Katkat blogja

 Úgy        döntöttek, lerövidítik az esti iskola idejét, s magyar óra helyett egy kávé mellett megismerkednek egymással. Öt különböző korú asszony. A legidősebb telt idomú, nagyszájú a  vezér egyéniség. A legfiatalabb, egy kissé félénk fiatalasszony csak hosszú rábeszélésre áll kötélnek. Biztatják a többiek:

- Ennyi szórakozás nekünk is kijár, mikor férjeink állandóan a kocsmákban ülnek..

     Elhelyezkednek körben a kávéházi asztal mellett, brandyt és kávét rendelnek. Megindul a terefere. Anna, a fiatalasszony hirtelen úgy érzi, mintha egy égető tekintet parázslana tarkóján. Lopva körülnéz, s pillantása ráesik a prédaleső szempárra. Egy középkorú, kidülledt szemű férfi támaszkodik a  pultnál. A látványtól felfordul a gyomra. Arrébb tolja a székét, megpróbál nem foglalkozni vele. Viszont eszébe jutnak piciny gyermekei. Ma az apjuk vigyáz rájuk, ami nem volt szokása, mivel elég

megbízhatatlan, ha a családjáról van szó. Semmiben nem lehet rá számítani. Biztosan ma is ott hagyja a csöppeket egy-két üveg sör kedvéért. Erre a gondolatra egyre izgatottabbá válik, szaporán szedi a levegőt, majd feláll gyorsan és elköszön.

     Az ajtón kilépve szembe találja magát a nagyszemű fickóval, aki idétlenül vigyorogva csalogatja magához. Az asszony  megszaporítja lépteit.

     A főutca közepén fékcsikorgás üti meg fülét.  Kiugrik a férfi a kocsiból, megragadja a karját, s közben azt motyogja:

-     Gyere kicsim, nem bánod meg!

Anna kitépi magát a szorításból és futni kezd. Befordul az utcájukba, már szinte összefolyik szeme előtt a házsor, lihegésétől alig hallja a kocsi dübörgését, inkább csak az üldözött vad ösztönével sejti a mögötte csörtető veszélyt. Kiszolgáltatottsága, anyai méltóságának megsértése bántja, perzseli  lelkét a szégyen. Végül lihegve eléri a kaput, lenyomja a vaskilincset, amely alig akar engedelmeskedni remegő kezének. Végigszalad az udvaron, tudatáig nyilall a kocsiajtó csapódása – akárha lövés dörrent

volna mögötte. Beront az ajtón, nekizuhan férjének, aki homlokráncolással, szemrehányón néz rá:

-     Mit rohangálsz, mint az őrült?

Anna akadozva, halkan súgja, nehogy a gyerekek meghallják:

-     M e g k e r g e t t e k. Egy fér-fi. Kocsi-val. Kint van.

A férje szinte üvöltve válaszolja:

-     Na és! Attól voltál annyira megijedve? Már nem csinált volna

benned kárt!

     Anna döbbenettől tágra nyílt szeme szinte üvegesre dermedt, és  az édes tejtől duzzadt melléhez kapott  tenyerével. Mintha kést szúrtak volna belé. Fájt, sajgott a gondolat, hogy ez a férfi, a gyermekeinek  apja, hogy imádta és várta haza esténként. Mennyit aggódott, amikor késett.

     Hirtelen úgy érezte: szíve, mint egy részeg mozdulattal kőpadlóra lökött porcelánváza összetört, s darabjait már nem ragaszthatja össze soha.

Titkos írás az arc, de annak, aki a kulcsát bírja, nyitott könyv. (Jókai Mór)

Éjszaka lett egy pillanat alatt,

árnyékok borították a falat,

csendes szonátámat kikapcsoltam,

az ágyra roskadtam bizalmatlan.

Mennydörgéssel kezdődött a csata,

felvonult az ellenség csapata,

szívembe hatolt villanyos hatás,

sarkkörökön túli vízcsobogás.

Leszakadt talán az égmennyezet,

szemem a plafonon megmeredt,

kerestem foltját az ütközetnek,

mi köze hozzám elem-közegnek?

Ömlött, szakadt soká egyvégtében,

zakatolt agyam borotvaélen,

beleszorult a patkó dobogás,

űrhideg a mennyei zokogás.

Forgószél, káoszt hozó nagy vihar,

lelkem ne gyomláld, a szeled csikar,

táplálékom útja a bölcsesség,

csakis tiszta forráshoz hajolnék.

Nem gyönyörködöm a pusztításban,

a lágy eső jósága példátlan,

háborúd csak zavart önvédelem,

szívemet kutatom önkéntelen.

2017. június 6.