Katkat blogja

Ha kedvetek van, nézzétek meg a videómat, rengeteg van, mivel hangom nem volt eddig, régi hanganyagaim feldolgozása után más zenét használtam, ami illett a videók témájához, ez a lopott dallamú atlantiszi élet végével kezdődik:

H.Kohut Katalin: „Amikor kicsi voltam”




„Csodálni annyit jelent, mint elismerni az illetőről, hogy széles e bolygón ő a legszebb, a legjobban öltözött, a leggazdagabb és a legokosabb.”

Antone de Saint-Exupéry A kis herceg




Amikor én kicsi voltam, nem érdekelt semmi más, csak a gyerekszobába behallatszó tiszta dallamú filmzene, sláger és operett. Anyám vékony énekhangját messziről hallottam, áramlott be minden részembe a zene, a dal. Hamar megjegyeztem a Volga, Volga orosz dalt, meg a szív küldi szívnek akkori néprádió slágereit.

Másfél éves korom óta énekeltem, kezdetben mord nagyapámnak adtam elő a számokat. Naponta áttotyogtam hozzá villásreggelizni, általában rántottát. Megfogtam a sétapálcáját, miután kifaggattam, mire jó az, azzal adtam elő Németh Lehel Fogj egy sétapálcát számát a nagyszüleimnek. Rácsodálkoztam nagyapa bajszára, nem tudtam akkor még, hogy ilyenek a férfiak, mert a családtagok és osztálytársak között velem egyenrangúak voltak, ezért soha nem vettem észre a fiúkat.

 

1961-ben egy fehér autó gördült a Thököly utcai családi ház elé, nagyapát elvitték és soha többé nem láttam.

Mi a Honvéd utcában laktunk, egy kisközben, Szenci szódás, szamaras zsidó házát vették meg szüleim, a gyerekszobánk a szamáristállóból lett kialakítva. Apa épített saját kézzel magas kőkerítést a ház elé, meg lebetonozott, villanyvezetékkel látott el minden helyiséget az udvaron is.




Miután elveszítettem az első biztos kézfogásomat, a szív-szeretetemet elvitték tőlem, átjárogattam a szomszéd bölcs öregekhez beszélgetni. Tulpa néniékhez naponta mentem, udvariasan üdvözöltem a házaspárt és leültettek a konyhai ágyukra, megkínáltak egy pohár akkor főzött Cikória kávéval. Én nem ismertem a kávét, nekünk nem volt otthon ilyen, csak apa készített tejeskávét néha, vasárnap kakaót, melyet kaláccsal és teavajjal fogyasztottunk el. Tulpa és Csabai házaspártól tanultam sok orosz népdalt, melyek nagy részét azóta elfelejtettem, mint a Levél a hadnagynak dalt. Az öregek meséltek a két világháborúról, meg arról, milyen volt az élet születésem előtt. Mivel kölcsönösen megadtuk egymásnak a tiszteletet, nagyon jókat beszélgettünk, nem tudtunk egymás nélkül élni. Egy napon mentem át Tulpáékhoz, köszöntem illedelmesen, egy kissé alázatosan, mint aki megadja a tiszteletet más házának, hogy megengedik azt, hogy a lelki előszobájuk küszöbét átlépjem. Tulpa néni szájára tette a kezét és mutatta, hogy csendesebben, amin meglepődtem, mert soha nem tudtam hangosan beszélni. Közölte, hogy Tulpa bácsi elaludt. Benéztem a szobába, valóban ott feküdt az ágyban mozdulatlanul. Később tudtam meg anyámtól, hogy a lelki társaim egyikét elvitte a Halál, amit nem értettem. Megkérdeztem Tulpa nénit, elmagyarázta, hogy egyszerűen elaludt, mert az emberek soha nem betegek, s mikor elérik azt a kort, hogy vége az egyszeri életüknek hosszú bölcs tapasztatalattal teli évek után, lefekszenek és elaludnak.

Csabaiékhoz ritkábban jártam, messziről néztem, amikor Amerikából hazalátogatott fehér Mercedessel a fiúk.




Anyám néha rám bízta, hogy a járványtemetővel szembeni Koleszár boltba elmenjek kannás tejért és kifliért. Nem szívesen mentem, mert nem szerettem boltba járni, de megvigasztalt a tudat, hogy az ismeretlen boltos visszajáró pénz helyett adott nekem egy-egy fruttit, karamellát, vagy ötven filléres Boci csokit, ha öt fillérrel tartozott, egy cukorkát kaptam.

Apa gondoskodott rólunk, általában, amikor otthon volt, ő főzte az ebédet, készítette a reggelit és a vacsorát. Maga gyűjtötte és termelte a gyógyteákat, amikből C vitaminos teát lehet főzni, meg maga szedte a feketeribizkét, málnát, galagonyát, csipkebogyót, meg mindenféle erdei, mezei C vitaminos gyümölcsöt, melyekből szörpöt készített nekünk. Együtt jártunk leszedni az ismerősök kertjében a gyümölcsöket, melyeket közösen eltettünk üvegekben. Nálunk még Karácsonykor is volt szőlő felfűzve a spájzban, meg alma, a veremben eltéve mindenféle zöldség. Együtt jártam apával a zöldségboltba, ahol vásároltunk mindig vitaminos aszaltszilvát, minden ünnepre banánt, narancsot, fügét, mogyorót, minden földi jót.

Apa fél évente vásárolt be kerekes kocsival nagy zsákos lisztet, cukrot, egyebet, így mindig volt otthon minden nyúlni. A havi bevásárlásokat együtt végeztük Ida néni boltjában.




Apa Karácsony előtt mindig megvásárolt egy malacot, amit közösen levágtunk. Én nem néztem oda, hogy ne fájjon a szíve, mint ahogyan a tyúk és nyúlvágáskor is eltakartam a szememet. A malachúst besóztuk, hogy Húsvétra is legyen füstölt és sózott húsunk, mert akkor a hatvanas évek elején még nem lehetett hűtőszekrényt kapni. Saját kolbászt, hurkát, sonkát ettünk, nagyon finom volt a tepertővel bödönökben eltett házi zsír, elég volt egész évre, mindig volt mihez nyúlni. Apa egyébként is mindenben az egészséges élelmiszereket tanította, nekünk gyakran adott télen fokhagymás pirítóst, azt vallotta, hogy a fokhagyma sok mindentől megóvja az embert. Egyvalamire haragudott nagyon, amit mások mondtak el nekem titokban, a cigarettára, nem tudtam, hogy miért.




Apa focista volt, a Spartacus futballcsapat balszélsője. NB-II-es lett a focicsapat egyszer, legyőzte a Fradyt is, ahol szintén focizott egy névrokonunk egykor.

Mikor edzője lett a focicsapatnak, sokszor elmentem megnézni, azt hiszem, mindenki szerette és tisztelte. Már akkor megalapította a Spartacus természetjáró szövetséget, minket minden hétvégén vitt kirándulni vártúrákra, kéktúrákra. Csodáltam a szervezőkészségét Minden évben a Balatonon nyaraltunk, apa intézte a természetjáró tagoknak az ötven százalékos vonatjegyet, meg az ötven százalékos balatoni ebédet.

Mikor az egész napos odautat kezdtük hajnalban, külön kocsit kaptak a tagok, senki sem jött be hozzánk. Végig énekeltük az utat, amit nagyon élveztem. Egyik kedvencem volt a Balatonnál oly' jaj de jó, fürdik a nyaraló, minden hullámnál fejre áll és a láb kalimpál kezdetű nagyon pörgős közös útidalunk, melynek végén a huhu szótagokat mondjuk felemelt kézzel, csettintve, annyiszor, ahányszor elénekeltük a dalt. A Balatonon táborokban voltunk elhelyezve általában, mindig választott apa egy egy-egy őrt a tábor két oldalára. Éjjelente apa maga vigyázott a hegyközi és bodrogközi lányokra. A természetjáró tagoknak tagsági könyveik voltak fotóval, egy igazolvány, a tagok havonta tagsági díjat fizettek apának.

Gyakran rendezett apa tájékozódási futásversenyt is a természetjáró szövetséggel.




Sátoraljaújhely, a hét hegy városa, állandóan megmaradt egykori Antikrisztus Jézus-tanait hirdető Sátor-hegy alatti népeknek, névtáruk és tetteik alapján, mint most már kiderült. Egykor az Antikrisztus volt, aki fölébe emelte magát az Istennek, a felhők közé emelte sátrát, magasabbra az Isten lakóhelyénél. A többi hegy történetét nemrég kidolgoztam, új pusztítókat hoztak létre a hét hegyből, egyikük a Szörnyeteg koporsója a régi Koporsó-hegyi Halotti-hídként megírt történelemből ötágú csillagos Weöresék egyik szörnye, minden hegyből hoztak magukkal Távol-Keletről, mely ellen egyesek élénken tiltakoztak, hogy a Pszichografológiájába Szepes Máriának beírták Weöres Sándorék szörnyeit, azzal, hogy egyetlen áldozással emelik közösen itt Kelet népét és a cigányságot. Azt üzenték Weöreséknek, hogy ezt az elméletet a XX. században nem lehet kivitelezni, mert felfoghatatlan.




Nem értettem, miért kell áldozással emelni Keletet és a cigányságot, miért kell megölni ezért bárkit, meg elhordoztatni saját sorsukat, szerepüket, nyomorba, fényevésbe küldve lehetetlen állapotban tartva állandóan az áldozatot, megfosztva minden ékességétől, nem lehet megérteni, már csak azért sem, mert apát a tanács születésemkor megbízta a helyi cigányság gondnokának. Naponta ment beosztani a pénzüket, odaadta nekik a boltra valót, összeírta, mi kell aznap reggelire, ebédre, vacsorára és mindenben segített nekik. Szerintem az emberi példamutatás, az emberi tisztelet és udvariasság, barátságosság, melegség, jószívűség vezet egyedül az emberi életforma elsajátításához. Apát csodálták a munkatársai szorgalmáért, hogy majdnem ingyen dolgozik, ezt be is vezették később nekem, csúfoltak már azzal, hogy az emberek nem pénzért dolgoznak, mindenütt a legkevesebb fizetséget adva a legtöbb munkáért nekem és az egész családnak.

Nagymama elmondta, hogy őt a Dohánygyár nyugdíj nélkül küldte nyugdíjba, nagyapának, mint városi embernek már egyáltalán nem volt munkája, sem a bátyjának, Kohut Istvánnak, aki cipészként dolgozott a nyári konyhában. Faggattam arról a morddá vált István bácsit, mi történt a lábával, mert sánta lett, de nem akart róla beszélni.

Nagynéném, Kohut Piroska beszélt néha arról, hogy a családot valamilyen nagy teher nyomja. Mások is megosztották velem, hogy mi történt a Kohut emberekkel, azt is, hogy a zsidók felvették a neveinket a náci miatt, csak nem értettem, mit jelent a náci, hogy ő a Magas-hegyi Isten medvéje volt, Piros Piri néven, s ezt a nevet vette fel a Talmudos állatokkal embereket megtámadó Hitler-náci.




Sokat játszottunk Kovács Öcsi titokban mások által elmondott kislányszeplősítő háza mögött óvatosan, nehogy meghallja. A házukra egy szélkakas volt téve, nem tudtam, hogy ez összefügg a nevünkkel, a Kohut névvel, hogy ők diadémként használják a Kohut nevet.

Táncdalfesztiválosdit, Ki Mit Tud-osdit naponta rendeztünk, mint énekversenyt, általában volt egy zsűri is. Mindig én voltam a legjobb, mert valahogyan mint egy magnó üzemelt a hangszálam, a szívembe rögzítettem a dalokat és az énekesek hangján utánoztam le a slágereket.

Játszottunk naponta Piri-kötelet, ugorj mackó ugorj hát, fordulj egyet, nyújtsd ki a kezedet, érintsd a földet, ugorj ki – ennyire emlékszem a kötéljátékból.




Apa ünnepekre maga főzte a sört, meg a különféle likőrt, mivel még nem volt szőlője, megvásárolta a bort Szép Páltól, a természetjáró barátjától.ek. Nehéz volt megtanulni csomót kötni a cérna végére.




Másik játékunk a boltososdi volt, leültünk a fűbe a gyomnövények közé, a papsajt leveleit letéptük pénznek, a gumója volt a boltban a kenyér. Tanultunk udvariasan boltba menni, köszönni, válaszolni, kérni, eladni.




Apa egyik szakmája a villanyszerelő volt, ezért nekünk a hatvanas évek elején volt soros kapcsolású karácsonyfa égőnk. Télen az udvarra küldött minket, ilyenkor vártuk a Jézuskát. Nagyon kíváncsiak voltunk az ajándékokra, de jók voltunk mindig, eljártam időnként emiatt a római egyházba meggyónni a bűneimet, mint azt, hogy feleseltem apával, meg csúfoltam a testvéreimet, meg mértéktelen voltam a süteményekben, finom hagymás, tejfölös ételekben.

Este öt óra körül terítették meg a vacsorát Vilia napján, általában mákos bobájka volt, amit nem nagyon szerettem, meg legalább tizenkét -féle torta és sütemény.

Apa ünnepekre maga főzte a sört, meg a különféle likőrt, mivel még nem volt szőlője, megvásárolta a bort Szép Páltól, a természetjáró barátjától.




Hat óra körül megszólalt a kisharang a gyerekszobában, ilyenkor áhítattal álltunk egymás mögött, azt néztük, ki a legbátrabb, aki bemegy a Jézuska-látta szobába.

Általában Gyuszi, az öcsém volt a legelső. Miután átvettük az értékeket, én legtöbbször csodás babát, könyveket, kisvasalót és ehhez hasonlókat kaptam, testvéreim autót, fiúknak valót, meg szintén könyveket. A könyv a legnagyobb kincsnek számított a családban. Miután megtartottuk a karácsonyt, átmentünk nagymamáékhoz kántálva az ajtó előtt, saját betlehemmel, melyben Mária, József, hét szent és a kis Jézus volt látható.

Unokanővéremnek kék desszert szaloncukra volt, melyen csodálkoztam, hogy érdem szerint jár-e, mivel kicsit féltékeny volt az énekhangomra, amit akkor még nem értettem.




Babaszobabútoromat születésemkor vehették, nagyon szép felnőttek szobájának mintájára készült, behajtható szárnyú tükör is volt hozzá a gyerekszobai tükör mintájára, melyben naponta nézegettem az arcomat két oldalról, hogy nem egyforma. Díványom és két fotelem is volt, gömbölyű asztallal, kis porcelánvázával, amibe télen dudvát tettem, mert én egyformán szeretem a dudvát, meg a nemes virágot, mert az a fontos, hogy élő legyen és zöld. Nagyméretű babakocsim volt reluxás összecsukhatós tetővel.




Születésemkor vezették be a kékes televíziót, de hétfőnként nem volt műsor. Ilyenkor apa diafilmeket vetített nekünk, én olvastam a filmeket a testvéreimnek, főleg Jókai filmeket. Egyik emlékezetes hétfői vetítés alatt a Karácsonyra kapott porcelánfejű babámat öcsém felemelte és földhöz vágta.




Bölcsődébe jártunk hajnalban, mert ötre anyámnak dolgozni kellett menni a zsidók szövetkezetébe kezdetben dadusnak, majd varrónőnek. Ideges volt anyám nagyon, ráncigált minket, hármunkat, különösen télen, a nagy babakocsiban, melybe beültetett kettőnket, a bátyám gyalog jött mellettünk. Cserépkályhával fűtöttünk, melyet Szegedi rakott nekünk a két szoba közé, ott melegítette anyám a ruháinkat, hogy ne legyen hideg, mikor ránk adja. Nagyon féltem a dadusoktól, durvák voltak, egyikőjük kirántotta a csípőcsontomat. A farsangra emlékszem a legjobban a zsidó óvódából, amikor anyám magyar kislánynak öltöztetett be, pöttyös szoknyába, fekete mellénybe, fehér puffos ujjú blúzba. Nem ismertem a fekete színt, nem akartam felvenni, sem a bokacipőt, mert csúnyának gondoltam. A farsang előtti napon anyám az apa által simára csiszolt konyhai beton miatt gumipapucsban vasalt, énekelve, mi addig megkaparintottuk az asztalon hagyott ollót, levágtuk egymás göndör tincsit Gyuszi öcsémmel. Nekem később mindig egyetlen szólás jutott eszembe róla, hogy kés, villa, olló, gyerek kezébe nem való.

Majdnem minden arcra, óvónőre emlékszem, meg a gyerekekre, köztük Táncos Ági és Hantos Ági barátnőimre.




Anyám a Petőfi Sándor Állami Általános Iskola ének-zene tagozatára vitt felvételizni, ahol Tálas Julianna, volt apáca vizsgáztatott engem. Énekeltem neki operettet, erre azt mondta, hogy kevésbé világit kér, egy népdalt mondjuk, de ezeket még nem ismertem.

Első osztálytól Kodály Zoltán módszere alapján kötelező volt a furulya és a népi tánc. Ötös voltam furulyából, otthon egész nap gyakoroltam, a sárga, velünk focizó kutyánk ilyenkor elém ült és előttem énekelt. Állandóan szerepeltünk a helyi színházban, bemutattuk a dalokat, a Kodály kórusműveket nyolc éven keresztül. Kedvenceim is voltak, mint a Forr a világ, a Gergelyjárás, a Lengyel László. Ezeket az aggtelki cseppkőbarlangban, Gyöngyösön is előadtuk Kodály országos kórustalálkozón.

Negyedik osztályban kellett a másik hangszert kiválasztani, Julika néni javasolta az oboát, de mivel mondták nekem, hogy a fúvósoknak elviszi a szél a fogaikat, a zongorát, majd a nőies lírai gitárt választottam. Én voltam az ének tanárnő szerint a legjobb ének tanuló, így jelentett be az országos népdalfesztiválon, ahol Béres Ferenc volt a zsűrielnök, de ekkor elnémultam, hirtelen nem jött ki hang a torkomból.

A Kodály osztályban tanultam meg kottázni, megszerettem a bujkáló egykori népekként általam felismert népdalok hajlításait, amikor szomorú voltam, ezekkel vigasztaltam magam.

Gitárból szintén ötös voltam, a legjobb tanuló, akár később a gyors-gépíró iskolában, meg matematikából a gimnáziumban.




Csodáltam Prókai Gyula magyar tanárt, mert tökéletes magyar nyelvet tanított nekünk, mindenki tudott ragozni, szófajt és mondatokat elemezni. Már úgy jött be az ajtón, hogy mondta a vár igét, feladta a leckét, milyen időben, milyen módban kell mondani, rámutatott valakire. Számomra a magyar tanár szívem egyik pitvarát elfoglalva nagybetűs emberként mindig az egyetlen magyar tanár lesz, aki megtanította nekem a sallang, cifrázás, idegen szavak nélküli tökéletes, egyszerű, mindenki által érthető, vagyis szabatos magyar nyelvet.

Álmaim és mélyen tisztelt tanáraim mindig öltönyben, kosztümben jártak, így adták meg nekem is az embernek járó köszönetet, hogy nekem is átadhatják tudásukat, nekem hasonlóan kellett volna viszonoznom, amit egy darabig sikerült csak.




Az időjárásról illik még szót ejteni, ami régen megfelelt a négy évszaknak valóban. Télen az utcabeliek ügyeltek arra, hogy hajnalban elgórják a havat, s én egy általuk emelt biztonságos hóösvényen haladtam az iskolába, a hó, melyet emeltek mentesítve a járdát számunkra járhatóvá, dupla magas volt, mint én, nem látszottam ki a barikád mögül.

A tavasz fecskemadárral, rigókkal, gólyával, megannyi költöző madarunkkal megérkezve zöld pompával lepett meg engem, boldog voltam, szívem egész nap ünnepelt és dalolt. Március 8-án a Nőnapra mindig kaptam hóvirágot, vagy ibolyát, ilyenkor annyira szépen sütött a nap, hogy én egy ballonkabátban, rövid szoknyában, lenge blúzocskában, szandálcipőben jártam. A nyár kellemes volt, harminc fok körüli, rengeteg utazással, meglepetéssel, játékkal, kerékpározással, kacagással, énekkel járt, mert nekem egyetlen vigasztalóm rosszra várt sorsomban a tiszta dal volt, az én hangom, amivel ringattam szívemet.

Azóta állandósult az ősz, már szimbólumban gondolkozom, amit nem szeretek, mert a kétértelmű dolgok taszítanak. Még Ady tőkéjével is ellenkeztem, meg József Attilával, nem értem, miért lett a költészet napi kiemeltje a Hunnia Vatikán Magyarországnak. Ősszel a fák hullatják életlevelüket, eltemeti őket humusszá váltan a rozsdás föld, a káosz, amit vastrágyaként írtak meg azok a költők, akiknek írásaihoz tanulnom kellett bibliakutatást, meg titkos könyveket, hogy megértsem, mit kell lepleznem, hogy kijózanodjon egyszer a nagyvilág.




1967-ben elváltak szüleim, azóta mi lettünk a nyomorultak. Nem volt ennivalónk, ruhánk, meleg szobánk, még ceruzám és radírom sem, szégyelltem iskolába menni a legtehetségesebbként, hagytak elveszni, senki soha többé nem törődött velünk. Apa, a számomra nagybetűs, jó szervezőkészségű, csodálatos ember, aki utoljára jelentette számomra az emberi kapcsolatot, több súlyos betegség után elhunyt. Sírjánál szívem leborult, egy részét eltemettem vele együtt. Nem voltam képes sírni, csak álltam döbbentem, némán, képtelenül felfogni a halál fogalmát. Ő volt a második halottam nagymama után, aki szívének aggódása miatt kapott szívinfarktust, aggódott miattunk és a fia miatt. Még az elemek is ellenünk voltak, jégeső verte el apa válás után vásárolt szőlőjét, melynek termésével elszegődött.

Mostohaapám lett, továbbra is éhen voltunk, mindenféle emberi körülmény nélkül. Nem engedtek anyámmal iskolába, bezártak a lakásba a gimnáziumba való jelentkezés napján. A ballagásomra egyedül nagynéném, Piri néni jött el egy csokor virággal, de már annyira tönkre ment a lelkem, hogy nem értettem, miért vagyok számára fontos, amikor senkinek sincsen rám szüksége.

A nyolcvanas években, mikor naponta küldöttgyűléseket vezettem gyorsírással, áttettem gépírásra a hosszú jegyzőkönyveket, nevettek a jó helyesírásomon, nem értettem, miért. Már most 2007 óta elölről kezdtem mindent, még diszlexiás is voltam. Matematikából versenyeztem Godó Zoltán matek tanárral az órákon, melyikünk tudja jobban megoldani a feladatokat. Ekkor készültem számviteli főiskolára, jogi egyetemre, elfeledve a zenei múltamat, tehetségemet, hogy tanuljak népművészetet.




Negyven évig nem énekeltem, megkövült szemekkel és arccal tűrtem szótlanul a sorsot, amit másoktól kaptam, titokban reménykedve segítségben, de nem beszéltem soha azokról a dolgokról, melyek velem történtek. Megnémultam teljesen, csak tűrtem a csapásokat. Harminc év után szedtem elő a gitáromat, írtam meg a dalokat, a verseket, novellákat az életemről, hogy mi történt velem. Majd miután bezúzásra került minden művészetem a festményekkel együtt, kommunikációsan végem lett minden testrészemen, haldokolva kértem már segítséget az interneten mindenkitől, azzal, hogy mielőtt megszűnök, mindenkinek meg kell tudnia, mi történt velem és a családommal.




Most már nincsen hangom több, mint tíz éve, sem beszédképességem, sem ékességeim, mint régen, amikor a harmónia, a szépség, a tisztaság volt egyedüli gyönyörűségem. Mindig azt terveztem, hogyha megnövök, tanítónő leszek, a szépeket fogom énekre és magyarra tanítani, példát mutatva mindenkinek. Nem vettem észre ezért, csak a csodálatos tehetségeket, tiszta hangot, melyhez járt a külső szépség is.




Én mindenkit szépnek láttam, akit csodáltam. Apát a két öltönyével, az ünnepi barnával, a hétköznapi kékkel, a melegítőnadrágjával, amivel túrázni járt, esőkabátjával, amit ilyenkor viselt, minden tárgyával, mellyel a hosszú túrákat szervezte, cipelve helyettünk is a kisszékeket, ennivalót, italt, felfoghatatlan és döbbenetes ez az önzetlenség, amivel egy apa körülveszi gyerekeit, az egészségre való tanítás és jóra nevelés mellett. Én csak szép ruhákra vágytam, a piros valamiért taszított, amikor rám adta, élénken tiltakoztam ellene. Mikor más eperjeles ócska ruháját hozta nekem, megszakadt a szívem. A válásig testvéreim öltönyben és kalapban jártak, én szép orkán, ballonkabátban, kalapban, minden ruhámnak megvolt a saját cipője és táskája, később szintén így öltöztem, ha nem volt pénzem, általában így alakult, fehér-fekete színben jártam kiegészítőkkel együtt.

Engem nem szeretett anyám, az anya szó mély fájdalom a szívemben, egy hatalmas űr, de azért fáj, mert még él, én azért,mert világra hozott,megadtam neki mindig a tiszteletet, de rengeteget ártott nekem, felsorolni is rettenetes. Gyerekeimnek meséltem példázatos történeteket saját tetteiket szőve meg, játszottam velük ének, gitár, nyelvi játékokat, melyeket közösen találtunk ki. Azt hittem, hogy a saját példamutatás elegendő ahhoz, hogy az ember csupán a gondoskodással, törődéssel útravalót adjon, biztonságba helyezve szívét a gyerekeinek, hogy tökéletes benső törvénnyel rendelkező felnőttek váljanak majd belőlük, értékei a világnak.




Felfoghatatlan szenvedésekkel teli tehetségeim ellenére kapott végzetekkel teli életemben megtanultam az alázatot, a szolgálatát az emberiségnek, a tűrést, ha értelmes célért történik, azt, hogy a legnagyobb gazdagság a világon a lélekben gyökeredzik. Szívemben négy pitvart tartok számon az arra érdemeseknek. Az első rekeszt még soha nem töltötte be senki, itt van az ideálom, aki legalább olyan, mint apa volt, nagybetűs ember, jóságos, szelíd barna szemekkel, oltalmazó, gondoskodó és emberiességi törvényekkel rendelkezik, vagyis nincsen szüksége napi életviteléhez semmilyen tiltásra, sem útmutatóra, mert maga jelenti és tölti be a törvényt.

Második szív-rekeszem apát és öcsémet jelenti, a gyerekeimet, ők mindig velem maradnak, bármi is történjék. Harmadik szív-rekeszemben a nagybetűs emberek élnek örökké, míg én létezem, ilyen a magyar, matematika tanár, ének tanár, két szülészorvossal együtt. Negyedik rekeszben a jóbarátok találhatóak, eddigi barátaim sorban megtagadtak engem, mert nem akartak, nem tudtak azonosulni a felfoghatatlan szenvedésekkel járó végzetemmel, nem értették, mi történik velem. Ezért sajog és fáj a barátok helye, bár sokszor megelőlegeztem a bizalmat, de mindig faképnél hagytak. Valamennyi érzelem, mely bennem van, olyan, mint egy hatalmas szerelem, születésem óta így szeretem a tökéletest, a szépet, a tiszta hangot, a hajlítást, az egészségeset, a harmóniát, s mindent, ami elégedetté teszi az embert, aki szabadságában szárnyal, alkot, tudományát átadja a jövő emberiségének.




Amikor kicsi voltam, jöttek köszönteni a születés és névnapomon, én ilyenkor elbújtam a diófa asztal alá, vagy a szekrénybe, hogy ne köszöntsön fel engem senki, ha nem szeretnek, nem hittem el soha, hogy engem, mivel naponta megaláztak emberségem miatt, amivel születtem, valóban lehet szeretni. A szeretet a csodálat és a tisztaság, meg a törvény.




2017. március 22.

- Béééla! Ma tartja Magdika az 58. születésnapját! Mivel kedveskedjünk neki?

- Én azt hiszem, neki elég egy jó szó, egy apró figyelmesség, mert mindent értékel, mindennek tud örülni. Írjál neki egy üzenetet a facebook idővonalán, drága Vilma!

- Én meg azt hiszem, hogy a rengeteg üzenet csak a lelket tartja benne, igazából csak egyetlen köszöntést tudna értékelni...

- Még mindig dúl a szerelem?

- Nem szerelem ez, hanem hála és szeretet. Igazi ember-szeretet. Neki köszönheti, hogy felkelt és segítségben reménykedve iszonyatos élete miatt sorolni kezdte a történteket.

- Vagyis ez örök-barátság lenne Magdika részéről?

- Igen, de egyoldalú volt mindig. Nem tudják ma már az emberek, mit is jelent valójában az ember-szeretet, a hála és az igazi barátság.

- Vagyis azt akarod mondani, hogy az szeretetek és tiszteletek között is kiemelkedő helyet foglalna el a nagybetűs neve, azé, akinek a nevét a szívébe rejtette?

- Igen, Bélám! Annyira szerette, mint amilyennel a szerelmeseket szokás, még beszélgetni sem tudott vele, mert zavarban volt állandóan.

- Érdekes, Te éreztél ilyet, drága Vilma?

- Igen, azt hittem, mindent mindig rosszul fogalmazok, semmiben sem voltam biztos, csak abban, hogy vonzódom hozzád rendíthetetlenül.

- Én is ezt éreztem, ugyanakkor somolyogtam a zavartságodon, mert a szerelmes asszonytól ellenállhatatlanabb a világon nincsen.

- Emlékszel, mit vettél nekem a születésnapomra, amikor udvaroltál?

- Igen, írtam Neked egy verset és átadtam egy szál bordó rózsa kíséretében.

- Mai napig őrzöm a rózsát az emlékkönyvbe préselve a verseddel együtt. Mennyire jó, hogy ilyen széplelkű férfivel áldott meg a sors!

- Magdika is megérdemelné ezt a romantikát annyi rossz után, amennyi érte egész életében! A férje születésnapjára magának vett whiskyt, amit a barátjával ivott meg. Nem tudta, mi kell egy kislány szívének.

- Igen, Magdika szeme könnybe lábadt, Bélám, amikor a munkatársai egymás után kapták a májuskosarat az udvarlóktól később. De mégis a legszebb, legreménytelibb évszak a tavasz, a március a kikelettel, a sarjadó és feltámadó érzelmekkel!

- Én is így gondolom, drága Vilma! Egyszer színházjeggyel leptelek meg ilyenkor, máskor komolyzenei koncerttel. Te, drága mindennek tudtál örülni, minden szépséget tudsz értékelni!

- Különösen, ha ilyen partnerem van, mint Te, drágám! Büszke vagyok Rád és annak örülnék a legjobban, ha örökké együtt lehetnénk!

- Most ünnepel Magdika! Az egyik együttes megengedte, hogy készítsen videót a születésnapi zenéjükből. Nagyon megható ez és könnyes lesz az ember szeme, hogy ennyi szeretetre méltó barátja lett az elmúlt évek során.

- Igen, hatalmas értéket képviselnek. Nem is tudják magukról talán, mennyire fontosak. Húsz éve kezdődött az igazi szenvedése Magdikának, s igen úgy tűnik, hogy az akkor jött megmentői elfeledkeztek róla. Húsz év nagyon hosszú idő, a szenvedéséről nem tudó gyerekei középkorúak lettek azóta.

- Ki is világosítaná fel őket arról, valójában milyen áldozat volt az édesanyjuk! Kinek a dolga lenne ez, drága Vilma?...

- A legfontosabb, a fájdalom, a búcsúzás és a reménykedés most is uralkodik benne, Bélám! Neki hiába bármennyi ünneplés, ha csak egy számít egyedül, mindig csak benne reménykedik. Pedig, látod, nem tudnak beszélgetni sem...

- Miért nem, drága Vilma?

- Mert túlcsordult a fájdalom, mert érthetetlenségek sorozatán ment keresztül, mert neki nyílt meg egyedül, ugyanakkor nem akarta, hogy így lássa...

- Nemrég láttam egy filmet, Vilmám, az Édes november volt a címe.

A két főszereplő elbúcsúzott egymástól. A nő azt akarta, hogy a férfi mindig úgy emlékezzen rá szépen, üdén és egészségesen, ahogyan megismerte. Ez teljesen normális kívánság egy szerelmes asszonytól.

- És a férfitól pedig, hogy tovább tud élni, lépni?

- Ne hibáztasd a férfit, kénytelen volt elfogadni a helyzetet, Bélám!

- Szóval, mit szólsz, ha felugrunk Magdikához egy szál orchideával, vagy bordó rózsával, viszünk hozzá egy üveg pezsgőt is és közösen felköszöntjük?

- Nagyon jó ötlet, drága Bélám, addig is felejti a szív-fájdalmát.

- Születésnap sok lehet egy ember életében, de mégis az első és felejthetetlen az, amikor megújult erővel és meggyógyultan folytatja az életét.

- Igen, Magdika mesélte egyszer, hogy hiába köszöntették gyerekkorában, ő elbújt az asztal alá, hogy ne adjanak neki ajándékot, ha nem szereti senki. Érzi, ki szereti igazából és ki nem, mert annyira érzékeny.

- Akkor tudnia kell most is, hogy reménytelen a vágyódása az elérhetetlen barátra, akinek örökké hálás a feltámadásáért.

- Látod, drága Vilma, hiába ünnepel az egész világ valakit, az az egy fontosabb mindenkinél!

2016. március 7.

Elég gyakran érzem, hogy lemerültem, mint egy elem. Először 1990-ben voltam így, miután hosszú éveken keresztül túldolgoztam magam. Fel kellett volna töltődni, de soha nem sikerült igazán. Mennyire egyszerű is lenne, ha töltőre tenné az ember magát! Nem tudtam még megfogalmazni, túl fiatal voltam hozzá, hogy mi is hiányzik valójában, mi az, amiről annyian beszélnek, nem látható és fogható, mégsem élhet az ember nélküle. Ez a szeretet. Felületes ismeretségből, ismerősökből, leértékelésből, sikertelenségből, tiszteletlenségből bőven volt tapasztalatom, de ezekből nem lehet merítkezni. A szeretetre meg nem lehet szert tenni, csak lassan, éveken keresztül, bizalommal.

Most ismét üresnek érzem magam. Egyedül akkor villanyozódom fel rövid időre, amikor van valamilyen feladat, amit meg kell oldani, vagyis szükség lenne célokra állandóan, egyrészt azért, hogy elterelje a figyelmet a fájdalmakról, másrészt azért, hogy az agy állandóan dolgoztatva legyen. Egy bizonyos idő után szükség van a tornáztatásra, a mindig új információkra. Mindig olyan voltam, hogy amit megtanultam, egyből megosztottam másokkal.

Kitűztem magam elé, hogy minden hétfőn írok egy párbeszédet, minden szerdán egy prózát, vagy novellát, ezeket maradéktalanul teljesítem. Aztán naponta olvasok egy részletet kedvenc írómtól, s már előre tartok tőle, mi lesz, ha egyszer elfogynak a bölcs gondolatok, honnan teszek szert másik emberi írónak a könyvére. Kedden verseket írok általában, maradt a csütörtök, péntek, szombat, vasárnap. Négy nap, amikor kiélhetem minden szorongásomat, nem köt le semmi. Kevés a jó film, már régóta tervezek egy filmnéző napot is, amikor filmajánlót írhatok. Nincs már akusztikai tehetségem, a hiányzó napokon lehetne gyerekverset, mesét írni, de nem szabad erőltetni.

A szeretetről írok legtöbbet, mint ahogyan általában mindenki azt fogalmazza meg, amiből hiányt szenved. Ilyen a szerelem is, amit fiatalon soha nem álmodtam, mert kedvenc dalom kicsi korom óta az volt, hogy nem akarok mindenáron férjhez menni. Azt hiszem, ezt be is tartottam. Nekem a férfi velem egyenrangú embert jelentett mindig, soha nem akartam belefolyni az átlag férfiakat mozgató primitívségekbe, egyrészt nem értettem, másrészt nem az én világomat jelentették.

Napok óta szemezek pár fotóval, melyekről mások nagyon szép verseket írnak. Valami ellenkezik bennem, valami tiltakozik, képtelen vagyok erőltetni az írást, ha nem szólít meg semmi bennük, nincsen róluk véleményem. Azt hiszem, hogy mindig magamat írom, legyen bármilyen stílus, mindenben benne vannak a saját tapasztalataim. Nem vagyok irigy, de csodálom azokat, akiknek van fantáziájuk, olyan tájakat, embereket tudnak megírni, leírni, amilyet csak kigondolnak. Nem mennek a jelzők sem, mert egyszerűen soha nem bírtam a hazugságokat, a hízelgéseket. Mindenem egyenes és közérthető, vagyis nem divatos.

Szükségem van naponta a másokkal való kommunikációra, azt hiszem, már egy éve szerencsés vagyok, kialakultak az idővel a tiszteletteljes barátkozások. Az ember nem élhet tisztelet nélkül, mert olyan lenne, mint a virág napfény nélkül. A szeretet pedig az életadó eső, vagy tiszta forrásvíz, az anyaföld pedig a család minden táplálékával, életadó energiájával.

Egyszer azt olvastam egy régi könyvben, mely az elsüllyedt világok földművelését is leírta, hogy a villámlás megtermékenyíti a földet, ezért villámlásvonzók elhelyezése szükséges. A családi ház udvarát teletűzdeltem fémrudakkal, mert terméketlen volt a talaj. Szerencsére nagyobb baj nem történt, mi is lett volna, ha odacsap a villám? Azt hiszem, a villámlás olyan pillanat alatt megszülető érzés, ami hatalmas erővel rendelkezik és az ember nem tud felkészülni ellene, mert váratlanul éri. Ilyen a szerelem, egyik pillanatban még idegenek, majd jön hirtelen valamilyen együttállás hatására megfoganó  legnemesebb érzelem. Mindent behelyettesíthetünk természeti erőkkel, akár az évszakokat.

Régebben soha nem voltak üres napjaim. Kitöltöttem az órákat, perceket, s mire észbe kaptam, már besötétedett. Énekeltem, vigasztaltam magam. Így bírtam ki a legnehezebb éveket is. Nem elég a zene hallgatás, ez éppen olyan, mint amikor az ember más szépségében gyönyörködik, szükség van az érzésre, a szív borzongató erejére, a saját hangszálakon való játékra.

Mindig azzal kell foglalkozni, legalábbis a napok kis részében, amit az ember szeret. Ezzel megelőzhető lenne a teljes lemerülés. Szeretetet nem lehet csalni, kierőszakolni, ellopni, követelni, zsarolni. Nem lehet vele visszaélni. A szeretett személynek hiányoznia kell. Ha nem hiányzik, soha nem lehetett beszélni semmiféle szeretetről, még ember-szeretetről sem, mert az magasabb rendűbb a szerelemnél is.

Az ember tehát szeretettel, boldogsággal töltődik, ez adja az életerőt.

2016. február 25.

Országos kéktúrára készültünk egy hajnalon,

a Zempléni-hegység alá utaztunk kisvonaton.

Harmatos fűszálakon lépkedve szálltunk,

szívünk a méltóságok előtt mélyen kitártuk.

Mély lélegzettel szívtuk tüdőnket tele,

s mire véget ért a hegyi útnak a fele,

már lankadtunk, jót nyújtóztunk a plédeken,

hallgattuk a rigók boldog énekét a réteken.

Bátyám majdnem balesetet szenvedett,

keresztes viperának a farkára lépett.

Még akkor méreg volt annak marása,

a kőszikla odúja az állandó lakása.

Tűzött erősen a nap e szép májusi napon,

melegtől hevültünk, vizünk volt a vagyon,

bár számtalan forrásra akadtunk az úton,

gőték otthonára, hol a tisztaság honol.

Délidőben érkeztünk a legmagasabb csúcsra,

Nagy-Milic hegyének kő a titok-kulcsa.

Hó borított mindent, állt itt az örök-tél,

fellegekben jártunk. Hegycsúcs, megleptél!

A világ elé kitártuk kezünket, s lelkünk,

mindannyian könnyes szemekkel néztünk,

mert egyek voltunk, ölelt a végtelen

a pompázatos csendben a kéklő tengeren.

2016. február 9.