Katkat blogja

Kohut Katalin: Az emlékezés hazája

 

 „Levert a mindenség szele,
mint őszi fának harmatát,
megtudtad, hogy a két karom
köre az egyetlen hazád.”

Nagy László: Ősz húrja zsong

 

Az érzékeny lelkekben adagio csendben készül a türelem, a zenei akkordok áthatják a napokat, érzékeny rezdülésekkel kottázódik a mindenség. Hangjegyekké válik a falevél zizzenése, a szél neszezése, a csendes eső koppanása tompán, ahogyan az avarra ráesik. Az ember hangulata mélabússá válik, úgy érzi időnként, szíve is hideggé dermedt, szüksége van most jobban a melegségre. A hazája a szeretet, a család. Akiket elszakított az élet egymástól, az ősz húrja zsongja körül lemondóan szívüket, s magukban dúdolják a dalt: „Szívet cseréljen, aki hazát cserél, mert bárhol él, bárhol csak félig él.”

Az otthon különösen ősszel válik jelentőssé, mikor meleg szobába húzódva idő van a merengésre, s szívünk készülődik a természet temetésével együtt Írisz örökzöld fenyőiben való gyönyörködés közben a szeretet ünnepére. Békés, örök reménykedés az ősz üzenete. Ruhái pompáját viseljük, együtt menetelünk kézen fogva a jövőbe. Legalábbis gondolatban, mert a valóság néha siralmas.

Kátyi egyedül élt egy erkély nélküli panellakásban. Mikor a vidéki kisvárosból felkerült a szürkeségbe, szédülten állt a bérházak sűrűjében. Mintha megrészegült volna a látványtól, nem értette, hogyan is lehet erkély nélküli betonkalitkákban élni. Aztán a sors rákényszerítette őt a lányával, egyre kisebb lakásba kerültek a kevés pénz miatt. Lánya kérte, hogy kérjen magának naponta meleg ebédet és szociális munkást, aki gondoskodik szükségleteiről.

Melindát hamar megszokta, nem is tartott igényt arra, hogy otthon bármiben segítsen, elég volt, hogy elintézi az ügyes-bajos dolgait, patikával együtt.

Egy napon a gondozónő holttá dermedten érkezett.

- Képzelje, Kátyi néni, én találtam rá az egyik ápoltamra, aki a földön hevert holtan. Borzasztó volt, éppen kereshetett valamit, mert a fényképek voltak szétszórva körülötte. Jöttek a gyerekei, elkezdtek pénzt kutatni a házban, majd egy felszámoló brigádra bízták az összes tárgy, bútor, könyv, meg minden emlék megsemmisítését. Nem tartottak rá igényt

- Borzalmas ez, Melindám! Van egy idős barátnőm, akivel telefonon beszélek néha, s művészettel foglalkozott, akit emiatt a környezete mélyen lenézett, nem értékelte a családja sem, mondván, abból nem lehet megélni. Végrendeletet írt, melyben kikötötte, hogy a temetésén hallgassák meg a rokonai az egyik énekét, ha már életében nem voltak kíváncsiak rá.

- Elgondolni is rossz, hogy megöregszik az ember, majd az életét egyszerűen megsemmisítik, felszámolják egy pillanat alatt.

- Igen, minden tárgynak és ruhának jelentése van, mind valamilyen eseményhez kötődik. Hosszú lenne elmesélni a történetüket, majd egyszer talán megírom, melyik mit jelent számomra. Egy biztos, hogyha szürke ruhát vettem fel, mindig válással végződött.

-  Leánya, Brigi ismeri ezeket a titkokat?

- Igen, lassacskán beavattam őt, de úgy van vele már régóta, hogy nem gyűjtögeti a régi dolgokat, egyszerűen odaajándékozza valakinek. Itt meg olyan zsúfoltság van, látja, drága Melinda, hogy alig férek el. Én még őrzöm a kontyoló ruhámat is, meg az első, általam vásárolt porcelánokat. Kedvencem a Tavaszi szél nipp, melyet én égettettem ki Hollóházán a hetvenes években. Rossz rá is gondolni, hogy valamennyi ereklyém egyszer egy kazán lángjában, vagy a régiségvásáron végzi.

- Azt a szép festmény ki festette? - mutatott rá a gondozónő a kanapé feletti tájképre.

Egy szikszói festőművész, akivel a kórházban ismerkedtem meg. Ő árulta el először, hogy általában a nők irigyek voltak rám, ha kimentem a közös helyiségből, egyből rólam kezdtek el pusmogni. Persze, hozzám a pletykák soha nem értek el, nem is értettem őket, de nagyon rossz érzés töltött el, valami ismeretlen, amivel szemben tehetetlen voltam. Sanyi elmondása szerint a hangomat nem bírták elviselni.

- Tehát Brigi nem ragaszkodik semmihez?

- Igazából nincsenek jó emlékei a panellakásban való együttélésről. A városban hiába jártuk a munkahelyeket, sehová nem vették fel dolgozni, csak ötezer forintért kocsmákba, pultosnak. Kevés volt a bevételem nekem is, mivel leestem a lábamról végleg, rokkantsági járadékot kaptam, tízezer forintot. Ketten éltünk így 15.000,-Ft-ból, ami  a rezsire is kevés volt, nem maradt élelemre, s már nem voltam képes arra, hogy a régi ruhákat hordjam a piacra árulni, nem tellett bérletre sem.

- Nagyon nehéz lehetett...

- Sosem felejtem el az utolsó napokat, mielőtt messzire költözött. Én akartam, hogy elmenjen, ne éljen velem nyomorban a sötétségben. Haragudott rám miatta hosszú évekig. Volt olyan, hogy összevesztünk 2 db tojáson, mert összesen ennyi ennivaló volt itthon. Ő rántottát akart belőle sütni, én meg rántott levest szerettem volna szaggatott tésztával, hogy tovább telítse a gyomrot. Nem kívánom senkinek a felfoghatlanságát a szegénységnek. És még nem biztos, hogy vége van...

-  Miért? - kérdezte Melinda.

- Tudja, jövőre érem el a nyugdíjkorhatárt. Mivel elvették a rokkantsági nyugdíjat tőlem annak idején, mikor mindenkit átminősítettek, nem vihetem tovább az időközben megemelkedett rokkantsági ellátás összegét. Lehet, hogy a minimálnyugdíjat, 28.500-at fogok kapni ismét, s nem tudok még egyszer éhezni, sem járni segély után. Teljesen bizonytalan minden, mivel súlyos állapotom miatt munkát végezni nem tudtam. Elveszítettem mindent a hangommal együtt, teljes kommunikációs leépülésemmel egy időben. Képtelen voltam gondolkozni is. Azóta az életem állandó tanulásból áll, mert mindent elölről kellett kezdenem, akár az írást.

- Elveszítette a hangját is, Kátyi néni?

- Igen, egyáltalán nem jött ki hang a torkomon, majd hosszú évek múlva tüdőhangon tanultam meg beszélni. Látja, ez itt a violinkulcsos kék nyakkendőm, Kodály ének-zene osztályomban ez volt fehér inggel a fellépő ruhánk. Én szoprán-mezo voltam, de ismertem az alt szólamait is. Minden akusztikai érzékem megsemmisült, mivel a szívemet a hangommal vigasztaltam, ringattam, mikor szomorú voltam, most semmi reménysugaram nem maradt. Hiába hallgatom a szép, tiszta hangú énekeseket, nem érzek, csak fájdalmat. Pedig valamikor egész nap énekeltem, házimunka végzése közben is. Dalokkal  ringattam álomba a gyereket, kedvenc időtöltéseink zenei, nyelvi játékok voltak.

- Ezeket nem lehet szerintem elfelejteni...

- Legalábbis remélem, hogy Brigi örökké emlékezni fog arra, mit jelentett valamikor az otthon, a haza! Közeledik a karácsony, mikor feldíszítem mini műfenyőfámat, ráakasztom az általa készített bábokat, aláteszem kis üvegcsében a megkopott tintájú neveit az egykori nyomorban önzetlenül segítőknek, rettegő szívvel a jövőtől való félelem miatt titkon reménykedem: talán egyszer lesz ismét igazi családunk.

Melinda készülődött, hogy másik otthonba lépjen, ahol megismeri apránként az egyedül maradtak életét. Mert az élet ott rejlik minden tárgyban, ruhában, fényképen és a szívben, míg az emlékezés és a szeretet megmarad.

2022. május 28.

 

 Úgy        döntöttek, lerövidítik az esti iskola idejét, s magyar óra helyett egy kávé mellett megismerkednek egymással. Öt különböző korú asszony. A legidősebb telt idomú, nagyszájú a  vezér egyéniség. A legfiatalabb, egy kissé félénk fiatalasszony csak hosszú rábeszélésre áll kötélnek. Biztatják a többiek:

- Ennyi szórakozás nekünk is kijár, mikor férjeink állandóan a kocsmákban ülnek..

     Elhelyezkednek körben a kávéházi asztal mellett, brandyt és kávét rendelnek. Megindul a terefere. Anna, a fiatalasszony hirtelen úgy érzi, mintha egy égető tekintet parázslana tarkóján. Lopva körülnéz, s pillantása ráesik a prédaleső szempárra. Egy középkorú, kidülledt szemű férfi támaszkodik a  pultnál. A látványtól felfordul a gyomra. Arrébb tolja a székét, megpróbál nem foglalkozni vele. Viszont eszébe jutnak piciny gyermekei. Ma az apjuk vigyáz rájuk, ami nem volt szokása, mivel elég

megbízhatatlan, ha a családjáról van szó. Semmiben nem lehet rá számítani. Biztosan ma is ott hagyja a csöppeket egy-két üveg sör kedvéért. Erre a gondolatra egyre izgatottabbá válik, szaporán szedi a levegőt, majd feláll gyorsan és elköszön.

     Az ajtón kilépve szembe találja magát a nagyszemű fickóval, aki idétlenül vigyorogva csalogatja magához. Az asszony  megszaporítja lépteit.

     A főutca közepén fékcsikorgás üti meg fülét.  Kiugrik a férfi a kocsiból, megragadja a karját, s közben azt motyogja:

-     Gyere kicsim, nem bánod meg!

Anna kitépi magát a szorításból és futni kezd. Befordul az utcájukba, már szinte összefolyik szeme előtt a házsor, lihegésétől alig hallja a kocsi dübörgését, inkább csak az üldözött vad ösztönével sejti a mögötte csörtető veszélyt. Kiszolgáltatottsága, anyai méltóságának megsértése bántja, perzseli  lelkét a szégyen. Végül lihegve eléri a kaput, lenyomja a vaskilincset, amely alig akar engedelmeskedni remegő kezének. Végigszalad az udvaron, tudatáig nyilall a kocsiajtó csapódása – akárha lövés dörrent

volna mögötte. Beront az ajtón, nekizuhan férjének, aki homlokráncolással, szemrehányón néz rá:

-     Mit rohangálsz, mint az őrült?

Anna akadozva, halkan súgja, nehogy a gyerekek meghallják:

-     M e g k e r g e t t e k. Egy fér-fi. Kocsi-val. Kint van.

A férje szinte üvöltve válaszolja:

-     Na és! Attól voltál annyira megijedve? Már nem csinált volna

benned kárt!

     Anna döbbenettől tágra nyílt szeme szinte üvegesre dermedt, és  az édes tejtől duzzadt melléhez kapott  tenyerével. Mintha kést szúrtak volna belé. Fájt, sajgott a gondolat, hogy ez a férfi, a gyermekeinek  apja, hogy imádta és várta haza esténként. Mennyit aggódott, amikor késett.

 

     Hirtelen úgy érezte: szíve, mint egy részeg mozdulattal kőpadlóra lökött porcelánváza összetört, s darabjait már nem ragaszthatja össze soha.

 

 

 

 

 

 

Lehet-e tragikus egy szamár, amiért elpusztul terhe alatt, melyet sem hordani, sem ledobni nem képes?

Friedrich Nietzsche

Margitka kilencven éves volt már. Érezte, hogy lassan örökre elalszik, hiába biztatta az őt szeretettel körülvevő unokahúga, hogy rengeteg ideje van még, nem hitt a kegyes hazugságoknak. Esténként bement hozzá a már hatvan esztendejében járó, szintén özvegy Erzsike, leült az ágya szélére és hallgatta a búcsú történeteket.

Margitka magát életszamárnak nevezte. Kis csacsi, így szólította őt a hőn szeretett és tisztelt férje ezelőtt hetven évvel. Rövidke házasság volt ez, melynek a végére az I. Világháború tett pecsétet. Palika 25 évesen jegyezte el magát a halállal. Egyedül ő volt, aki megértette az asszonyt, s amikor esténként az ölében vitte be hálószobájukba, azt mondogatta:

. Kis csacsim, látod, az élet szereti a boldog embereket, megjutalmazza őket szépséggel és szerelemmel. Meg kell tanulnod elfogadni, amit felkínál neked.

Margitka nem értette a párja szavait, pedig jobban ismerték egymást, mint két testvér. Most tudott visszaemlékezni arra, mire is gondolt.

 

Mikor elvégezte a polgári iskolát, két lehetőség között választhatott: vagy egyetemre megy továbbtanulni ügyvédnek, amit mindig is szeretett volna, vagy eladói szakmát tanul. Nem tudott dönteni a kettő közül, s addig halogatta a terveit, míg elszegényedett a családja, s nem volt képes fizetni a tanulmányait, ezért fonodába kellett mennie dolgozni. Kemény munka volt az, a lányok primitívek voltak, csúnyán beszéltek és bagóztak. Már az első hónapban kiközösítették, háta mögött úri kisasszonynak csúfolták a nemes vonásai és a finom viselkedése miatt.

Családja elhunyt, nagybátyja Amerikába vándorolt, hívta magával, de Margitka ismét döntésképtelen volt. Így itt maradt árván, egyedüli reménysége barátja, Palika volt, akivel a munkahelyen ismerkedett össze. Jó pajtásként járták a mozikat, színházakat szabad idejükben. Margitkának akadt egy komoly udvarlója is, egy herceg, aki elhalmozta virágokkal. Nem volt szerelmes belé, mert nagy volt a füle, meg hangja nem érintette meg a szívét. Hiába kérte meg a kezét a férfi, Margitka határozatlanul hallgatott. Más udvarlója is volt, egy ügyvéd, aki megtestesítette egykori vágyait, de még kezdő volt a szakmájában, albérleti lakását is alig tudta fizetni. Párszor sétáltak a telihold fényénél, de többre nem futotta. A jövőbe tekintve kérte meg a kezét Tamás, de Margitka sejtelmesen hallgatott, nem tudott dönteni.

Palikával mindent megbeszélt, mindent megértett és egyre jobban imádta Margitkát, végül már nem tudott nélküle élni. Pár év után kölcsönössé vált ez az érzés, Margitka viszonozta a szerelmet.

A férfi halálának hírére megszakadt a szíve, teljesen magába roskadt. Ekkor derült ki, hogy terhes maradt. Ismét nehéz döntés előtt állott, úgy érezte, hogy a gyerek emlékeztetné állandóan az egyetlen szerelmére, akit senki sem tudna pótolni, ezért küretet hajtatott végre.

Nagybátyja küldött neki pénzt, amiből nyitott egy trafikot. Különleges cseréptárgyakat festett, ezeket is ott árulta. Felfigyeltek rá a médiában, készítettek is interjút vele az egyik hetilapban, s mikor jelentkezett egy külföldi cég, hogy szerződést ír vele alá, vállalnia kell havonta ezer darab cserépkaspó megrajzolását és festését. Nem tudott dönteni, bár kölcsönből elkészítette a kért mennyiséget, így a beruházása összege miatt elveszett a trafikja és a szerződés határideje is lejárt. Egy ügyvédi irodába járt takarítani egészen a nyugdíjazásáig.

Az élete döntésképtelenségeken alapult, rengeteg megoldatlan probléma jelentette a sors-terhét, melyet nem tudott levetni magáról, pedig csak a helyesebb irányválasztást kellett volna megtanulnia. Erzsike megértette, mit jelent a szamár jelző, s rájött arra, hogy ő is követte nagynénje sorsát, ugyanúgy megvonta magát mindentől, amin míg nem késő, változtatni akart. Margitka halkan súgta:

• Tudod, kedves, az élet tálcán kínálja a lehetőségeket, de meg kell tanulni választani, nehogy úgy járjunk, mint az a szamár, amelyik két bála széna közül nem tudva különbséget tenni éhen hal. Így elveszett számomra fiatalon a lehetőség, hogy karrieremmel kielégítsem magam, eltaszítottam minden jót, ami érhetett volna. Az élet igazságos, mert mindent átnyújt tiszta kézzel, ami a vágyainkat jelenti, a mi választásunk által jön létre a sivár, értéktelen élet. Én ettől fogok most megválni, gondolatban beleélem magam azokba a helyzetekbe, melyeket féltem választani. Palika vár rám, az egyetlen, aki megértett és tudta, hogy én egy nagy csacsi vagyok.

2017. május 17.

 

Július volt, hétszeresen tűzött a Nap a növényekre, állatokra, a vizek, nagy hegyek visszhangozták énekét. Én komótosan elindultam egy kis hegyi ösvényen, bár ömlött rólam a víz. Egyszer csak ott találtam magam egy kis erdei házikónál. Kíváncsian bekopogtam, egy idős űr nyitott ajtót. Beinvitált a forróság elöl menedéket adva, megkínált hűs forrásvízből készült limonádéval.

A házikó berendezése barokk kori lehetett. Csodálatos faragott, bársony huzatú bútorok között letisztult stílusú festmények, óriás arcképek voltak láthatóak. Az egyiken egy fiatal leány állt komoran, mintha valami rosszra készülne. Festménye alatt egy barna bőrkészítésű ikebanában egy préselt margaréta hervadozott. Házigazdámra néztem kérdően, s ő mesélni kezdett.

- Ő Elvira – mutatott jobb mutatóujjával a képre -, az unokám. Hajasbabának szólította mindenki, olyan volt, mint egy földre szállott angyal. Egész nap énekelt csodálatos hangocskájával, állandóan mókázott, jókedvre derített mindenkit. Mikor eljött meglátogatni engem ide, megérkezés után mindig pukedlizett egyet, majd eldalolta a nekem írott köszöntőjét. Különösen nyáron szerette a hegyet, minden fának, bokornak, virágnak szerzett külön dalocskát, ezeket előadva élt boldogan a természet között. Különösen a Nap-himnusza volt megható. Nyáron a gesztenyeszín haját mindig a Nap elé ülve szárította, hogy kiszívja még világosabbra szép fürtjeinek színét. Fenyőzöld szemeivel szívesen fotózkodott a fenyvesek előtt, olyan volt, mintha hozzájuk tartozott volna, belőlük született volna.

- De hát mi történt vele? - faggattam óvatosan az öreget, akinek szemei homályossá váltak az emlékek súlya alatt.

- Meghalt tavaly júliusban, pontosan ezen a napon, hetedikén. Ott találtam rá az óriás margaréták között a hegyi tisztáson, egyik kedvenc helyén. Olyan volt, mintha csak aludna, el sem hittem, hogy már nem él. Megszakadt a szíve. Kezeiben találtam egy táviratot, melyet Londonból küldtek neki címezve, hogy a vőlegénye erőszakos támadás áldozata lett. Ez a festmény akkor készült, amikor a fiút meghívták egyik tudományos felfedezésének bemutatójára Angliába, s Elvira nem akart tőle elválni egy napra sem.

- Volt vőlegénye?

- Igen, Zentai Zoltán volt a neve. Informatikusként dolgozott egy budapesti vállalatnál. Az egyik kiállításon ismerkedtek meg, ahol mindenféle technikai újításokat mutattak be. Elvirát, bár vonzotta őt a régi élet, nagyon érdekelte a számítógép. Maga is szívesen dolgozott rajta budai lakásában édesanyjának, a lányomnak. Verseket, dalokat írt, ezeket megosztotta ismerőseivel. Zoltán egy pillanat alatt szerelmes lett az unokámba, nem tudott nélküle élni. Vitte külföldi útra, kirándulni, színházba, vacsorákra, szóval mindent elkövetett, hogy az én tiszta szívű dalnokom viszonozza érzelmeit.

- Nem volt kölcsönös a szerelem?

- Kezdetben nem, mert Elvirát csak a természet érdekelte, meg az, hogy kielégítse önmagát tiszta hangjával. Úgyis mondhatni, elvolt magában, gyönyörködött a tükörben naponta saját szépségében, énekelve köszöntötte önmagát. Nem nevezném ezt nárcizmusnak, inkább az történt csak, hogy szerette a Szépséget mindenben, másokat is észrevett, de csak a szépek arca fogta meg egyedül. Zoltán férfi volt, Elvira pedig a fiúkat kicsi korában sem vette észre valamiért, csak a karakteres arcú lányokat.

- Érdekes...

- Igen, az is, hogy a szíve ideálja nem volt kézzel fogható, a tiszta és lágy hang, a tökéletes jellem jelentette számára azt a férfit, akit el tudott volna fogadni.

- Zoltán ennek nem tudott megfelelni?

- Megtudott, de először be kellett írnia magát Elvira szívébe, mert az unokámat csak így lehetett elérni. Miután Elvira viszonozta az érzelmeit, hatalmas szerelem kezdődött el, nem tudtak egy pillanatra sem egymás nélkül élni. Elvira szerelmes dalokat írt, körbe udvarolta naponta Zoltánt, kedveskedett neki mindenben, csacsogott gyönyörű hangján mindenfélét, mely Zoltánt csodálattal töltötte el. Így éltek két esztendeig, Elvira 18 éves koráig, ami éppen július 7-én lett volna, a halála napján.

- Borzalmas, hogy is tudta ezt feldolgozni?

- Nem tudtam, mai napig kijárok a tisztásra, ahol megtaláltam és megsimogatom a margarétákat, melyek érintették szép testét, csokorba szedem őket, s elviszem a temetőre Pestre. Egy szálat tartott a kezében, amikor rátaláltam, ezt kiszárítottam és eltettem emlékbe az arcképe alá. Ő érintette, az utolsó virág, amit befogatott magába, igaz, hogy a másvilághoz vezető úton.

- Mi történt Zoltánnal?

- Londonba utazott egy konferenciára, gyalogosan közlekedett, mert közel volt minden. Estefelé tartott haza, amikor egy csapat huligán megtámadta, követelve tőle pénzt. Zoltán átnyújtotta a tárcáját, de ezt kevesellték, még követeltek tőle többet, az óráját, ékszereit. Ahogyan a gyűrűsujjához ért az egyik fertelme a csőcseléknek, melyen Elvirához kötődő jegygyűrűje volt, Zoltán keze ökölbe szorult, megütötte egyik támadóját, aki orra előtt hadonászott egy késsel. Ezt követően az ütések záporoztak egymás ellen, míg Zoltán szívébe kapott szúrástól holtan zuhant össze. Zsebében találták meg Elvira itteni címét, így értesítették.

- Felfoghatatlan, hogy egy utcanép befejezte egy értékes emberpár életét egy pillanat alatt...

- Pontosan, Elvira sem tudta feldolgozni, amikor megkapta az értesítést, elment kedvenc helyére a tisztásra, szomorú dalokat kezdett énekelni a fáknak, bokroknak, virágoknak, majd mikor Zoltán halálát felfogta, hatalmas fájdalmat érzett a mellkasában, szíve egy pillanat alatt megszakadt.

- Hol vannak a gyerekek?

- Egymás mellett feküsznek a temetőben, Zoltán feje fölött egy számítógép és egy iker szimbólum mutatja tehetségét és születési hónapját. Elvira oldalán egy égi asszony sűrű, gesztenyeszín sörénnyel, oroszlán csillagképpel, virágokkal és fenyőfával szobor lett elhelyezve. A két sírgyűrű örökké mutatja a tiszta szerelem beteljesülését, mely nagyon ritkán történik meg a világban.

- Elvira mindössze tizennyolc éves volt, mivel akart foglalkozni később?

- A Zeneművészetibe jelentkezett, mert három hangszeren tudott játszani. Furulyázott, gitározott és zongorázott. Mellette ismerte az összes slágert, áriát, operettet és népdalt.

- Felfoghatatlan veszteség érte a világot a két fiatallal.

- Nem is lehet megérteni, hogy a tökéletes szerelem egy ilyen utcai áldozattá váljon, véget vessen a harmóniának és szépségnek.

- Lassan indulok, barátom, köszönöm, hogy elmesélte az unokája életét. Máskor is szívesen eljönnék, ha megengedi, közösen sétálhatnánk a hegyen, meg elmennél Önnel megtekinteni a fiatalok emlékművét.

- Nagyon szívesen fogadom, kérem, tartson velem holnap Budapestre, találkozunk lenn a fogadó előtt reggel nyolc órakor.

- Köszönöm, ott leszek. Erősítse a szívét azzal, bár ez nem vigasz, hogy két ilyen csodálatos teremtést ismerhetett, hallhatta az unoka hangját, tündökölhetett angyali kisugárzásában. Viszontlátásra!

 

Elindultam hazafelé a hegyi ösvényen, s egyre csak az ikebana képe jelent meg szemeim előtt. Az utolsó virág, melyet érintett az igazi szerelem, kinek szíve nem tudta felfogni és elviselni a valódi veszteséget.

2017. május 10.

 

 

Ákos feltűnően világított tar fejével. A nők összesúgtak a háta mögött, nagy potenciájának tulajdonították a kopaszságot. Még egy hír terjedt róla, a kimeríthetetlen bordó ékszerdoboza. Minden egyéjszakás kalandja tárgyát megajándékozott egy-egy fülbevalóval, gyűrűvel, nyaklánccal. A lányok tolongtak érte, mindegyik fel akarta hívni előtte magára a figyelmet.

Katalin nem járt szórakozó helyre, nem ismerte a világi dolgokat. Nem volt vallásos, csak maga volt a két lábon járó emberiességi törvény. Így született, ezért nem volt könnyű a barátkozása, mert kevesen feleltek meg az elvárásainak, pedig szinte mindig megelőlegezte a bizalmat mindenkinek. Általában egy jellemtelenség már megállította, ilyenkor bezárult a szíve, csalódott.

Katalin huszonhét éves volt már, de külseje alapján tizennyolcnak gondolták. Vénuszi alkata messziről felhívta magára a figyelmet, az emberek rácsodálkoztak személyiségjegyére, nemes arcára. Homlokán a magas szellemiség tükröződött. Naponta a Gyöngyvirág presszó előtt járt munkába, de egy szemvillanásra sem méltatta az ott ácsorgó nőket és férfiakat. Az asszonyok néha szándékosan nekimentek, hogy bosszúságot okozzanak, ilyenkor Katalin kért elnézést csengő hangján, ami még nagyobb irigységet váltott ki azokból, akik hallották gyönyörű hangját. Hogy is lehet, hogy valaki kívülről és belülről egyaránt szép! Ezt mások nem bírják feldolgozni, nem tudják magukat túltenni rajta, ezt a természet csodáját meg kell semmisíteni. Mindent elkövettek tehát, hogy ártsanak ármánykodással, híreszteléssel, meg százféle praktikával.

Ákos nagyon szép férfi volt, vastagon ívelt szemöldökkel, kék égi tekintettel, érzékien duzzadó szájjal, nyerges orral, előkelő profillal, izmosan dagadó mellel, apollóni formás lábakkal, szóval minden adott volt ahhoz, hogy naponta más lányt hódítson meg magának. Katalin is hallott Ákosról, de mindaddig nem mondott véleményt szokása szerint, míg meg nem ismerte a tényeket, a kiváltó okát annak, ha valóban szoknyapecér lett a férfi. Hallott az ékszerdobozról, azt is tudta, hogy a férfi ajándékozásakor különbséget tesz a nők között vérmérsékletük és tulajdonságaik szerint, a legszebb ajándékokat mindig azok kapják, akiket első ránézésre nagybetűs embernek gondolt. Katalin véleménye szerint Ákos keresi az igazit, csak nem tud uralkodni erős érzékiségén, amiről nem tehet, hogy minden része vénuszi töltéssel rendelkezik, akár, mint neki, de ő eddig nem érezte a késztetést arra, hogy bárkivel testi kapcsolatba kerüljön. Katalinnak elég egyetlen jellemtelenség ahhoz, hogy az ambivalens kapcsolatot lezárja, mert egyetlen szó, rossz tekintet, vagy hangnem emléke megmarad szívében, ez később olyan erővel nagyítódik ki, ami elválasztaná őket előbb-utóbb, úgy, hogy kihűlne a szerelem benne egy pillanat alatt. Kétszer járt úgy életében, hogy egy hétig szerelmes volt, mindaddig, míg a két férfi levelet írt neki, s meglátta, hogy nem tudnak helyesen írni. Mikor felfedezte a hibát, egy ismeretlen borzongás futott át a szívén, a fejét, mintha hatalmas elektromosság vette volna körül, furcsa felismerése volt ez annak, hogy analfabéták az udvarlók. Hiába is próbálta tartósítani a kapcsolatokat, a szerelem már kialudt nála.

Katalin nagyon kíváncsi volt Ákosra, ahhoz, hogy levonja tetteiből a konzekvenciát, látnia kellett, hogy pontos képet rajzoljon személyiségéről. Mindent meg lehet magyarázni észérvekkel, minden tettnek van kiindulása, kezdete.

Egyik napon ott ácsorogtak a lányok a presszó előtt és Ákost ünnepelték, arra várva, hogy valamelyiküket kiválassza magának aznap éjszakára, előre tervezgetve, vajon kinek mit fog adni a férfi búcsúzóul.

Katalin közeledett, egy pillanatra megállt az emberkör előtt, szemügyre vette Ákost, aki felemelte a fejét és szembenézett a lánnyal. A férfi a tisztaság láttán zavarba jött, szemei könnyben úsztak, mint egy részeg, úgy támolygott Katalin felé, hogy közelről láthassa felfedezett ideálját. Ekkor kezét nyújtva bemutatkozott, a lány hangjától a lelke örömódát zengett, nem bírta elviselni a tökéletesség égi-földi megnyilvánulásának látványát. Katalin ugyanezt érezte, amikor belenézett a törvénykék szemekbe, ájulás környékezte, szédülten fogadta el a férfi kezeit, majd megindultak közösen az utcán kézen fogva, mintha mindig ismerték volna egymást. A tömeg ösztönösen szétvált, érezték, hogy olyan történésnek lettek szemtanúi, ami nagyon ritkán következik be a világban.

Ákosnak eszébe jutott első, igazi szerelme, aki elhagyta egy másik férfi miatt, akit körberajongott és mindent a lábai elé tett. Mikor szakított vele a lány, olyan érzése volt, mintha hangyák bizseregnének a fején, amit nem értett, abban a pillanatban megőszült, s nem sokkal később kihullottak a hajszálai.

Katalin gondolatai voltak a helyesek Ákossal kapcsolatban, akiről kiderült, hogy valójában mindig az igazit kereste, ezért adta az ajándékait búcsúzáskor, hogy lovagi lelke kielégüljön. Valójában nagyon tisztelte a hölgyeket, felnézett mindegyikre, ezért nem akart senkit sem megsérteni.

Másodszor történt olyan, hogy Ákos udvarolni kezdett, annyira tisztelte Katalint, hogy alig merte érinteni a kezeit is. Elment az ékszerboltba, vásárolt egy kék gyémántköves gyűrűt a lánynak, ékszerdoboza tartalmát pedig, mint potenciájának addigi szimbólumát, elárverezte az ismerősei között, az árát pedig odaadta egy koldusnak. Nem tudott többé hozzányúlni sem a férfiasságának az árához, ahogyan addig tett naponta, megszabva a légyottak értékét is.

Katalin és Ákos öröme afelett, hogy megismerték egymást, soha nem múlik el, mert egy lélekként léptek az örökkévalóságba, melynek pecsétje a jellem tökéletessége, az a biztonságot adó érzés, hogy soha nem okozhatnak egymásnak csalódást, egyetlen ambivalens vonással nem rendelkeznek, így szerelmük állandóan, minden pillanattal erősebben beteljesül.

 

2017. május 3.