Perzsi.blogja(novella,vers ,elbeszélés)

Az " önzetlen" segítő

*

Bella vegyes érzésekkel ült le a számítógép elé. Segítőt kellett keresnie. Egy egyszerű vizsgálatra, inkább konzíliumra kapott időpontot. Már maga a tény, hogy soronkívül bejut, egy kisebb csoda volt. Vagy hogy is nevezze... Egyszer, rég, a tudomására hozták:" aranyoska, ha soron kívül kap időpontot , az azt jelenti, hogy valaki lemondta a nehezen megszerzett időpontját. Elment maszek rendelésre, vagy kórházba került, vagy meghalt. Leginkább az utóbbi. " Bella gyomra begörcsölt a felvilágosítástól. De hát ilyen az élet!-hallotta még az asszisztens hangját, mielőtt vonalat bontott. S a neheze még hátravolt. A tőle 25 km -re lévő intézetbe el kell valahogy jutni. Betegszállítót már nem tud igénybe venni, no meg... inkább ne is beszéljünk róla.-gondolta elkeseredve. Ült a gép előtt, és próbálta összeszedni a bátorságát. A kéréshez. Utált kérni. Bármilyen kiszolgáltatott helyzetben is van, Isten adja, hogy ne kelljen kérnie. Az évek alatt már megtanulta, mindennek ára van. Az "önzetlen" segítségnek is. Nincs olyan, hogy ingyen. Mindenért fizetni kell. Így vagy úgy, de kell. Pénzzel vagy bármi mással. És a bármi más  húsbavágóbb, mintha ténylegesen pénzzel kell fizetni. Fizethet a lelki békéjével, az emberi tartásával, az emberekbe vetett hitével, becsületével, önérzetével. Nagyot sóhajtott, és beírta az üzenőfalra: holnapra B városba keresek fuvart, természetesen fizetek érte. Zaklatott lelkiállapotában már azt sem tudta eldönteni, merjen-e reménykedni, vagy sem? Csak ült a gép előtt, és meredten nézte a pulzáló kurzort. Az idő ólomlábakon cammogott. Vészesen közeledett  a délután 4 óra, ameddig tartott a rendelés. Ő pedig megígérte, hogy ha nem sikerült fuvart szereznie, jelez az asszisztensnek, hívjanak be mást soron kívül. A telefon megcsörrent. A hívó szám ismeretlen volt. Majdnem kinyomta, mikor eszébe jutott, ő maga adta meg az elérhetőségét a fuvarkereső posztban.Egy kellemes , fiatal női hang kereste. Röviden elmondta, ő segít, reggel felveszi Bellát a buszmegállóban, és elviszi B városba  a vizsgálatra, ott megvárja, és vissza is hozza. Bella nem akart hinni a szerencséjének. Egész éjjel álmatlanul forgolódott, kétségek között. Mi van, ha csak megtréfálták? 

A megbeszélt időpontban a buszmegállóban volt. És pár perc múlva megállt mellette egy zöld autó, benne egy nagyon fiatal, nagyon szép lánnyal. Akinek kedves, de kissé hűvös volt a modora.  Nem sokat szóltak egymáshoz az úton. A lány nem akart beszélgetni, ezt nyilvánvalóvá tette. Neki az útra kell figyelnie. Lassan peregtek a percek, és Bella 25 perc múlva nagy sóhajjal szállt ki az autóból az inzézet előtt. A lány, legnagyobb meglepetésére bekísérte, sőt a rendelő előtt együtt várakozott Bellával. Kiderült, csúszás van, minimum 75 perccel később fog bejutni a megadott időpontnál. A lány érthető módon nem örült ennek a hírnek, az ő délutánja be volt táblázva. A visszaút így kérdésessé vált. Végül telefonálgatások, szervezkedések árán minden a helyére került. A feszültség  is csökkent. Most már a lány kezdett beszélgetni, azaz inkább kérdezősködni. Alaposan kifagatta Bellát az életéről. A beszélgetést a doktornő szakította félbe, aki behívta Bellát a rendelőbe.A konzílium után még várniuk kellett pár percet az iratokra. Ekkor Bella feltette azt a  kérdést , ami tegnap óta foglalkoztatta. Miért segítesz nekem? A benzinpénzt is nehezen fogadtad el. Nem ismersz, nem vagyok senkid, és a szabadidődet rám áldozod. Miért? 

-Ja? Hát mert van ez a körforgás. Azt kapod amit adsz. S van egy csoport, egy társaság , akik részt vesznek egy láncban. Ha veled jót tettek, te is tedd azt valakivel, ne szakítsd meg a láncot. Mint a körlevélnél, tudod...

2016. 06 hó.

A város közepén állt a kórház, vagy valami afféle. Kevés személyzettel rendelkezett, 2 db hagyományos műtővel, és egy erősen őrzött csarnokfélével. Ide összesen 3 ember engedélyével lehetett belépni. A belépéshez szükség volt hármójuk egyidejű beleegyezésére. A kint álló őrök sem tudták mi van bent. A csarnok három elágazással rendelkezett. Volt az érkező-fogadó folyosó, a távozó folyosó és a pihenő. Pihenő, nem lábadozó. Tomot most külön engedéllyel a távozó folyosó végéhez vezették. Az ajtó kinyílt, és Alfi lépett ki rajta. Nyoma sem volt a sérülésének. Jobban nézett ki, mint valaha. Sőt, természetellenesen fiatalnak tűnt. Szemével intett Tom felé: majd később!-súgta a tekintet. Az ügyeletes tiszthez vezették őket, aki már várt rájuk. Félmosollyal az arcán veregette vállon Alfit. Örömmel látom, a gép tette a dolgát. Kitűnő állapotban van!-hadarta egyszuszra. Az elithez hűeket megjutalmazzuk.-kacsintott egyet, s ettől Tom gyomra felfordult. Nem tudta, csak sejtette miről beszél itt ez a pacalfejű, de már a hangjától is forrt a vére. Térjünk a lényegre!- szólt a tiszt. Mint az az önök számára is ismeretes, a környéken ellenállók garázdálkodnak. Tiltakoznak minden új ellen. Nem fogadják el a szabályainkat. A régi világot szeretnék visszállítani. Sosem fog sikerülni nekik. Az már visszahozhatatlan. A magántulajdon, a növénytermesztés, az állattartás, oktatás, sőt a szabadság is mind a múlté. Az új világuralkodói réteg, és a 7 fő irányító érdekei ellentétesek a múlttal. Ami van, az a munka, amiért élelmet és szállást kapnak, és látszólagos egészségügyi ellátást, olyan XVI. századi szinten. Ez a felszín, a látszat, a modern rabszolgatartás. Mire észbekapnak , ennyi sem marad. Mindent a gépek fognak átvenni. Az ember csak amolyan unaloműző dísztárgy lesz a bolygón, akiknek a jelenléte majd szórakoztató lesz NEKI. Amolyan kis marionettbábu szerepet fognak betölteni. Mint egy bábszínházban. Persze lesz egy réteg, akik ezt élvezni fogják. Ők lesznek a nézők. S jelenleg azért folyik a harc, hogy mi nézők lehessünk. -mondta a zsírfejű, majd Tomhoz fordult. Alfi említette, hogy ön még nem látta a kapszulát. Szívesen megmutatom, ha érdekli!-intett, és nagy léptekkel előrement. Alfi némán, mégis beszédesen nézett Tomra. Szó nélkül követték a tisztet. Beletelt jó pár percbe, mire mindhárom engedély megérkezett a belépésre. A nagy csarnok közepén egy MR készülékre hasonlító gép állt, annyi különbséggel, hogy az alja átlátszó anyagból készült. Kékeszölden világított, és valami keringett benne. Furcsa módon ez a valami nem volt látható, annál inkább érzékelhető. Tom összerázkódott. Ez a kapszula egyszerre volt csodálatos, és hátborzongtató.  Szerencséjük van, épp hoznak valakit, így működés közben is megnézhetik. Tom vívódott. Kíváncsi volt erre a gépre, de az ösztönei valami olyan rosszat, vészt jeleztek,  amitől a lélegzet is beleszorult. Mintha maga a pokol kelt volna életre. Mintha a gép élt, lélegzett volna, prédára várva. Képzelődöm.-próbálta meg elcsitítani magában a vésztjósló hangot. Az ajtó halkan kinyílt, és behoztak rajta egy eszméletlen, erősen vérző személyt. Nem lehetett megállapítani, honnan jön a vér. Egy vizsgálóasztalra tették, és elléptek mellőle. Pár másodperc után a semmiből megszólalt egy hang. Több szúrás érte, pár perc és meghal. A zsírfejű tiszt intett. Tegyék a kapszulába! Két katonai ruhába öltözött férfi emelte át a magatehetetlen húskupacot a burok alá, ami lassan lecsukódott. A gép működni kezdett. Semmit nem lehetett hallani, látni, de érezték, hogy működik. Tomban hatalmas feszültség gyülemlett fel. Egy gondolat motoszkált benne. Elpusztítani, szétverni! Mire a gondolat végére ért, a gép végzett is. A kapszula kinyílt, és egy kába, kissé üveges tekintetű alak szállt ki belőle. Lali! Tom és Alfi döbbenten nézett  össze. Hogy kerülhetett ide? Ki szurkálta össze? Nekünk annyi!-gondolta Tom. Köpni fog. Kiderül, hogy mi magunk vagyunk az ellenállás. Egy módon lehet ezt elkerülni. Ha itt és most megölöm. - cikáztak a gondolatok a férfi fejében. Már lódult volna Lali felé  mikor Alfi megragadta a karját. Ne csinálj hülyeséget! Még egy napig zavarodott lesz, nem fog tisztán emlékezni! Meg kell tennem! El kell pusztitani őt is, és ezt a micsodát is!-súgta Tom. Micsoda? Azt mondja micsoda? -kapta el az utolsó szót a zsírfejű. Ez nem.micsoda, ez maga a csoda,  az élet. Van aki Istennek hívja. És az is, bizonyos értelemben. Isten géptestben. Hullámgenetika, mechanika. Már halottat is visszahozott. Ő a jövő. A minőségi élet karnagya. A hosszú élet őrzője. A halhatatlanság hírnöke.  Vele a föld ismét paradicsomi hely lesz. Pár ezer ember paradicsoma. A tiszt áhitatos dicshimnusza Tomot dühvel töltötte el. Lopva körbenézett, s örömmel nyugtázta, hogy csak ők hárman vannak a csarnokban. Lalit már elvitték, magukra maradtak. Őrizetlenül. Még mielőtt Alfi megakadályozhatta volna  egy ökölcsapással a földre küldte a hájas tisztet. Alfi csak tátogott, szólni sem tudott.  Ne is ellenkezz! Ennek a játszmának számunkra vége! Lali holnap mindenre emlékezni fog. Innen mi élve nem kerülünk ki! Az a minimum, hogy legalább ezt a szörnyet elpusztítsuk! Remélem egyetértünk! -hördült fel Tom. Körbenézett, és egy vaslábú széket felkapva, a géphez lépett. Teljes erejéből ütni kezdte...

A bokrok között megbújó csapat döntésre szánta el magát. Nem volt már élelmük, vizük, semmilyük sem volt. Lassan indultak el a város felé. Már nem volt veszítenivalójuk. A kapuhoz közeledve támadtak rájuk a katonák. Véres harcba keveredtek. A kavarodásban Anát egy lövés érte. Összerogyott. A többiek is súlyos sérüléseket szenvedtek. A központba szállították őket, kihallgatásra. A belső udvaron egymás után rángatták le őket a dzsipről. Ana eszméletlen testét a dzsip mellett hagyták a földön. Az arra sétáló, labadozó Lali csodálkozva állt meg mellette, majd motyogni kezdett. Ana, gép, Ana gép, gép, gép...

A barlang bejáratánál álló emberek testtartásából, pozíciójukból és a múltban lezajlott történésekből következtetve Glória arra jutott, hogy Lali az áruló. Ő kevésbé ismerte a férfit, viszont férje anno mesélt pár dolgot róla. Többek között azt is, hogy kitűnő az eszessége, lelemémyessége. Hogy örülhetnek annak, miszerint a csapat tagja. Lali akkora éleslátással rendelkezett, amivel csak kevesen. Mindent egy puzzlehoz hasonlított az életben, s aszerint alakította a környezetében élők életét. De vajon mi késztette arra, hogy árulóvá váljon? Miért azoknak segít, akik leigázták az embereket? Hiszen ő pontosan átlátja, hova vezet a diktatúra. Ő nem segíthet a nyomorba döntőknek. S mégis, kétség nem fér hozzá,miatta ül most ott Tom megkötözve. Glória lázasan törte a fejét, de nem talált megoldást a helyzetre. Ő nem, de Papus igen. Egyedül megyek vissza. Elmondom, hogy mindenkit elfogtak, mikor Alfit kitettük a város szélénél. Csak nekem sikerült megszökni. Így megtudhatom, mi történt Tommal, és csak magamat sodrom veszélybe. Ti meg itt várakoztok és figyeltek. Glória minden kételye ellenére belátta, nincs más megoldás, így hát elengedte az apját. Csendben, lélegzetvisszafojtva várták, mi fog történni. Lali már messziről észrevette a közeledő idős embert. Hol vannak a többiek?-förmedt rá olyan hangon, hogy Papusnak kétsége sem maradt, Lali a gyalázatos áruló, akinek a szemében most még kegyetlenség is csillogott. Elfogták őket.-mondta higgadtan, miközben egy gyors pillantást vetett Tomra. Próbált szemmel jelezni neki, de Tom túl feszült és dühös volt most az ilyen finom jelek észrevételéhez. Dühében kavicsokat próbált meg Lali felé rugdalni. Te rohadék!-mindez miattad történt! Lali szája gúnyos mosolyra húzódott. Igen, és örülök neki! Már ha az apósod igazat mond! Így már  csak kettőtöket kell leadnom! De miért? Mit kapsz értünk?-kérdezte Papus, miközben megvetően nézett Lalira. Mindent, amire szükségem van! Tiszta élelmet, házat ahol csak akarok, önálló fegyvereseket magam mellé, és szabadságot. Kötöttségek, szabályok, chipek, és kényszermunka nélküli életet. Korlátlan belépést az elitbe. Erőt, hatalmat. Rabszolgákat. Olyan dolgokat, amit ti sosem fogtok megkapni. Mindenkinek meg van az ára. Az enyém ez volt. Az elmúlt majdnem húsz év alatt eleget nélkúlöztem. Éheztem, fáztam, sosem volt kilátásom egy biztonságos, kényelmes életre. Meguntam. Eladtam magam.-mondta szakállát vakargatva a férfi. Nem csak magadat adtad el, hanem minket is. Tudod mit jelent ez? Tudod mit tettél? - hördült fel Tom. Persze, hogy tudom. Egy maréknyi álmodozót, akik azf hiszik, győzhetnek. Pedig nem. Ők többen vannak. Van mit enniük, vannak fegyvereik, gyógyszereik, műtőjük, minden, ami egy jó élethez kell. Erejük van. -mondta Lali. Nem. Az erő nem bennük van. -szólt Tom, akinek nem kerülte el a figyelmét, hogy az áruló úgy fogalmazott: ők. Tehát lélekben még nincs velük. Most mi következik? Értünk jönnek?-érdeklődött Tom. Na persze! Még mit nem! Van lábacskátok! Cirka 3-4 óra múlva ott leszünk! Engem vár egy jó fürdő, benneteket meg... Egy jó fürdő? Tiszta, minőségi  étel? Esetleg még pia is? Aztán később egy ház valahol? Hát nem veszed észre, hogy ez mind természetes volt még pár éve? Hogy ezt vették el mindenkitől? Hogy te is a rabjuk vagy? Chip nélkül, de mégis a rabszolgájuk? A játékszerük, aki kiszolgálja őket? Nem fordul fel a gyom... -folytatta volna Tom a kérdéseit, de befejezni nem tudta, mivel akkora ütést mért rá az áruló, hogy felszakadt a szája széle.  Befogod?!-üvöltött a megkötözött férfira, majd intett a többieknek: indulás! Ezek ketten nem lehetnek egymás mellett.-intett Papus és Tom felé.Gyors tempóban igyekeztek a katonai bázis felé, amit Tom egy idő után nem tudott tartani. Na ja, megkötözve nehéz!- mondta kárörvendően. Oldozzátok el!-intett Lali a kísérőknek. Most már gyorsabban haladhattak.Glóriáék tisztes távolságról követték őket. Ahogyan közeledtek a bázishoz, a nyugtalanságuk fokozódott. Helyzetük kilátastalannak tűnt. A kapuhoz érve minden reményük szertefoszlott, amikor csodaszámba eső dolog történt. A szolgálatot teljesítő tiszt széles mosollyal sietett eléjük, s átkarolva az elképedt Tom vállát, hangosan örvendezett. De jó, hogy végre itt vagytok! Alfi túl van egy kisebb műtéten, most alszik. Jól van, de lelkemre kötötte, minden kényelmet kapjatok meg, ha végre ideértek! Micsoda  belevaló fickók vagytok ti! Csak úgy félkézzel elfogtok egy maréknyi lázadót! És mondta, mit mondta,  áradozott a vállapos rendületlenül. Tomnak gyorsan vágott az esze. Összekeverik az árulóval.  Hátranézett, mit szól ehhez Lali és az emberei, de azokat éppen akkor tuszkolták be egy furgonba. Értetlenül nézett maga elé, nem értette mi történt. Ugyan, ne gyötörd magad pajtás! Alfi mindent elmondott. A törvényen kívülieket deportáljuk! Ne foglalkozzatok velük! De hogy-hogy csak ketten vagytok? Alfi azt mondta, hatan lesztek, köztük két nő is! Ők hol vannak? -kérdezte a vállapos vigyorogva. Egy kis friss hús mindig jól jön. Tom a legszívesebben behúzott volna neki, de nem tehette. Most még nem. Keletre mentek, úgy döntöttek, ott folytatják az életüket. -mondta hirtelen ötlettől vezérelve. Látva a vállapos arcát, elégedettség töltötte el. Most már csak Alfival kell beszélnie, tisztáznia mindent.  Lassú léptekkel indult meg befelé, a város felé, miközben sanda pillantásokat vetett a háta mögé.

Folytatása következik.

Kicsi volt a forgalom ezen a napon a város külterületén elhelyezkedő, Mindenki étke nevű  vendéglátóipari egységben. Gyuri gépiesen helyezte el a pult mögötti részen a poharakat. Különös egyvelege volt ez a hely a különféle irányzatoknak. U alakzatú belső terének köszönhetően alkalmas volt arra, hogy egyszerre legyen étterem, szórakozóhely, kifőzde, kávézó és cukrászda is. Egyszerre nyújtott kaotikus képet , és összhangot. Meleg, délies színű berendezése  miatt a béke szigetének tűnt. És az is volt, annak ellenére, vagy éppen azért, mert itt minden társadalmi réteg megfordult. Olyan ismert emberek is, akiket errefelé ritkán lát az ember. Azt a sarokasztalt szedd már rendbe!-utasította Gyuri az egyik alkalmazottat. Erre a végszóra lépett be az ajtón Mira. Elegáns, mégis szolíd, krémszìnű nadrágkosztümje nem illett ide, ebbe a környezetbe. Halványvörös, inkább narancsszìnű haja, tökéletes összhangban  volt mindennel, amit ő viselt, ami ő maga volt. Gyuri szeme felcsillant, amikor meglátta. Kezit csókolom művésznő!-lehelte áhítatosan. Mivel szolgálhatok? Mira meglepetten nézett rá. Ritkán, egyre ritkábban ismerték fel. Mióta férje, a szívtipró Don Juan, akinek ő az árnyékában élt, 3 éve elhunyt, azóta ő  még jobban a háttérbe szorult. Nem volt még kiöregedve a szakmából, jól is tartotta magát, így akár 15 évet is letagadhatott volna a korából. Mégsem kapott szerepeket. Mellékszerepeket, kicsiket néha, de az nem hozott annyit a konyhára, amennyire neki szüksége lett volna. Ezért 55 évesen, társ és pénz nélkül egyedül állt a világban. -Halkabban kérem, ne hozzon kínos helyzetbe!-fordult most Gyuri felé. Szeretnék nyugodtan megebédelni. Miután leadta a megrendelését, leült a sarokasztalhoz, és miközben várakozott, nézelődött.Leginkább a párokat figyelte, a testbeszédüket. Berögzült szokása volt ez, remekül tudta hasznosítani a látottakat a szakmájában. Mikor Gyuri kihozta az ételt, halkan odaszólt. Nem fogom tudni most mindet megenni. Be tudja majd csomagolni a maradékot? Természetesen.- mondta a férfi, miközben arcára kiült a döbbenet. Erre nem számított. Egy világ omlott össze benne, hogy az általa csodált, rajongott, disztingvált művésznő ilyen kispolgáriasan viselkedik.Mira látta a férfi arcán átsuhanó csodálkozást, de nem érte váratlanul. Fel volt készülve rá. Ahogyan részben azokra a reakciókra is, ami ezután  következett. Miután evett és fizetett, átvette Gyuritól a kis becsomagolt maradékot. Küldött egy halvány köszönöm mosolyt a fiú felé, majd elindult kifelé. Több asztal mellett is elhaladt, mikor az egyiknél megállt. Jó napot kívánok! Látom befejezték az ebédet. Egészségükre! Ha lehetséges, elvihetem a maradékot? A kérdést döbbent csend fogadta, majd a páros férfi tagja biccentett egyet. Tessék! Mira figyelő szempárok közepette bontotta ki kis csomagját, és tette hozzá a szinte érintetlen rántotthúst. Lopva mindenki őt nézte. Megköszönte a kedvességet, és továbbsétált. Egészen egy másik asztalig, ahol megrökönyödve fogadták. Nem számítottak rá, hogy ők is célpontok lesznek. Végül megkapta ott is a maradékot. Gyuri, aki eddig vörös arccal nézte a jelenetet, most odalépett. Rajongás ide vagy oda, ezt itt nem lehet. Vagyis nem szokás. Adományozni szoktak, a hátsó ajtónál. De  a vendégek nyugalma, na az más dolog. Óvatosan fogta meg Mira karját, és vezette el , egészen a kijáratig. Annyira meg volt rökönyödve, hogy a szokásos máskor is legyen szerencsénk mondat sem hagyta el az  ajkát.  Visszatérve úgy érezte, magyarázkodnia kell. Elnézésüket kérem! A művésznő új szerepre készül, és most bizonyára tapasztalatokat gyűjt! Hogy mennyire igaza volt, még maga sem tudta...

- A valamikor szebb napokat látott lakásban jéghideg volt. Ez volt a második tél, mikor nem tudott mindennap begyújtani.  Hétvégén,  ünnepnapokon, néha egy -egy szerencsés hétköznapon sikerült meleget csinálnia. A falakon néhol világosabb folt látszódott a barokkmintás tapétán. Egykor drága festmények , agancsok lógtak ott, de mára alig maradt pár darab érték. Ami megmaradt, fájóan hirdette az eltűnt miliőt. A cifra, faragott támlás , eperfából készült kanapé roskadozott a ráhányt ruháktól. Mind egyedi darab volt, mely Mira kifinomult ízléséről tanúskodott. Kézzel varrt, hímzett kisestélyik, blúzok, különféle megrendelésre készített, hasított bőr lábbelik, táskák, kalapok  és sálak hirdették a múltat. Mira napok óta válogatta, fotózta őket, s hirdette a különböző platformokon. Eddig sikertelenül. Azt hitte, a kiszabott árral van gond, ezért mind lejjebb és lejjebb adta az árat. De még így sem jelentkezett rájuk vevő. Összecsomagolta hát mindet egy zsákba, és bevitte a színházba. Nem kért érte pénzt, mégsem kellettek ott sem senkinek. Végül egyik kolleganője világosította fel. Túl egyediek, mindegyik rád van szabva, mindegyik te magad vagy! - De ez miért baj?-kérdezte értetlenkedve, mígnem az elkapott pillantásból rájött a válaszra. A skarlát betű. Megbélyegezték!  Lecsúszott, a szégyellnivaló, a ciki, a nevetséges. Ezek egyvelegét olvasta ki a másik szeméből. Most vált tisztává önnön maga előtt is, hogy innen, tőlük, semmi jóra nem számithat. S most vált egyértelművé az is, hogy a múltban a szerepeit nem magának köszönhette, hanem a férjének. Akit a nők bálványoztak és lesték óhajait. Aki férfi létére lefeküdt arra a bizonyos szereposztó díványra. Mira nem sírt, már nem tudott. A ruhászsákot levitte a varrodába, és a kellékes elé dobta. Azt csinálsz vele amit akarsz!- vetette oda, majd elviharzott. Otthon aztán  egy nagyobb szatyornyi dolgot kiválogatott magának a legszükségesebb dolgokból. Készült az új életére.A kóborló, hajléktalan életre. Az új szerepére, ahogyan az a fiatalember mondta ott az étteremben a vendégeknek. Azt hitte, nem hallja őt. Egészen eddig halogatta, háritotta  a gondolatot, hogy utcára kerülhet. De amikor múlt héten megkapta a végrehajtói ítéletet, kétsége nem maradt a jövőjét illetően. Elhunyt férje tetemes adósságot hagyott hátra. A premierek utáni dínom-dánom költségeit mind ő állta. Egy vidéki kis színház új világítástechnikájának egy részét ő fedezte pénzzel. Kisebb kölcsönöket adott kollegáinak, majd nagyvonalúan elengedte a tartozást. Ha nem volt miből adni, hitelt vett fel. Nem volt vagyonos, csak "gavallér".  És balek.Bizonyára nem úgy tervezte, hogy hatvan évesen hátsófali infarktust kap, s adósságot hagy hátra. De ez történt. Mira nagyot sóhajtva szakította ki magát az emlékezés ködfátyolából. Még utoljára felhúzott egy friss, ropogós levendulamintás ágyneműt, és egy hosszú fürdő után ágyba bújt. Ki tudja mikor lesz erre újból lehetősége. Hétfőn el kell hagynia az otthonát.

-Már tíz napja töltötte a nappalait a központban lévő parkban, mikor is egy sebtében vásárolt zsömlét és májkrémet majszolva egyre elkeseredettebben nézett körül. Igyekezett a lelkét felkészíteni erre az életmódra, de nem igazán sikerült. S mellé még a teste is cserbenhagyta. A szállón uralkodó viszonyok, az alig fűtött szobák megtették a hatásukat. Felfázott. Délutánra kapott időpontot a háziorvosához. Kétségbeesetten gondolkodott, hogyan oldja meg a helyzetét. Büdösen, koszosan mégsem jelenhet meg! Céltalanul kóborolt a városban, igyekezve visszafojtani feltörő könnyeit. Egy múzeum előtt több sorstársa üldögélt a lépcsőkön. Némelyikük alatt volt kartonpapír, míg mások a puszta kövön időztek. Mira szomorúan figyelte őket. Már az is csodaszámba ment , hogy ezek az emberek élnek, túlélnek, az meg pláne, hogy ki tudja miért, nem kergették el őket onnan. Jó környék volt ez, itt több pénzt lehetett tarhálni. Mira még sosem tett ilyet, de most kényszerűségből meg kellett tennie. Muszáj annyit összekunyerálni, hogy fürdőbe mehessen. Hát ha még majd gyógyszert is kell kiváltania... arra ráér később  megoldást találni. Egy fiatalokból álló társaság közeledett a bejárat felé. Mira nagy levegőt vett, és eléjük lépett. Gyakorlatlan kunyerálóként nem jutott más az eszébe, mint az igazság. Halkan szólalt meg: adnátok pár százast? Fürdőbe szeretnék menni. Pont az történt, amire számított. Halk, majd egyre hangosodó kuncogás hullámzott a levegőben, ami aztán hirtelen megszakadt. Egy fiatalember intette csendre a társaságot. Művésznő! Maga, maga, de hát itt is? Mira ekkor vette észre, hogy az a fiatal áll előtte, aki múltkor felszolgált neki a Mindenki étkében. Nem szólt semmit, csak elrévedve nézett maga elé. Gyuri gyors gyűjtést szervezett, és egy elég szép summát nyújtott át a nőnek. Tessék művésznő, és legyen szép napja! Mira köszönésformát dünnyögve vette át a pénzt. Még nem járt olyan messze, hogy ne hallotta volna Gyuri szavait. Tudjátok ő egy kiváló művésznő. Anyámmal sokat jártunk színházba. Ő a művésznő férjét csodálta, én pedig Mirát. Most biztosan egy új szerepére készül, ezt a koldus feelinget már bemutatta az étteremben is.  Ha igaziból rászoruló lenne, mi befogadnánk. De szerencsére ez csak egy szerep....

Bocsi Cupidó...

Lassan, ólomlábakon vonszolta meghízott kis testét. Az idő sem kedvezett neki, fázott ebben a kis tunikaszerű cuccban, ráadásul szárnyaira ráfagyott a hajnali dér. Haragudott a világra. Ki volt az az eszement, aki őt, a szerelem képviselőjét, mi több, angyalát, ily nevetségesen gyatra kis testbe préselte? Màr fiatal korában is nevetség tárgya volt az angyalok között. Apró, dundi, gyermekies testével úgy nézett ki, mint egy jóllakott óvódás. Ráadásul ott lent, altájékon sem volt rendesen felszerelkezve. Nem mintha számított volna, az angyalok úgysem "izélhetnek", de azért a látszat... Hát miféle szerelmi példakép ő? A többi angyal harsányan röhögött: még mi nem kéne! Repülés közben kilátszana a micsodád! Mi akarnál lenni? Szatír? -Hát nem értitek? Ma már más a világ! Rámnéznek, és röhögnek. Nyilaim elől menekülnek. Attól tartanak, ha eltalálom őket, valami ragályos kórt tapasztok rájuk. Gondoljatok csak bele. Napóleont is kinevették a külseje miatt! És például mit szólna Herkules, ha olyan külsőt kapott volna, mint Danny de Vito? - Nem a külső a fontos, hanem a belső. - mondták kórusban az angyalok. -Igen? Akkor cseréljünk. Bármelyikőtökkel szívesen cserélek.-szólt elkeseredetten Cupidó. A beállt csend beszédes volt. Nem akadt jelentkező.

A piac zsúfolásig tele volt  emberekkel. Az egyik standnál, egy furcsa kis ember ült egy apró hokedlin. Hosszú, földig érő fekete szövetkabátja furcsán állt apró termetén. Hátán különösen kidudorodott, mintha púpot takart volna.  Gyermeki arcán szomorúság tükröződött. Az asztalon régi, megkopott, régen jobb időket megélt nippek sorakoztak. Köztük egy hordón ülő kis nyilazó Cupidó csúfoskodott. Az arra  járó embereknek pont ez az egy nipp szúrt szemet. Ujjal mutogattak rá, és legtöbbjük nevetett. A jobb érzésésűek azonban  megálltak az árus előtt, és látva annak szomorú szemét, megsajnálták, vásároltak. Szép lassan minden dísztárgy, kacat elkelt. Kivéve a Cupidót. Az nem kellett senkinek. Esteledett. Az árusok többsége már összepakolt, csak a furcsa  kis alak ült ott lehajtott fejjel. Mintegy végszóra szitálni kezdett a havas eső. Egy fiatal pár lépett lassan az árus elé. A kis öreg fel sem nézett, úgy motyogta: ingyen adom, ha kell. A lány óvatosan fogta a kezébe a nippet. Ujjaival végigsimogatta. Vegyük meg!-fordult kedvese felé. Mennyibe kerül?-kérdezte a fiatal férfi. -Mondtam, hogy ingyen van!-szólt a kisöreg. Ingyen nem kell! -hördült fel a férfi. A lány szólásra nyitotta a száját, de párja elrángatta őt a standtól. Pár méter után a lány halkan megszólalt. Miért nem engedted? Olyan szomorú volt a hangja!  A nipp pedig csodaszép volt! "Láttam"! Láttam a kezemmel, a szívemmel. Pont úgy "nézett" ki, mint az árus hangja.  

-Majd holnap visszajövünk érte, s ha még itt lesz, elfogadjuk. -mondta a fiatalember, és gyengéden elvette a lánytól a fehér botját. Nem szerette, hogy nála van, mikor ő kíséri. Elvégre ilyenkor ő a szeme. 

Másnap a délelőtti órákban benéztek a piacra. A kisöreget keresték, de nem találták. Ha már ott voltak,  beálltak egy büfé elé lángost venni. A sorban az emberek hangosan zsibongtak. Hallották mi történt? Csoda, hogy egyáltalán kinyitott a piac!  Hajnalban egy árust holtan találtak a standja előtt!  Szinte meztelenül feküdt a földön, és egy nyíl állt ki a hátából! ...