Róza szóbazárja
JátékÁáááááá…. :)
Ááááááá…. :)
Tegyünk ékezetet az á-ra
soha ne aggassuk fel a fára!
Faágon megbámulná egy ara,
csípeje rengő, ringó a fara.
Ki választotta e szépséges arát?
Kinek ringatja vajon a farát?
Kelendő a menyecske, magas árát
vőlegénye fizette,.. aztakutyafáját!
Az kutyának faját a családfája
megmutatja, s ha faj, nagy az ő ára!
Vőlegénynek is van pedigrés kutyája,
drágább mint az ara,... aztakutyafája!
képek és képtelenségek
képek és képtelenségek
I.
Táncoló fényfolyó, égi partokon
sötétből születő mágia, örömfoton,
ősdelej varázslat Isten homlokán,
színszűrő nélkül a lélek titokfalán
áttör, mámoros szívembe bevilágít:
sosem látott még ily’ túlzó evilágit.
II.
fehér habok egy viadukt felett
levegőben az élet tartóoszlopai
stabilan állnak engem navigálnak
vitorlákkal elcselleng a képzelet
mormog a szél őrölnek isten malmai
de hunyt szemem látja azt ami
nincs nem volt sosem lehet
Egy római nő
Egy római nő
Régi-új bódék, díszes sátrak sorakoznak
a téren, az augusztusi hőségben
magukhoz húznak és szerfölött
kíváncsian kérdik: mit keresek én itt?
Csábító, színes kelmék között,
ahol válogatok, mintha vennék
valamit, ami enyém volt valaha,
s amit most újra felismernék…
Kirakodva sok kézműves, remek
portékát kínál, hallani alkuk sorát,
az emberek arcán széles mosolyok:
Petronius harsányan ugratja Senecát
'miféle költő, ki nem üli szőrén a lovát!?'
Harcosok, katonák, gladiátorok,
csillognak a pajzsok, s fényes kísérettel
amott maga Claudius császár közelít,
körötte nagy csapat páncélos lovas,
aranyozott bigája se épp ócskavas.
Fehér ruhámban római nő is lehetnék,
nemes szépség, előkelő, karcsú és magas,
hajamban zafír ékkő, rajtam tunika,
s ha így átváltoznék hipp-hopp hirtelen,
az maga volna a nyolcadik ókor-csoda!
Talán nem is venné észre senki sem,
egy római város színes forgatagában,
hogy fibulám alól kivillan a vállam,
hátranézek kacéran, de nem látok senkit,
ki bátor gladiátorként követni merne
engem Savariában; talán nem ismer fel,
hisz kétezer évet fiatalít rajtam az idő,
s nem vagyok neki más, csak egy római nő.
Árnyékban /I.-II./
Árnyékban
„Én sem volnék, ha nem volnál”
hűlt csillagoknak izzó darabja,
tüzek őrzője, vad viharok hőse,
pernyeálmoknak megálmodója.
Én sem volnék büszke várrom
úrnője, kinek hűs homlokára
holdfény hímez tükrös jelet,
hajnali nap sugarára várva.
Te sem volnál, ha nem lennék
túl lázálmok szép látomásain,
ha nem repülne fecskeszárnyú
emlék át az idő bomló rácsain.
Én sem vagyok s te sem vagy már,
csak két koldus, felhőrongyokba
bújva.. „vagyunk ketten két szép nyárfa ,
s búvunk egymás árnyékába”
/ az idézetben Kányádi Sándor: Két szép nyárfa c. versének sorai /
--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------
Árnyékban - II.
árnyékban már harminckettő
sűrű lombsörények alatt
vágtatnak forróvérű nyarak
sehol se leng egy kis szellő
árnyékban is harminchárom
s a higany egyre feljebb kúszik
majd fürge gyíkként eltűnik
napra nap tudom én sajátom
ez a hő bent épp harminchat
így marad már de kint a nyár
hevül tovább mert neki jár
még néhány forró pillanat
itt árnyékban egész tűrhető
túlélhető majd csak okosan
az idő úgyis tudja hogyan
tartsa meg mi nem lehűthető
Míg vártalak - Felidézés
Két vers - azonos keretben-
Míg vártalak
„Zápor suhogott az irtáson át”,
levenni nem mertem,
magamon szárítgattam a ruhát.
Míg vártalak, a párahajú rét
fésült magának pár új frizurát,
mellém ültek felfeslett felhők,
s egy alkalmi tócsa tükrében
én kifosztott, fehér szívüket néztem.
Mindenüket nekem adták,
cserébe nem kértek semmit.
Azt mondták velem maradnak,
de ne féljek, maradtak még
a magasban kékek…
Akkor hirtelen derülni kezdett,
úgy lélegzett a föld, mint a rab,
ki szabadságnak örülhet végre..
Fölnéztem az égre, és tényleg
ott kéklett a szivárvány körül
„minden, amit a jövőtől remélek”.
Az első és utolsó sor Borisz Paszternak: ’Zápor suhogott ’ c. verséből való
Felidézés
„Zápor suhogott az irtáson át”…
A páratestű rét nyújtózva, réveteg
intett utána, kivillantva tócsa-köldökét.
Föntebb a dombok párnahajlatán
megállt a szél, mintha esélye volna
visszahívni elpárolgott nyarainkat,
cseppenként, ahogy felhők könnyei hullnak,
amik után itt maradt az az illat…
De mordult a vén hárs: ’hiába, dőreség,
csalódni fog, csak illúziót ringat…’
Akárcsak én. Már nem futok versenyt,
hisz lekörözne magabiztosan az idő,
még el is hinné, pedig nem ő nyert,
hanem a szerelem, az örökké jelenlevő.
Égzengés volt akkor, amilyen még soha.
Azóta nem érzem, hogy félek,
köröttem csapkodhat villám ostora…
Tudom, már-a múlt az, amit felidézek,
benne mégis ott a jelen lábnyoma,
s „minden, amit a jövőtől remélek”./ 07.20./