vagyunk, ha akarom bárhol,

még a bor bíborában is,

mert jó ez a pohárnyi mámor,

pár korty még a nyár poharából,

mielőtt kifehérül minden emlék,

ami  örök-zöld volt nemrég.

 

Ma nevetni tudok újra magamon,

élvezem is, ahogy kontárkodom,

hisz szavakkal pingáló lettem,

felhőkre mázolom a szívem,

egy kissé giccses, képzelheted,

és egy zenélő, égkék dobozban

mosollyal nyújtom át neked.

 

Gyere, koccints most velem,

ma ünnepelni volna kedvem,

mert kell az a pohárnyi mámor,

nem kell rá okot sem keresnem.

Minden ilyen perc ajándék,

de még ne bontsd ki, kicsit várj még,

előbb szökjünk el a mából,

csak ameddig  tart, egy pohárnyi mámor...

 

 

 

Ezzel a gyermeteg kis verssel köszönöm most meg egész éves kedves figyelmeteket, hozzám-szólásaitokat, a beszélgetéseket...

Kívánok minden kedves Poeten író és olvasó Társamnak békés, és boldog új esztendőt! 

 

AI

 

Személyesen még nem találkoztam vele,

bár nem zárom ki, hogy ismer engem,

talán szívesen is közeledne,

de az első randit én rég lekéstem.

 

Plátói maradhat így közöttünk,

neki ez rutin, s engem szórakoztat.

Az ’előny’ már mindig nála lesz,

hisz' előttem jár, utcahosszat.

 

Benne információ-vér lüktet

milliárdnyi jelet már kikódolt,

de szeretni nem tudnám, -ő sem engem-

sosem érezné, hogy milyen a hóbort…:)

 

 

 

 Ott fönt újra

Ott fönt újra telehold ragyog,

sörényes éjek patái szikráznak.

Halvány árnyakon átugrató hajnalok

ködéből új napok kandikálnak.

 

A gondolatok versenyt futnak,

szívemben szakad a célszalag.

Széle - hossza egy az útnak,

mi részem volt, részem marad…

 

A földön, hol sötétség honol,

bánat-feketén nyílik a rózsa,

illata a szférákon áthatol,

szirom-fényeit az égre szórja.

 

Elmosódó

 

Fázós öregasszonyként csoszog november,

szürke szatyrából a begyűjtött ködök

ki-ki lógnak, de szökni egyik sem mer;

 

Összekapaszkodó, barna rögök borulnak

a tájra védelmezőn, mintha tudnák,

hogy fehér takaróját a fájdalom

 

hamarosan újra ráteríti a földre,

gyertya lobban, - meghal az ősz is fiatalon,

és egy fáradt öregasszony elsiratja örökre…

 

 

 

Színváltozások

 

Dérbabérok bordó gyöngyeit

az ősz rubinttá fényesíti,

a kert nyüzsgő fűhadseregét

borostyánnal kitünteti.

Terepszínű kis buckák köré

simítgatja a nap fényét,

lombokon táncoló ecsettel

átpingál minden levélkét.

Egy megkésett levendula kékje

bódult lepkét csalogatva

száll fel a felhőtlen égre.

Vörhenyes vadszőlő válogat,

ma milyen színt vegyen fel,

s régi házfalon kerget új álmokat.  

A fák türelmes lelkülettel

a múlás színeit csodálják,

kérgük alatt megőrzik 

a nyár perzselő emlékét,

közben sárgás, rozsdás

könnyeikkel telesírják

a vörösbe hajló, őszi békét.