Róza szóbazárja

Játék
Rozella•  2020. június 13. 19:50

képek és képtelenségek


képek és képtelenségek

 

I.

 

Táncoló fényfolyó, égi partokon

sötétből születő mágia, örömfoton,

ősdelej varázslat Isten homlokán,

színszűrő nélkül a lélek titokfalán

áttör, mámoros szívembe bevilágít:

sosem látott még ily’ túlzó evilágit.

 

II.

 

fehér habok egy viadukt felett

levegőben az élet tartóoszlopai

stabilan állnak engem navigálnak

vitorlákkal elcselleng a képzelet

mormog a szél őrölnek isten malmai 

de hunyt szemem látja azt ami

nincs  nem volt  sosem lehet



 

Rozella•  2019. augusztus 24. 21:39

Egy római nő


Egy római nő

 

Régi-új bódék, díszes sátrak sorakoznak

a téren, az augusztusi hőségben

magukhoz húznak és szerfölött

kíváncsian kérdik: mit keresek én itt?

Csábító, színes kelmék között,

ahol válogatok, mintha vennék

valamit, ami enyém volt valaha,

s amit most újra felismernék…

Kirakodva sok kézműves, remek

portékát kínál, hallani alkuk sorát,

az emberek arcán széles mosolyok:

Petronius harsányan ugratja Senecát

'miféle költő, ki nem üli szőrén a lovát!?'

 

Harcosok, katonák, gladiátorok,

csillognak a pajzsok, s fényes kísérettel

amott maga Claudius császár közelít,

körötte nagy csapat páncélos lovas,

aranyozott bigája se épp ócskavas.

 

Fehér ruhámban római nő is lehetnék,

nemes szépség, előkelő, karcsú és magas,

hajamban zafír ékkő, rajtam tunika,

s ha így átváltoznék hipp-hopp hirtelen,

az maga volna a nyolcadik ókor-csoda!

Talán nem is venné észre senki sem,

egy római város színes forgatagában,

hogy fibulám alól kivillan a vállam,

hátranézek kacéran, de nem látok senkit,

ki bátor gladiátorként követni merne

engem Savariában; talán nem ismer fel,

hisz kétezer évet fiatalít rajtam az idő,

s nem vagyok neki más, csak egy római nő.

 

 

 

 

Rozella•  2019. augusztus 9. 12:03

Árnyékban /I.-II./


Árnyékban  

 

„Én sem volnék, ha nem volnál”

hűlt csillagoknak izzó darabja,

tüzek őrzője, vad viharok hőse,

pernyeálmoknak megálmodója.

 

Én sem volnék büszke várrom

úrnője, kinek hűs homlokára 

holdfény hímez tükrös jelet,

hajnali nap sugarára várva.

 

Te sem volnál, ha nem lennék

túl lázálmok szép látomásain,

ha nem repülne fecskeszárnyú

emlék át az idő bomló rácsain.

 

Én sem vagyok s te sem vagy már,

csak két koldus, felhőrongyokba

bújva.. „vagyunk ketten két szép nyárfa ,   

s búvunk egymás árnyékába”

 

/ az idézetben Kányádi Sándor: Két szép nyárfa c. versének sorai /

  

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


Árnyékban - II.

 

árnyékban már harminckettő

sűrű lombsörények alatt

vágtatnak forróvérű nyarak

sehol se leng egy kis szellő

 

árnyékban is harminchárom

s a higany egyre feljebb kúszik

majd fürge gyíkként eltűnik

napra nap tudom én sajátom

 

ez a hő bent épp harminchat

így marad már de kint a nyár

hevül tovább mert neki jár

még néhány forró pillanat

 

itt árnyékban egész tűrhető

túlélhető majd csak okosan

az idő úgyis tudja hogyan

tartsa meg mi nem lehűthető

 

 



 

 

 

Rozella•  2019. július 29. 20:32

Míg vártalak - Felidézés


Két vers - azonos keretben- 



Míg vártalak 

 

 „Zápor suhogott az irtáson át”,

levenni nem mertem,

magamon szárítgattam a ruhát.

Míg vártalak, a párahajú rét

fésült magának pár új frizurát,

mellém ültek felfeslett felhők,

s egy alkalmi tócsa tükrében

én kifosztott, fehér szívüket néztem.

 

Mindenüket nekem adták,

cserébe nem kértek semmit.

Azt mondták velem maradnak,

de ne féljek, maradtak még

a magasban kékek…

Akkor hirtelen derülni kezdett,

úgy lélegzett a föld, mint a rab,

ki szabadságnak örülhet végre..

Fölnéztem az égre,  és tényleg

ott kéklett a szivárvány körül

„minden, amit a jövőtől remélek”.

 


 Az első és utolsó sor Borisz Paszternak: ’Zápor suhogott ’ c. verséből való


 

Felidézés

 

„Zápor suhogott az irtáson át”…

A páratestű rét nyújtózva, réveteg

intett utána, kivillantva tócsa-köldökét.

Föntebb a dombok párnahajlatán

megállt a szél, mintha esélye volna

visszahívni elpárolgott nyarainkat,

cseppenként, ahogy felhők könnyei hullnak,

amik után itt maradt az az illat…

 

De mordult a vén hárs: ’hiába, dőreség,

csalódni fog, csak illúziót ringat…’

Akárcsak én. Már nem futok versenyt,

hisz lekörözne magabiztosan az idő,

még el is hinné, pedig nem ő nyert,

hanem a szerelem, az örökké jelenlevő.

 

Égzengés volt akkor, amilyen még soha.

Azóta nem érzem, hogy félek,

köröttem csapkodhat villám ostora…

Tudom, már-a múlt az, amit felidézek,

benne mégis ott a jelen lábnyoma,

s „minden, amit a jövőtől remélek”.




/ 07.20./



Rozella•  2019. február 5. 11:42

átlagos

 

átlagos

 

egy átlagos februári kedden

a lobogás számon nem kérhető

kihunyt parázson átugrani nem kell

elég a talpamon szalmából cipő

 

félrerúgott szavak prüszkölnek

náthás gőgök taknya-nyála csorog

valahol épp disznót pörzsölnek

s a nagymedve a télre rámorog

 

 

 

( négy megadott szóval )

 

 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom