Katkat blogja

Én iszonyatos dolgokon mentem keresztül és ennek köszönhető mindenem elértéktelenedése, tönkre menetele, a betegségemmel, hangom elmenésével együtt, fájdalmaimmal. Húsz éve tart életben a remény. 1995-ig mások sikeresnek gondoltak, hiszen olyan helyeken publikáltam, mint a Dörmögő, sőt egy egri gyerekmagazinnak külső munkatársa is voltam, hetente jelentem meg napilapokban. 1995-ben mindennek vége lett. Örülök ilyen állapotban egy jó szónak, annak, hogy időnként ki tudom fejezni írásban magam, hogy ismét megtanulhattam legalább írni, de fáj, hogy rengeteg lenézéssel találkozom, bár ez már születésem óta kísér annak ellenére, hogy szülővárosomban én voltam a legszebb régen és legtehetségesebb, legígéretesebb. Azt hiszem, ezek a szép emlékek éltetnek, meg az, hogy egyszer lehet folytatás. Ezt a sikerről szóló írást megnyirbáltam, kivettem belőle az olyan részeket, melyek ellenkeznek az ésszerűséggel. Bocsássatok meg, meg kell tudnotok, kivel szívtok egy kulturális levegőt, s ha így elfogadtok, akkor nagyon boldoggá tesztek.

,,A korai siker borzasztóan rossz tanítómester. Ha valaki lényegében felkészülés nélkül eléri az elismerést, később viszont olyan helyzetbe kerül, amelyben fel kell készülnie, akkor ezt nem lesz képes megtenni. Nem tudja, hogyan kell."

Chris Austin Hadfield

Azt hiszem, elméletben sikeres embernek születtem. Legalábbis erről árulkodik gyermekkorom és minden hozott tehetségem. A gyermek előtt nincsen lehetetlen, produkálja magát mindenki előtt örömmel, de sokan nem ismerik a született tehetségek igazi valóját, összetévesztik ezt a gyermek másoknak tetszeni akarásával. Engem letört, amikor láttam, hogy anyám dicsekszik velem és mérhetetlen szomorúságot éreztem ilyenkor. Én magam miatt énekeltem, magam miatt tanultam hangszereken szorgalmasan naponta több órát, azért, hogy mindent megismerhessek a zene világáról, valamint az összes slágert, népdalt, operettet, filmslágert, legalábbis, amelyeket megvettek nekem kottán. Születés- és névnapomra csak kottákat kértem ajándékba. Biztos vagyok abban, hogy a gyermeknek felnőtt a lelkivilága, s a szülőnek csupán annyi dolga van, hogy gondoskodjon a biztonságáról, ellátásáról, hogy teljes mértékben kibontakozhasson. Soha nem fogtam fel sikernek a szerepléseket, örömet okoztam elsősorban magamnak, egészen addig, míg biztosítva voltak az emberi körülményeim. Utána már nem szívesen léptem fel, megtapasztaltam a soha nem ismert érzést, a lámpalázat. Ez azt jelentette, hogy már nem vagyok szabad, nem szárnyaltam, sőt állandó bűntudat-féle érzéssel járt a lámpaláz. Egyetlen módja a leküzdésének a felhőtlenség.

Aztán bekövetkeztek 1971-től a sikertelen évek. Elment a hangom az Országos Népdalfesztiválon. Nem az érdekelt, hogy rám senki sem kíváncsi már, hanem az a szeretetlenség, amit a szívem hordozott. Fájdalommal is lehet alkotni például verseket, de az már nem szárnyalás, hanem nehéz sors velejárója. Mikor verseket kezdtem írni, elkönyveltem az írást megváltozott személyiségemnek, már ez nem én voltam. Kívülről láttam magamat és szégyelltem a versírást, soha nem voltam emiatt büszke rá, mint arra sem, amikor nem magam miatt vettek észre mások, hanem ajánló kellett egy-egy irodalmi helyre. Megalázó volt és mint írtam, szolgaságban írni lehetetlen. Írtam az életemet, írtam a vezetett álmokból - melyek hirtelen jelentkeztek egyik napról a másikra, s már itt újabb terhelést figyeltem meg, mert az ember nincs összekötve senkivel, soha sem álmodik - verseket, gyerekverseket, novellákat, mint kiderült a könyvekhez tartozó apokalipszist. Kinevettek engem, hogy ne énekeljek Bródy dalokat. Azt hittem, hogy ők a nagyok, elismertem őket, mint a többieket is egészen két évvel ezelőttig. Hirtelen jött sikereimmel nem tudtam mit kezdeni, illetve a megjelenésekkel, egyáltalán nem voltam büszke rájuk, nem értékeltem őket. A megjelenés nyilvánosan csupán annyira érdekel, hogy az igazságokat napvilágra hozzam. Örömmel fedeztem fel Márai Sándor írói mesterségről szóló idézetét, mely szerint az író egyetlen feladata az igazság és az ember szolgálata bármilyen körülmények között is. Az írót egyetlen dolog hátráltatja, mégpedig a szabadsága elvétele. 

Őszinteségem születésemtől kísér, még soha nem hazudtam, azt hiszem, a hazugok születetten azok. Soha nem voltam nyílt, a véleményemet másokról, a világról, melynek egy kis beszűkült részében engedtek kallódni engem mindig magamban tartottam. Most már nem bírom tovább, azt hiszem, az eleget már régen túlléptem. Már nem tudok örömöt nyújtani másoknak, elfoglal a saját fájdalmam, kínom, míg sok-sok kis kereszten át a világ felé feszülök. Várom a gonosz játék végét. Pár éve tudtam meg, hogy a fordítások nem is voltak igazi fordítások, én csak nyersfordítások szavait és formáit adtam a kilencvenes években. Ismét van okom szégyellni magamat, de ezt nyíltan felvállaltam. Amelyeket én fordítottam magamtól, azok elvesztek a könyvégetésben, de a tartalmuk örökké megmarad, mert minden egyes írásomat, mesémet, fordításomat, versemet a világ-történelem könyvtára jelentette az én sorsommal. Fontos bizonyítékok, de vajon kinek is kellett volna a hatalmas anyagot átnyújtani, mégpedig azzal, hogy ez volt az én tönkretett életem?...

Fogságban csak írogatni lehet össze-vissza, ahogyan az embernek eszébe jutnak a történések, néha dühösen, s ha még ezt a kevés esélyt is elveszik, megalázzák az embert naponta, mint ahogyan tették velem az egyik irodalmi helyen, akkor már mindent feladva. Érthetetlen voltam én és pár beavatott ismerősöm az irodalmi oldal üzemeltetőivel szemben, akik megnemesítették az én kiborulásommal az engem megalázó tagot, sőt futtatták folyamatosan, megjutalmazták havonta. Nem értettem, hogy miért kap jutalmat, sikerélményt a másokat megalázó, kitúró személy, nem értettem az adminisztrátorok viselkedését. Neki minden engedélyezett volt, nekem semmihez sem volt jogom, egyedül hallgatni. Megnemesítették egy év alatt, én voltam az ára a sikerének, annak, hogy megváltozzon. Már most biztosítva lett a jövője, a karrierje.

Előadták a Kikelet ünnepe című mesejátékomat, azt hiszem, gyerekkorom óta először éreztem azt az előadáson egyetlen rövidke pillanatra, hogy milyen a valódi siker. Felszabadult voltam. Ekkor jött a csapás, a régóta tartó búcsúmnak az irodalmi oldalról való eltávolításom vetett véget. Elveszítettem az egyetlen embert, akit a szívembe fogadtam, bár apránként, óvatosan mertem és tudtam felfedni helyzetemet. Nagyon féltettem...

A hetvenes, nyolcvanas években kicsit jobban éreztem magam nehéz helyzetem és naponkénti megalázásom ellenére a családom részéről. Tanítottam. A gyerekeknek éneket, nyelvi játékokat, az osztálytársaimnak magyart. Versenyeztem a matematika tanárral a számtan példák megoldásában. Nekem ez természetes volt, azt éltem ki, aminek születtem. 

Egyszer rendeztem egy Mixpóban kiállítást. Megfestettem egy hét alatt százharminc cserepet egy festőművész ismerősöm segítségével, melyek a verseim, fordításaim alapján készültek. Gyerek műsort szerettem volna adni, s mikor a fejem felé tették a bömbölő hangszórót, két nap múlva ideges lettem és hazavittem mindenemet. Ismét kórházba kerültem, ahol kitámadtak az orvosok, hogy biztosan önbizalomhiányom volt. 

Azért választottam ezt a mottót, mert költőnőnek titulált időmben azt hiszem, nem érdemeltem sikert. A költőnek rengeteget kell tanulnia ahhoz, hogy mindenben meg tudjon nyilvánulni, vagy hozzá tudjon szólni. Én csak magam adom egyedül, többre nem vagyok képes. Soha nem akarok költő lenni, mert ez fájdalmas és felemelő is egyben, de csak akkor igaz, ha őszinték az érzések, szívből áradnak a sorok, akár a szép ének. A tehetség születik, de a mesterséget, mint kottázást, meg kell tanulnia. Már értem, miért nevezték magukat a régiek dalnokoknak. Ehhez is szükséges a szabad gondolkozás, a szárnyalás, s egyetlen célja lehet, az emberré nemesítés. 

2015. augusztus 7.

 

Apa! Miért hagytál engem árván, egyedül? A szeretet Veled sírba szállt...
nem fogtam fel gyermekként emberséged nagyságát. Már nem
pótolhatom az elmaradt törődést, s gondoskodást. Talán jobb, hogy 
nem szenvedtél, életed megpróbáltatásait nem értetted tovább.
Kívánom a halált. Nem akarok egy értelmetlen nyíltsággal, sem
közlésekkel foglalkozni. Nem bírom. Kín. Nincs megoldási kulcsa
jövőmnek, mi nem matematikai egyenlet, ami logikus, 
hanem csak fertelem, s amit leírni, kimondani sem lehet. 
Apa, ameddig élek őrzöm a neved, bár hatalmas túlélősereg 
dőzsöl és toroz, építkezik - szép házakban élő, disznót vágó, 
vigadó, de büntetlenül, mert nincsen igazság, Szervezet, sem jog,
vagy bizottság - hazámban Apa, de nagyságod egyszer remélem
megismerik, s az mutatja majd be az egész világnak: Íme, az ember!

2015. július 17.

Kohut Katalin: Az idő szalad

Huszonöt év szerepekről szóló írásait

hanganyagommal együtt bezúztad,

megsemmisítettél véglegesen.

Megőszült hajjal, szorongva

gondolok a gyomokra,

melyek értéktelennek kiabáltak,

megaláztak naponta, mint sötétségek,

iszaptól hányt fellegek.

Az idő szalad,

a gaz marad,

a gaz marad.

Kértem segítséget, a válasz tűrnöm kell,

vagy megszokik, vagy megszökik

a felbolygatott igaz ember.

Mindenkiből kihoztátok a dühöt,

egy év hiábavaló érv és méreg,

mellyel megjutalmaztátok

értéktelennek mondott életművem.

Bölcs ember lettél az elme szemében,

az ország így már soha nem olvassa

a végtelen apokalipszist.

Az idő szalad,

a gaz marad,

a gaz marad.

Két éve szakadtam el tőled,

végtelen volt a szenvedés.

Alárendeltként és lenézettként

bizonyítottam, én is számítok.

Tévedtem, csak a féktelen

aratja a jogokat és sikert.

Belém gázolt egy éve,

kitiltottatok helyette.

A hegybe készültem napokig

megsemmisíteni önmagam.

Az idő szalad,

a gaz marad,

a gaz marad.

A siker ember csápol mindenkinek,

a nemes növényeket lenézi,

múlttal és művészettel vetekszik

a jelen énközpontú népe.

Ez a torz világ, mely fejtetőre állt,

s mesterségesen emeltek

jelentik az értelmiséget

nem az én világom,

csak mesélek és várok,

bár a tisztesség embert aratott.

Az idő szalad,

a gaz marad,

a gaz marad.

Felemelem az 1961-es sétapálcám,

mely alól burjánzik

a jóléti megváltottak serege,

varázsolok vele új világot,

hol az ember nem áldozat,

szükségtelenné válik a szó,

szív-törvények igazgatják

a világot és az emberség

a gazoktól végleg elszigetelődik.

Velem gyorsan robog az idő,

egyszer tán megáll,

üzenete messzire száll:

az idő szalad,

az igaz marad,

az igaz marad.

2015. május 4.

Kohut Katalin: Vacsora körítéssel

„Add meg a testnek is, ami jár, s a léleknek is, ami neki jár. Másképpen nem megy.”

Szent Benedek

1988-ban a születésnapomon költöztem a megyeszékhelyre minden figyelmeztetés, óvás ellenére, hogy ebben a városban tönkre fognak tenni, költözzek el Borsodtól jó messzire. Nem értettem, hogyan is lehetne ártani nekem a tudtomon kívül, a pletyka, rágalom pedig soha nem jutott el füleimhez, sőt az irigy nők suttogásairól sem tudtam. Mindig mondogattam, míg van két kezem és dolgozni bírok, addig nekünk, hármunknak mindenünk meglesz.

A Győri kapuban béreltem egy három szobás lakást a hatodik emeleten. A lányok boldogok voltak, mindenkinek volt saját kuckója, birodalma.

Anjukom teljesítette a fia helyetti kötelességét, nyaranta két hétre odamentek a gyerekek nyaralni. Egyedül voltam a szürke, kegyetlen városban. Esténként munka után gyalogoltam, jólesett a séta. Meg nehezen viseltem a fürkésző tekinteteket, ahogyan bámultak rám a villamosokon, buszokon. Pár évvel később mondták, hogy azt nézték, hogy szép voltam. Nem fogtam fel, nekem ilyet senki sem mondott, a külsőm látványa természetes volt számomra. A szív tisztaságát tükrözte, a törékeny kislányhanggal együtt. Meg is adtam magamnak, amire szükségem volt. Lelki táplálékaim mindig a könyvek voltak, meg a romantikus, zenés filmek, mellette érdekelt a csillagászat, matematika, fizika, de csak a fénysebességtől, amit már annak idején nem tanítottak. A realista irodalom közel állt hozzám és Petőfi Sándor hazafias, szerelmes, vagyis igazi forradalmár jelleme. Megértettem őt, azonosulni tudtam az igazságért és a szerelem csodájáért folytatott harcával. A versek különösebben nem foglalkoztattak, minden műben felfedezni véltem valamit, ami magyarázatra szorult volna, s amihez ismeretlen adatok szükségesek. Pedig a hatalmas világ könyvtár városában éltem már. Megadtam a lelkemnek, amire szüksége volt, soha nem feküdtem le haraggal, ha tehettem, örömet szereztem magamnak valamilyen finomsággal, dallal, vagy szép ruhával.

A magányos ember ugyanannyira igényli a szépséget, s mindent, amit a Föld számára nyújtani tud, mint aki házasságban él. Az ember ösztönösen békében él a természettel, a harmóniával, tudja, hogy élete és születése ünnepnapként íródott a lángbetűs égbe. Ezt a szövetséget csak a sötétség képviselői bonthatják meg.

Egy szombat délután váratlanul beállított anyám és a mostohaapámtól született húgom, Éva. Megörültem nekik. Meghívtam őket a Halászcsárdába vacsorázni. Éppen huszonkét óra volt, amikor odaérkeztünk. Már senki sem tartózkodott a vendéglő helyiségeiben. Érdeklődtem a pincérruhába öltözött férfitől, záróra van-e, mert vacsorázni szeretnénk. Azt felelte, nyugodtan foglaljunk helyet. Gyanússá váltak az asztalra helyezett székek, de a vacsora várható ínyenc érzetei elterelték a gondolataimat. Rendeltünk rántott szeletet, flekkent pirított burgonyával, uborkasalátával, előtte hozattam két-két cent Vilmoskörte pálinkát. Az italok közül egyedül ezt fogyasztottam el módjával, mert ennek enyhe volt az illata.

A pincér állandóan körülöttünk settenkedett, én szokásomhoz híven nem figyeltem, kiszolgáló személyzetnek könyveltem el. Megkaptuk a vacsorát. Hatalmas zöld levelek, zöldségek díszítették a tányérokat. Meglepődtünk a látványon, de meg is örültünk, hogy Dórinak, a papagájnak lesz mit elvinnünk, ő is részesül az ünnepi vacsorából. Becsomagoltuk a rengeteg zöldséget, amivel kitüntettek minket és hozzáláttunk a vacsorának. Közben a pincér valamilyen indokkal többször odajött, s kérdezett valamit. Anyám súgta nekem: - Katikám, ez folyton az ujjaidat nézi, felvehettél volna egy gyűrűt. Ismét nem foglalkoztam észrevételével. A gitáros vékony ujjaimmal finoman és előkelően falatoztam, ahogyan tettem mindig. Ennek is története volt. Kislányként a tükör előtt ettem és megállapítottam, hogy nem szép látvány, amikor az ember eszik, két oldalt kidudorodik az arca, ezért megtanultam csipegetve falatozni, ezzel is örömet okozva magamnak. Már eltelt egy óra, mikor intettem, hogy fizetni szeretnénk, megköszönve a kiszolgálást kiléptünk az ajtón és a villamoshoz sétáltunk. Kevesen jártak már az utcákon, de még nem ivódott belém a félelem, megszoktam, hogy éjszaka is bátran kimegyek, ha éppen sétálni van kedvem.

A Győri kapunál leszálltunk és akkor megszólított a pincér már civilbe öltözve, akiről kiderült, hogy maga volt a Halászcsárda tulajdonosa. Követett minket. Oldalra akart hívni, hogy beszéljen velem. Közölte, hogy nagyon tetszek neki és menjek vele kikapcsolódni. Váratlanul ért, nem tudtam helyesen megválaszolni, mert hasonló atrocitások értek, mióta elváltam, de nekem a kikapcsolódás egészen mást jelent, mint amire egyes férfiak gondolnak. Valamilyen taszítást éreztem, amikor hevességét megpillantottam. Udvariasan elhárítottam, majd siettünk haza a Győri kapu albérletbe. Kínomban együtt hahotáztam anyámékkal a gondolatán annak, hogy sikerült prédának látszanom csupán azzal, hogy nem volt mellettem férfi. Hódolatát a zöldség köretes díszítésekkel nem lehetett kitörölni az emlékezetből.

2015. február 23.

Kohut Katalin: Tiszta zöld szemed

Mikor megszülettem, szemeztem szemeddel,

tiszta zöld ragyogás, szépséges kezekkel,

melyben gyönyörködtem, én fájdalmas anyám.

Azóta rettenet minden tavasz és nyár.

Másra süthet a Nap, érkezhet kikelet,

minden márciusom ámít csak, hiteget,

mert hiába is csengett szopránul szép hangod,

építetted nekünk fejfánkat, s sírhantot.

Magyar volt családfád, vesztünket okozta,

nemzetség odalett, féktelen torozta.

S a kezdeti jólét nyomorult szolgaság,

életnyi iszonyat, irigység, butaság...

Felsorolni lenne sok a vétkek súlyát,

mit a haza ránk mért, vonszolta koloncát.

S te anyám szeretni többé nem akartál,

elborult elmével egyre visítoztál.

Bedugtam fülemet, ne halljam az átkot,

mellyel szidtad mindig az egész világot.

Sajgott a hiányod, soha el nem múlik

az űr a szívemben – nincsen régen dúl itt.

Ijedt szemmel néztem a sötét valóba,

semmi tervem többé nem váltott valóra.

Elvetélt tehetség, oda az énekhang,

nem várhat más engem, egyedül a sírhant.

Kórházba kerültem Miskolcon már régen,

szembe talált szemed zöldje olyan szépen,

egy asszony szemezett a teremben velem,

emlékeztem reád, gyermekkort meglelem.

Futottam az utcán utánad oly' sokat,

féltem tőled nagyon, szívem majd' megszakadt.

Nem csókolt a szád, kezed sem simított,

esdeklően néztem, de szívem ámított.

Most már öreg lettél, cseppet tán változtál,

nem fogod fel mindig, mennyit is ártottál.

Megkérded, hogy vagyok, de mindig nem érdekel,

az űr már hatalmas, a szívem így felel:

Anyám a szeretet fájdalmas, de nagyon,

nincs a földön többé olyan nagyhatalom,

mi megadná nékem a gyermekkoromat,

tisztaság zöld szemű régi otthonomat.

2014. november 11.