Katkat blogja

1995-ben szereztem ezt a dalt, amikor felvettem magnóra, a többivel együtt zeneszerzés közben. Így maradt fenn pár hanganyagom, daljátékom. Hangom véglegesen elment kommunikációs teljes megsemmisülésemkor 2004-ben, naponta gyakorolok, de nehéz, még mindig tüdőhangom van. A dalok magnóról kerültek felvételre CD-re, utána szétvágtam őket MP3-asokra, ezekből készítettem videókat.

Kohut Katalin: Ízisz hívása

Megállítom a jeges szelet,

Míg hozzám érkezel,

Angyal-raj zengi Ízisz dalát,

Míg megérint két kezem.

Várlak hold-nappalomban,

Várlak remete-csöndben.

A hold-kehelytől megkérdezem:

Te vagy a nyugvó nap,

Az Ízisz karba zárt lét,

Beteg léleknek aranyhaj?

Gondolatban eléd megyek,

Azt súgom füledbe:

Találkozunk a kék hegyen

Fenyvesek zöldjében,

Találkozunk pálmafánál,

Égig érő szilfaszálnál,

Találkozunk édenkertben

Az isteni fa tövében.

 Anna és édesapja szokásos vasárnapi útját tette meg a csendes, kihalt temető felé, ahol édesanyja nyugszik születése óta. Sírja egy csodálatos emlékmű, az anyát ábrázolja, mint költőnőt, kezében könyvvel. Hosszú haja a derekáig omlik dús fürtökben, vékony darázsdereka hátul lazán megkötve, földig érő báli ruhája szoknya része dús redőkben omlik alá.

Édesapja gyakran olvasott a könyveiből vitéz Diószegi Jenőnének, Franciskának. A lélek tisztasága, alázata és finomsága mutatkozik meg minden művéből, s még valami: a világ szolgálata. Igen, ez a finom asszony lelke harmónia húrjait a világ és az emberek szolgálatába állította, pedig mennyien óvták, védték, arra hivatkozva, hogy gyenge egy asszonyi lélek a politikához, a világ megváltásához, ugyanúgy, mint gyermekteste erőtlennek bizonyult a gyermekáldáshoz, a fájdalom elviseléséhez, melyet a gyermekszülés jelentett. Nem is bírta ki, belehalt az új élet fogadásába. Diószegi gróf mély bánatba merült, de a leányát becsületesen nevelte, nem felejtkezve meg egyetlen pillanatra sem szeretet igényéről, hiszen neki az anyát is pótolnia kell, belül mégis hordozta a magányosság csendjét, mely megtörte szívét, úgy érezte, a szerelem és boldogság abba a sírba lett eltemetve mindörökre.

Mikor esténként mesélt Annácskának, szemei könnybe lábadtak, s ez a csendes zokogás rosszabb volt bármi másnál. Anna a feleségének folytatása, hasonmása. Csodálatos énekkel kápráztatta el környezetét, mikor apja hallotta, megrezdült minden porcikája a gyönyörűségtől.

Odaértek a sírhoz. Anna elhelyezte bordó királyi rózsáit a sírvázába, melybe apja először vizet öntött, majd elszavalta édesanyja legkedvesebb versét a Békét a világnak címmel.Franciska ilyenkor letekintett a felhőből, s mosolygott. Látta az édes gyermeket, látta egyre szomorúbb férjét, s ismerte a titkot, ami nemsokára be is következett. Ők ketten jelentettek egy csillagot az égen, egymás nélkül egyik sem létezhetett.

Diószegi nemsokára ágynak esett. Az orvos megállapította, bár egészsége tökéletes, lelke már a másik világban jár, nem hozhatja vissza semmi, még leánykája megható ragaszkodása és szeretete sem. Egy reggel nem ébredt fel többé. A gróf ajkai mosolyogtak, mint aki valamilyen gyönyörűséget látott. Sírja a neje mellé került, mintha összenövesztették volna őket.

Anna árva maradt teljesen. Rokon nem lévén, a birtok eladósodása miatt az Árvaházba került.Itt éltek azok a gyermekek, akiknek nem voltak szüleik. Anna hamar barátkozott, megszerette őt az egész közösség. Tanította őket énekelni, verselni, de az édesapja hiánya egyre jobban erőt vet rajta, szomorúvá vált. Időnként elkísérték a sírokhoz, s ő magában szavalta saját maga által kitalált kis versecskéit, melyek egyre jobban árulkodtak szeretet éhségéről. Az anya és apacsillag meghatottan nézett rá a felhők felől és hallgatta a kívánságait.

Egyszer egy kiskutyát talált. El is nevezte Pamacsnak, mert úgy nézett ki, mint a fehér festékbe mártott ecset. A kiskutya állandóan ott bolyongott az Árvaház körül, ahol Anna mindig megtalálta hű barátját, bármikor is szaladt felé az udvarra. Az Árvaházat hatalmas park övezte. Egykor uradalmi birtok lehetett, most a gyermekek otthona és játszótere. Szükségesek a fák, hogy a reá kötött hintákon játszhassanak, vagy fára mászhassanak, ha éppen arra van kedvük. Anna általában sétálgatott pár komolyabb gyerekkel és verseket szavaltak, megvitatták az olvasott könyveket. Pamacs boldogan lépkedett mellettük a fűben.

Egyik téli vasárnapon elindult Anna Pamaccsal a távoli temetőbe szülei sírjához. Jégvirág volt a sírok dísze, a hidegség átjárta vékonyka testét, s sírva borult a sírokra, kérve szüleit, ne hagyják tovább is árván, egyedül. Vékonyka perelinje odaragadt a sírokhoz, majdnem megfagyott, amikor Pamacs üvölteni kezdett, felhívva az arra járók figyelmét a gyermekre. Ekkor egy kéz érintette finoman, felsegítette a jéghideg testet a sírokról és felemelte állát. Anna zöld fátyolos szemei rátekintettek a temetői látomásra, először azt hitte, az édesanyja leszállt a felhőkből. Egy kalapos, finom dáma hölgy állt előtte, aki a gróf egykori barátnője volt. Megfogta a kislány kezét és kifaggatva, hol lakik, elkísérte az Árvaházba. Az árvák háza valóban betöltötte azt a hivatást, mely miatt létrehozták, kevés gyermek maradt meg ott sokáig, minden anya lelkű teremtés ott találta meg gyermekét.

Ilyen volt a dáma hölgy is, Mária. Hamar elintézte az örökbe fogadást, s férjével, báró Bojtorján Andrással boldogok voltak, hogy ilyen csodálatos királynői külsővel rendelkező, csicsergő, énekes és verses pacsirtát fogadhatnak otthonukba. Pamacs vakkangatott örömében, amikor sétáltak a kastély óriási kertjében. Annácska vígan dalolta nevelőapja nevéről költött dalocskát: ,,Bojtorján, lélek lép a lajtorján", s valóban ott lépkedett Anna a nevelőszülők keze alatt, mint egy apró kis csillag a felhők közül, ahol az anya és az apa lélek még ragyogóbban csillogott, s a csillaguk betekintett minden éjszaka a kisleány szobájába, akinek ajkairól örökre eltűnt a szomorúság, aki csak látta és hallotta, öröm költözött a szívébe.

2012. november 5.  

1.

Az irodalmi újonc sokáig hajlandó azt hinni, hogy köze van a „szép”-hez, az „érdekes”-hez, vagy az elvonthoz, s mélyhez, a titokzatoshoz, az eredetihez és mit tudom én, mi minden egyébhez még. Nagyon sokáig tart, míg a fejlődésben eljut oda, hogy mindazt, ami önmagában csak trükk, élni akarás, pereskedés (mind a legjobb, morális értelemben) lehet, föláldozza és beilleszti, alárendeli és egyetlen célnak: az igazságnak. Ha az író nem ír igazat, nem jó író é s elveszett ember. Másféle művészi programot tulajdonképpen nem is láttam még, nem ismerek. Az író igazsága abban áll, hogy munkája minden időben, őszintén és feltétlenül, kollektív az emberrel, és az emberek összes relációjával.

Az író, aki mégiscsak itt a földön él, s nem a Jupiteren ezen a planétán, kénytelen beletörődni abba, hogy számára az egyetlen élmény, aminek erkölcsi tartalma van, az ember. Ha aztán ide eljutott az újonc, magától adódik a kényszer, hogy ezt az erkölcsi tartalmú élményt őszintén, igazságosan fejezze ki, „beszélje el”, Ez az igazság, ez a kénszer az igazságra, a legbonyolultabb, legfájdalmasabb és legtitokzatosabb életfolyamat, az istenvággyal egyforma tételű akkordja a léleknek.

Ez így leírva a Kolumbus tojásánál is banálisabban egyszerű. Kívülről felfogni, vagy méltányolni nem is lehet, mindenkinek a maga bőrén kell egyszer eljutni idáig. Az író legyen egyszerű és igaz. Ne másszon a falra és ne riszálja magát, mint egy utcai leány, ne szolgáljon ki semmilyen ízlést, ne kínálkozzon fel senkinek, amikor ír. Az „egyénisége+? Az „ő hangja”, amit ezer közül is meg lehet ismerni? Hunyja be a szemét, felejtsen el mindent, amit valaha is olvasott (csak a cafrangot és az idegent fogja elfelejteni, mert ami rokon és vér az ő véréből, az már úgyis benne van, s az jól van úgy), s figyeljen önmagába és meg fogja találni a hangját. Nem hiszem, hogy az emberek jó írói valaha is sokáig kínlódtak volna, míg „megtalálták magukat”, hogy egy igazán nagy írónak technikai megoldási problémái akadnának huzamosabb ideig az első fejlődésen túl. Ahogy az ember beszélni megtanul, úgy „tanul meg” az író írni: önmagából, mint mindent az emberek között. Itt aztán helyet engedek minden kombinációnak: elismerem, hogy a francia franciául tanul meg, s a magyar magyarul, és azt is, hogy a Duna–Tisza közi ember másféle tájszólást beszél, mint az erdélyi, más temperamentummal gondolkodik az alföldi, mint a tenger menti, vagy városi, vagy hegyi ember. De akárhogy és akármilyen feltételek mellett is: ahogy egyszerűen beszélni megtanul, gy tud, ha megvan a hozzávalósága, „egyszerűen” írni. És csak ő tud így.

Ez az egyszerűség persze mit sem ér, ha frivol, ha trükk, ha csinált és tanult. Olyan érekes ez, hogy hajlandó vagyok még nevekkel is magyarázni. Hát például Szomory Dezső (akit én szeretek) igen-igen nagy író, pedig nyakatekertebb, felhőben fetrengőbb, 40 lázfokosabb mondatokat magyar nyelven talán nem is írtak, mint ő. De ez a felhőkben fetrengés az övé: ez nála olyan „egyszerű”, olyan magától értetődő, becsületes és egyedül lehetséges, hogy egy pillanatig nincs kényelmetlen érzésem vele szemben, nem érzem azt, hogy hazudna. És ilyen „egyszerű író” valahol a föld másik oldalán Kassák Lajos is. De ezzel a kettővel egyértékű jó író, s nekem néha mindkettőnél kedvesebb – erősen ülnek, kedves szalmabeliek? - Tömörkény István, akit jó óráiban hajlandó vagyok a legkitűnőbb magyar írók közé sorozni, s legjobb perceiben megírt egy novelláját odafektetem emlékeim között a Karamazov testvérek, a Háború és béke, a Vörös liliom, a Marie Donadieu, Az anyaföld áldása, az Őszi csillagok alatt, s „Harry Russel-dorsan harctéri levelei”, a Vörös és fekete, a Csehov-novellák (a Fehér kutyás nő), a Fáklya, a Sárarany, a Walt Whitman-versek mellé. Most, hogy leírtam a nevét, eszembe jut egy elkallódott novelláskönyve: „Ne engedjük a madarat” címűt, amit Tömörkény halála után hozott ki a kiadója, aki felől egy életen át kallódott szegény. Aki nem ismeri, siessen, olvassa el: volt gy magyar Hamsununk és miniatűr Tolsztojunk egy személyben benne. Ezek a szerény lélegzetű írások, ez a megható tisztaságú, igazságos író, a legnagyobb kifejezők egyike volt. Tudjátok, hogy írt? Mint a vízfolyás.

II.

Tulajdonképpen – de lassan jön rá az ember! - oktalanság mindenféle irodalmi félelem egy író vagy írógeneráció körül. Egy írót érheti az a veszély, hogy nincsen lakása, hogy fölakasztják, vagy meghal tüdőbajban. De nem igaz, hogy meggátolja a munkájában, ha nincs sok jövedelme, ha nem él szépen és jól, ha nem ismerik el a fórumok és szerkesztők, mit tudom én, ha az utódállamokban él, vagy odahaza, vagy külföldön. Ez mind nem veszély. Jó régen Párizsban Déry Tiborral, akit egészen elsőrangú írónak tartok, beszélgettünk erről, s ő említette, hogy az emigrációban négy esztendő alatt voltak napjai, amikor éhezett és nem volt lakása, de soha olyan napja nem volt, hogy ezért, ha akart, dolgozni nem tudott volna. Ő is csak kettőt hangsúlyozott, mint a munkának feltételét: egészség és szabadság. Persze el tudom képzelni, hogy valaki jó író legyen akkor is, ha pénze van a takarékban, szép lakásban lakik, kényelmesen él és szép ruhákban járkál; de nem tudom elképzelni, hogy valaki ne mondja el a mondanivalóját, ha mindez hiányzik. Az íróra veszélyes állapot csak egy van: ha korlátozzák a szabadságában, ha az idejét, az idegeit, az életét más dolgokkal kell felőrölnie, nem a munkájával. Hamsun még tizenöt év előtt, mikor már az egész világon ismertén a nevét, állott néha úgy, hogy kézi munkát kellett végeznie egy gyárban. Dosztojevszkij epilepsziás rohamok közben és teljes pénztelenségben írta a Karamazovokat. Egy okos magyar író, ha fajsúlyra nem is a legértékesebb, mesélte egyszer, hogy harmincöt éves koráig nyöszörgött mindenfelé, amiért nem tudja megírni a könyveit, mert nincs rendes lakása. Mindenki sajnálta. Milyen lehetséges, mondták, szegény, nincsen hol írnia. Egy napon örökölt, s akkor a barátai pazar kényelmű lakást rendeztek be neki, négy szobát Pesten, csöndes utcában, finom házban, élhetett, mint egy gróf. Akkor elutazott Berlinbe, gyorsan beült egy harmadrendű penzióba a Tiergartenben, s megírta azt a darabját, amivel csakugyan világhírű lett.

Világos, hogy az író munkaképessége nincsen se helyhez, se időhöz kötve, a körülményekhez is csak annyiban, hogy üdvös dolog, ha az író munkája után élhet, s nem kell idegen és lélekölő foglalkozásokkal tölteni az idejét. Bizonyos fegyelmezettség magával hozza, hogy az író, megfelelő írói érettsége idejében, rendszeresen tud dolgozni, s nem zavarja már semmi. Ez így van, hiába, ezen semmiféle nyafogás, kifogás nem segít. Az író a kifejezést mindig meg tudja oldani, ha tisztességes, egyszerű, őszinte technikával dolgozik, s akkor könnyű és természetes a munkája. Az a minimális transz, amit gy fellengősebb időben „ihlet”-nek neveztek, szinte mechanikusan áll elő a koncentráció óráiban, s nem egyéb, mint fokozottabb életérzés a munkával szemben.

III.

Az író a kifejezést mindig meg tudja oldani... ha csakugyan van mit kifejeznie.

Az író élménye nem titokzatosabb, mint az élő élmény; a feltételei, az intenzitása egyformák azzal. Kár a nyakunkat csavarni, kár ugrálni, erőlködni: nem lesz abból semmi. Ki kell menni az utcára, vagy lefeküdni otthon, aludni, elélni évekig egy szó nélkül, s talán egy hét alatt lármásan beélni az életet: csak mindig résen lenni, mert hátha történik valami. Az ember az élménnyel a sors jóvoltából jut viszonyba, de az író é lménye öntudatos: ebben különbözik. Jó író az is, aki az élményt, ezt a nagy semmit, úgy élni meg, mint az élő ember a valóságos élményt; de a nagy író, a zseni csak az, aki az irodalmi élményt meg tudja életni az olvasójával. Ignotus írta egyszer, hogy ő már nem fiatal ember, nem fél semmitől és le meri írni, hogy csak a zseninek van létjogosultsága, a tehetségnek nem. Ez a vérengző igazság fájdalmas, szükséges, nagy igazság. A szerencse csak az, hogy az élet – az irodalmi élet csakúgy, mint a másik – automatikusan födi be hamuval és porral a tucatélményt, a tucatembert, a tucatkönyvet és a tucatéletet.

A zseni, a zseni... kitalálkozott már, úgy értem, szemtől szembe, ki találkozott közülünk vele? Milyen az arca, milyenek a kezei? Van-e atmoszférája, amit megérez, aki körébe lép, erő áramlik-e belőle, ami gyógyít és megüt, ha a kezét fogod? Még nem találkoztam zsenivel. De néha megütött valami és néha erőt éreztem, ami gyógyított: ha találkoztam, itt-ott, egy-két, nagyon ritka, tisztességes emberrel. Az egyik talán még író is volt közülük.

1924. március 30.

Az idő kitermelt a regény, a dráma és a novella mellé egy új műfajt: a sikolyt. Olvastam egy írást, aztán odaadtam olvasni egy kritikus fejű irodalmárnak, aki vállat vont, s e szavakkal adta vissza: iránysikoly. Itt megdöbbentem: lepréselten és irodalmi véleménybe szögezetten kaptam valamit, miről azt hittem, hogy az enyém és mindazoké, akik ma fiatalok...

A költő, ki fejlődött, s kit fejlesztettek, fölnyitotta Európa kapujában az országúton a száját és énekelni akart. Tudta, hogy a regénynek eleje van, közepe és vége, vagy egészen másként. A legjobb esetet veszem: a fiatal költő nem akart megalkudni a századdal.

De döbbenve észleli, hogy az egyetlen hang, melyet még torka adni tud: a sikoly.

Iránysikoly? Műfaj? Talán zeng a mélyben a napi politika duhajkodásán túl valami fájdalom is, mi a közönséget áhítatos hallgatásra, s a kiadókat kéziratvásárlásra készteti. Ezek a dadogó himnuszai az időnek elszíneződtek az emberi megkínzottság egy mély árnyalatával, s nincs irányuk, sem műfajuk. A sikoly ma kényszer az irodalomban – csak az irodalomban? - nekünk, kiket a Saint Beuve tanácsolta elefántcsonttoronyból lekergetett az idő posztot állani a barikádokra. Hibázik az, ki vállat von a hang hallatán és igazságtalan, aki a kortárs sikolya elől az esztéta nemes mozdulatával befogja a fülét. ...A sikoly egy generáció csatakiáltása a másik felé, s egyben egy generáció segélyhívása egy másik felé.

Ám ki az, aki segít?

1920. július 17.