Katkat blogja

Történelem
Katkat•  2015. július 15. 20:36

Márai Sándor: Van Gogh halála

 


Német, s francia kiadók most egyre-másra nyomtatják ki a festők, politikusok és kokottok emlékiratait. Ez a szezon lelki bonbonja. A legundorítóbb konjunktúra, amit üzérkedés kitalálhat: emberek privát emlékeivel kereskedni. Legtöbbje persze átlátszó, csinált és irodalmi. De a felsöpört sok szemét között, mely nagy emberek jégeringeit, s kis nők csipkés nadrágjait teregeti most ki a német könyvüzletek kirakataiban, akad érték is, melyért hálásak lehetünk. Így a festők könyvei. Három ilyen könyv akadt a közelmúltban kezembe: Franc Marc naplójegyzetei, Geuguin s Vincent Van Gogh levelei. Franc Marc könyve tisztulás, minden sorában ott emelkedik képeinek tiszta, őszinte, nagy vonala. Ezt a könyvet lehet olvasni, élni kell minden sorát. Geuguin ritkábban őszinte, de mindig mulatságos és zseniális. Van Gogh őrült, tehát őszinte. Írók számára van e festők írta könyvekben valami nagyon naiv s nagyon tanulságos erősség: tehát jóhiszeműek és elbizakodottak, talán az értelemben, hogy a világot, s magunkat ki kell fejezni ugyan, mert ez a dolgunk, de e kifejezés (problémák megoldása) végső értelmezésben mégis csak szín- és vonal-feladat, tehát fizikailag elintézhető. Ez ad ez írásokba valami természetes, gyerekes, üdítő prepotenciát. A politikusok és kokottok memoárjaiban érdekes az, hogy nem tudnak írni, de iparkodnak élni. A festők nem tudnak írni, nem tudnak élni, de tudnak festeni. Gondoljunk Adalbert Stifterre. Egyszer panaszkodott Roseggernek, hogy „a vászon olyan neki, mint egy szűrő, melyen csak a durva marad meg, a finom, a gyöngéd és igaz áthull rajta”. Ezért írt – s ebben van valami megindító.


Gauguin szellemes és előkelő l eveleket írt, gőgös és mulatságos szemléletekről ad számot. A múltkor éjjel eszembe jutott egy levele, melyben Vincent Van Gogh halálát meséli el. Nem a St. Remy-i napokat, az igazi halált, hanem Arles-t, mikor a halál s az őrület karonfogták Vincen-t, s vitték a napos holland tájakról valami szürkébb horizont felé. Ez a levél elragadó és lesújtó – a legnagyobb írás. Francia. Arról ír, összefüggéstelen, vadóc mondatokban, hogy hosszas unszolásra lement Arles-ba meglátogatni Vincent-t. S hogy nem igaz az, hogy mindazok az emberek, akiket ő életében – az igaziban – közelebbről megérintett, megőrültek, vagy meghaltak. Vincent például magától őrült meg. Geuguin nem akarta ezt. Ő elment hozzá, s jó volt hozzá, tanította. Vincent akkor már tudott látni, a világ sárga és kék, az emberek különösen – de a belső formáit a tárgyaknak, a kompozíciót nem látta meg őszintén. Ő, Geuguin megmagyarázta ezt neki. Ő kedves volt és engedékeny, együtt lakott vele a kis szürke házban Arles-ban, bár utálja a terméskövek szürke színét, amilyen ez a ház volt. A pénzét neki adta, négy részre osztották ezt a pénzt, evésre, házbérre, anyagra, s egy részt külön félretettek higiénikus éjszakai sétákra. - Bár ő utálta az arles-i nők vonalait … nagyon elrajzoltak, fantáziátlan színeik vannak, különösen a keblek körül. Mégis, élt Vincent-nal. Festettek. Vincent járt bevásárolni a piacra. Gauguin főzött. Egyszer Vincent is főzött levest, de a színe nem volt elég sárga. Vincent tombolt, s minden sárga festéke belekent. Aztán nevetni kezdett, mint a bolond, krétát vett elő, s nagy betűkkel fölírta a falra kétszer:


Én vagyok a Szent Lélek!

Én vagyok a Szent Lélek!


Erre nagyon büszke volt. A napok csöndesen teltek, jó munkával. Éjszaka néha kényelmetlen volt az, hogy Vincent nyitott borotvával kezében Gauguin ágya elé állott, a holdba, szemeit forgatta, a kést ide-oda húzta az alvó Gauguin torka előtt, s kajánul vigyorgott. De ilyenkor elég volt egy szemrehányó tekintet, s Vincent szégyenkezve és engedelmesen visszatért az ágyába. Aztán jöttek napok, nyár vége felé, a fény hiányzott Vincent-nak, nyugtalan lett, nem bírt betelni a sárgával, pazarolta, túltengett benne – ekkor festette az arcképét, haj, fej, nyakkendő, kéz, kabát sárga, mellény kék – már zenei, s tautologikus. És jött a csapás. Gauguin délután Arles főterén sétált, mikor ismerős lépteket hall maga mögött, megfordul, s látja Vincent-t, ki nyitott borotvával lopakodik a falak mellett utána... Hosszan néz rá, Vincent elvörösödik, lehajtja a fejét, a borotvát tétován forgatja kezében, s hazaindul. Gauguin hotelbe tér aludni. Reggel, mikor az atelier felé tart, néptömeg, s rendőrök fogadják, s megtudja a következőket: Vincent délután hazament. A borotvával levágta a bal fülés, a fület gondosan megmosta a vértől, egy levélborítékba helyezte, a borítékot leragasztotta, fejét átkötötte egy török kendővel, s így felkészülve elment egy rosszhírű házba, hol – mondja Geuguin – az ember ismeretségeket köt anélkül, hogy ismerős lenne. E ház portásának átadta a borítékot a füllel, megszorította a portás kezét, s elérzékenyült hangon mondta: „Fogja barátom, arles-i emlékül.” Innen hazarohant, bezárta otthon az ablaktáblákat, ágyba feküdt, lámpát és pipára gyújtott, s csöndesen pipázott reggelig, míg a rendőrök nem jöttek érte.

Aztán jött St. Remy. Geuguin Ausztráliára készült, dolga volt Párizsban, nem jöhetett. Vincent az őrültek között szelíd volt és bölcs, dolgozott – a legjobb dolgait itt csinálta, mert művész volt és igaz ember. Aztán egy délelőtt a hasába lőtt. Pipázott, mosolygott, beszélgetett, s irtózatos kínok között elpusztult. Így halt meg – végzi Gauguin – nemes derűben, tiszta hittel szívében a művészet iránt, s egy golyóval a hasában.


1921. május 29.

Katkat•  2015. július 14. 08:52

H. Kohut Katalin: A világ békét arat (Renga)

Kohut Katalin: A világ békét arat

Renga


őszintén élni

szükséges és merni kell

ez az igazság

hatalma óriási

ha kiáltanak szavak


ágaskodó tér

időben széthullt kövek

sivatagi homok

történelmi hanyatlás

játszótér éledése


ismétlődő kor

ébredő állomások

eszme támadás

a káosz a köbgyökön

rí, esd életért a föld


Szerelem erő

szívben tündöklő lét-mag

szórja sugarát

magvető veteményez

a világ békét arat


2015. július 13.