Róza szóbazárja

Kérlelés

 

Kedves Szellő, vigyél magaddal!

Te könnyű vagy, bárhová bejutsz,

szárnyra kelhetsz szép szavakkal.

 

Sodorj magaddal kedves Felhő!

Lebegni kék égen szép lehet,

s nézni, hogy egy csillag felnő…

 

Ringass el engem te kék Tenger!

Álmaim csónakját messze vidd,

oda, hol se part, se ember.

 

Sirass meg engem drága Zápor,

de csak kicsit, ne túlzuhogva,

s ha meghalok, élessz fel százszor!

 

… és te Kedves Holdam, mesélj nekem!

Arról, hogy itt lent lesz-e még egyszer,

vagy csak ott fönt boldog életem?

 

 

Gondolatok  jelekről…

 

/ reflexiók, a  'skary’s world' blog: (P’) bejegyzésére /

 

 

Talán tényleg kéne még egy jel.

Lehetne akár új betűszó is,

értelme ne legyen képletes,

csak lenne, mint a pí, egyetemes,

amit megért, minden írástudó

s a végtelent is megszámoló,

új és újabb nemzedék,

hisz nem állt le még a sorskerék…

 

Talán tényleg kéne még egy jel,

látóknak és vakoknak

egyaránt kimondható, leírható,

ami véget vet minden rossznak,

vérontásnak, háborúknak…

Kéne egy jel, egy fix, krucifix* szó,

messze világló varázsbetű,

jóhoz ragaszkodó, emberséget adó,

az élethez, a békéhez hű… 

 

Kéne az egyetemes „pá” 

vagy a ’csá’,vagy a ’cső’;

de kéne egy másik rosetti kő,

mi három az egyben rejt szöveget,

mert titkos jel az bármi lehet:

rúna, rovás, petroglifák,

geoglifák, tatárlaki korong ,

és óh, ki ne hagyjam

a rongorongó jeleket ,

Mexicót, s a Húsvét szigetet;

ma sem tudni, mit rejt a

phaisztoszi korongon az írás,

s mi enyészett Alexandriában,

elpusztítva tudást, költészetet

a Museionban, mely örökre elveszett..?!

 

Az egyiptomi hieroglifák,

és a rúnák megőrzött titkai,

maradt itt még sok ezernyi véset,

kőbe zárt titok, meg nem értett

rajzok, jelek, és maradt a képzet,

hogy milyen szép a régészet,

s mekkora aduász a nyelvészet.

Egyszer talán azt is érteni lehet,

amit előlünk a föld és a nyelv

- okkal - még mindig rejteget… 

 

* Ezt a szót most Animanongrata  „Porszemek” c. verséből csentem, köszi :)!

 

Az ínyenc

 

Mostanában szétzilál a hőség,

volnék inkább madár, repülő kámfor,

elillannék, röptém vakmerőség,

havas hűsítené szárnyam, ha lángol.

 

Átrepülném a nagy, kéklő vizet,

nem érdekelne sem menny, sem pokol,

élvezném, hogy végre a révész fizet

oda-vissza, s a szívásért engem okol.

 

Mostanában a lét csak telő pohár,

belőlem kortyol, lassan eltékozol,

élvezi ízeim, így napnyugta előtt,

 

s csettint, mint igazi ínyenc, ha homár

ebédje kész, mit fűszervajjal locsol,

s persze tudja, nem illik mellé befőtt.

Kinek a feje, kinek a szive….

 

Forog a föld, és a sarkokon

mintha csak sütögetne,

a nyárikon is perzselve

pirul felhőnyársakon,

bőséges piknikre készülve.

Alant a forgószínpad:

jelenetek, ezeregy éjek

beváltott ígérete cseppen,

kábít, elhajol esetlen;

magába szippantó mese,

titokzatos, megfejthetetlen,

mint ősidők barlangjainak

falra festett, gyönyörű képzete.

Talán sosem volt könnyebb

itt a földön az emberek élete,

csak másért, más miatt fájt

kinek a feje, kinek a szíve…

Ma sem segítenek a könnyek,  

ha megcsap a múlás szele,

a színek még harsogó zöldek

aranysárgák, viola-kékek

a többi is villódzva besegít

fürkészni léleknyi messzeséget,

.. és talán túlélni ezt az egészet.

 

 

 

 

Nyomkövető

 

A nyár még forró álma

épp szanaszét párolog,

míg gőzölgő lábnyomába

gyűlnek friss tócsa-dalok.

 

Az árnyék messze nyúló

karja lombszoknyába vész,  

s a nyári orgonákon ringó

lepkeraj indulni kész.

 

Én is szállnék röppenve

a magasság felé, leginkább

a hold ódon kincseire lelve

figyelnék a földre tovább,

 

s ott fenn egy felhőpolcon

elcsitulva pihenne a láz,

megértve, hogy bölcsebb lettem,

olyan, ki már nem vitáz.

 

Nyomkövetőt rak rám,

koordináták közé szorít,

de átvezet minden aknán,

hangzavarban csenddel borít.

 

Égi boltíven a szemem

megáll a választ kutatva:

mivégre jöttem s mivégre nem,

s tévedtem járatlan utakra?

 

Fénycsatot illeszt hajamba,

imbolygó árnyakat elűz messze,

az éj ma nem vághat szavamba,

érzem,  a hajnal lesz a veszte.