Róza szóbazárja

Szélfútta

 

Szószátyár téli szelek

azt pletykálják, hogy szeret,

hó helyett fűbe írtak jelet,

ami vadnyom nem lehet.

 

Csapongó, vadóc szelek

össze-vissza nyargalnak

fitogtatva szédült erejüket,

csak sejtem mit akarnak:

 

rohanni egyenest a nyárba,

de az maga volna a csoda

kinevetem őket, tavaszt várva,

előttük én érek majd oda.

 

Bolond szelek, most azt hihetik,

szétkergethetik az álmaim,

nem tudják még, hogy mindegyik

visszarepül tavaszi szél szárnyain.

 

A nap csendesen somolyog

hebehurgya, nagyravágyó szeleken,

felhőkön lépdel, lassan andalog,

magához simítja szélfútta szívem.

 

filózás

 

kaptárban a hexagonok,

termeszvárak épülete,

korallok színorgiás erdeje,

tenger mélyén folyó folyó,

és felhőkbe kapaszkodó

hegyek havas meredélye,

minden szépséges titok,

az emberszem elől rejtve,

mint az élő galaxisok

mind tökéllyel teremtve...

... de miért vagyok itt,

ha el nem érem, ha nem értem

lett létrehozva mindez?

... és miért nem értem? 

Akkor kiért? miért?

(ha) nem értem...

 

kávé mellett

 

egy átlagos februári reggelen

a lobogás számon nem kérhető

alvó parázson átugrani nem kell

elégne talpamon a szalmából cipő

 

egy átlagos februári reggelen

hapcigombócot nyel a torok

valahol épp disznót pörzsölnek

s a nagymedve a télre rámorog

 

egy átlagos februári napon

minden győzködés ugrásra kész

a szívgenerátort bekapcsolom

hol tart a technika… megáll az ész

 

asztalon gőzölgő üzemanyagom

 

Hópihe rejtély

 

A hópehely hibátlan hexagon,

kristályban két egyforma nincs,

halála múlhat egy pillanaton

s mi visszahozná, semmi sincs.

 

A hexagon egy tökéletes idom,

vele a sík is pontosan lefedhető,

ám hiába takarnám, én-határaimon

könnyedén átlép a  múló idő.

 

A pillanat utánozhatatlan mérték,

idő-határ vele mégsem mérhető,

életem térképén is hamis a lépték,

hány nap, óra, perc lesz,..? Nem követhető.

 

Ezért a pillanat nem tökéletes,

huszonnégy óra tart egy napig,

s egy óra hány perces, másodperces,

de ki mondja meg, hány pillanatig

 

tart, míg egyetlen hexagon hópihe

tenyeredben úgy olvad el,

hogy határaimat átlépve,

kezed a kezemből nem múlik el?

 

 

Rezonancia

 

Szinkront ver  alva és éberen,

a mindenséggel halkan összedobban,

tükrözött ritmusban pulzáló végtelen

lüktet egy öklömnyi kozmoszban.

 

Érzem, hogy képtelen készakarva

abbahagyni, amíg tart e földi hakni,

nevezzük sorsnak, vagy talán karma,

mely ősidők óta tanít élni, halni.

 

Csak két átrium és két kamra

ismeri a titkot rég nálam jobban,

s a vászonra egy porló pillanatra

olykor rávetíti hogy halhatatlan.

 

Jutalomjáték az élet-színpadon,

ha szeret, az segít megmaradni;

szinkronban bennem az erő tudom

képes magát gyengének mutatni.                    

 

Távoli rezgések is elérnek immár,

könyvlapok íródnak emlékezetből,

a szív rögtön rezonál, a lélek előtt jár

s választ magának egyet az Egyből.