Katkat blogja

Kohut Katalin: Szent Iván-éji álom

Napfordulónk soká éljen,

tündérvarázs lesz az éjjel,

a legrövidebb éjszakán

csengő hangom muzsikál.

A szív-szerenád száll Hozzád,

mindenség zeng hozsannát,

varázslatom megtaláljon,

valóra váljon az álmom.

Képzeletem messze repít,

szerelem-erdőben hevít

a vágya a boldogságnak,

örök-élet a világnak.

Nem válunk el többé soha,

nektárunk égi lakoma,

édes harmat éjjeli könny

csókot lehel ránk a gyönyör.

Násznépünk is ünnepel,

s míg ránk borul az éj-lepel

színpompában egyesülünk,

kettőből egy pár leszünk.

2014. június 18.

 

Egyszer régen, valahol a világ vége felé élt egy király a feleségével. Nagyon boldogok voltak, csupán a gyerek hiányzott nekik. De csak kisleányt szerettek volna, mert egyetlen vágyuk az volt, hogy hallhassák csodálatos hangocskáját, ráadják a világ legszebb ruhakölteményeit.

Arra járt egyszer Krisztina, a vasorrú boszorka szép hajadon külsőt felvéve, hogy ne tudja senki róla, ki is valójában. Megvendégelte urasan őt Hidegkúti király és a felesége, elmondták bánatukat. Krisztina ekkor így szólt:

- Kilenc hónap múlva megszületik Édeske, fekete hajjal és égkék szemekkel. A leány a világ minden nyelvén fog tudni beszélni és minden művészeti ágban kimagaslót fog nyújtani. De ami 18 éves korában következik, azon én nem tudok segíteni, mert kevés hozzá a hatalmam. Egy fekete macska fog átszaladni előtte a születése napján, ettől tőr járja át a szépség szívét és azonnal elájul, örök álomvilágba kerül. Csupán annyival tudom oldani a fekete mágiát, mely ellenkezik minden tökéletessel és tehetséggel, hogy addig alszik a királylány, míg egy hős meg nem csókolja.

Telt, múlt az idő, a következő évben megszületett a gyönyörű kisleány. Már egy éves korában énekelt, az egész világ a csodájára járt. Bejárták a földrészeket közösen, Édeskét mindenütt megismerték és körberajongták a királyok, hercegek, grófok. Már-már elfelejtkeztek az átokról, nem is hitték el, hogy bármi rossz történhet a királylánnyal. Így következett el a 18. születésnapja, amikor a család énekversenyt szervezett a királyi palotában. Mindenki szerepelt, Édeske is, természetesen őt tapsolták meg a legjobban, amikor a zsűri visszavonult és behozták a szebbnél szebb tortákat. Édeske felemelte a kést, hogy megszelje a legnagyobb joghurtos, gyümölcsös tortacsodáját, amikor megszólalt a toronyóra, délután egy órakor. A leány abban a pillanatban a szívéhez kapott és élettelenül terült el a földön. Nagy volt az ijedtség a palotában, de a királyi házaspár tudta, mi történt, hozzákezdett az előkészületekhez, hogy méltó helyen nyugodjon Édeske, míg az átkot le nem mossák róla.

Többezer év telt el, nemzedékek születtek és nőttek fel, egyedül a királyi család halt ki utódok nélkül. A palotát benőtte az örökzöld fenyőfák hada, a mókusok és őzikék erdejévé vált. Az ország lakosai egyetlen toronycsúcsot észleltek néha az épületből, amikor esett az eső és sütött a nap, a szivárvány napszínében tűnt fel a csúcs, ahol Édeske aludta álmát. Ezt látta meg egyszer Krisztián herceg, amikor arra repült égi napbárkáján,

odarepült a szivárvány alá és meglátta a királyi kastélyt az örökzöld fenyőfákkal. Leereszkedett, benézett a torony ablakán, megpillantotta a csodálatos királylányt feküdni az ágyon. Beugrott hozzá, s olyan szép látvány terült a szeme elé, amilyet még soha nem látott. A leány olyan volt, mint egy törékeny porcelánbaba. Megcsókolta rózsaszín ajkát, abban a pillanatban Édeske kinyitotta a szemeit, s rápillantott Krisztiánra ragyogó kék szemeivel. A herceg magához ölelte a királylányt és azt mondta:

- Te az enyém, én a tied, soha többé el nem válunk, rád vártam mindig, szívem hölgye, jöjj, kedves, te leszel a feleségem!

Felszálltak mindketten a napenergiás űrhajóra és meg sem álltak a G-21 nevű bolygóig, ahol Krisztián népe élt boldogságban, hatalmas tudományos, technikai vívmányok között titkosan, hogy a fekete mágikus erők soha ne keresztezzék útjukat.

Krisztián és Édeske boldogsága mai napig tart, volt olyan dínom-dánom az esküvőjükön torta csodákkal, süteményekkel, hogy az egész világűr emlegeti a házasságkötésüket. Aki nem hiszi, járjon utána.

2017. május 25.

 

Július volt, hétszeresen tűzött a Nap a növényekre, állatokra, a vizek, nagy hegyek visszhangozták énekét. Én komótosan elindultam egy kis hegyi ösvényen, bár ömlött rólam a víz. Egyszer csak ott találtam magam egy kis erdei házikónál. Kíváncsian bekopogtam, egy idős űr nyitott ajtót. Beinvitált a forróság elöl menedéket adva, megkínált hűs forrásvízből készült limonádéval.

A házikó berendezése barokk kori lehetett. Csodálatos faragott, bársony huzatú bútorok között letisztult stílusú festmények, óriás arcképek voltak láthatóak. Az egyiken egy fiatal leány állt komoran, mintha valami rosszra készülne. Festménye alatt egy barna bőrkészítésű ikebanában egy préselt margaréta hervadozott. Házigazdámra néztem kérdően, s ő mesélni kezdett.

- Ő Elvira – mutatott jobb mutatóujjával a képre -, az unokám. Hajasbabának szólította mindenki, olyan volt, mint egy földre szállott angyal. Egész nap énekelt csodálatos hangocskájával, állandóan mókázott, jókedvre derített mindenkit. Mikor eljött meglátogatni engem ide, megérkezés után mindig pukedlizett egyet, majd eldalolta a nekem írott köszöntőjét. Különösen nyáron szerette a hegyet, minden fának, bokornak, virágnak szerzett külön dalocskát, ezeket előadva élt boldogan a természet között. Különösen a Nap-himnusza volt megható. Nyáron a gesztenyeszín haját mindig a Nap elé ülve szárította, hogy kiszívja még világosabbra szép fürtjeinek színét. Fenyőzöld szemeivel szívesen fotózkodott a fenyvesek előtt, olyan volt, mintha hozzájuk tartozott volna, belőlük született volna.

- De hát mi történt vele? - faggattam óvatosan az öreget, akinek szemei homályossá váltak az emlékek súlya alatt.

- Meghalt tavaly júliusban, pontosan ezen a napon, hetedikén. Ott találtam rá az óriás margaréták között a hegyi tisztáson, egyik kedvenc helyén. Olyan volt, mintha csak aludna, el sem hittem, hogy már nem él. Megszakadt a szíve. Kezeiben találtam egy táviratot, melyet Londonból küldtek neki címezve, hogy a vőlegénye erőszakos támadás áldozata lett. Ez a festmény akkor készült, amikor a fiút meghívták egyik tudományos felfedezésének bemutatójára Angliába, s Elvira nem akart tőle elválni egy napra sem.

- Volt vőlegénye?

- Igen, Zentai Zoltán volt a neve. Informatikusként dolgozott egy budapesti vállalatnál. Az egyik kiállításon ismerkedtek meg, ahol mindenféle technikai újításokat mutattak be. Elvirát, bár vonzotta őt a régi élet, nagyon érdekelte a számítógép. Maga is szívesen dolgozott rajta budai lakásában édesanyjának, a lányomnak. Verseket, dalokat írt, ezeket megosztotta ismerőseivel. Zoltán egy pillanat alatt szerelmes lett az unokámba, nem tudott nélküle élni. Vitte külföldi útra, kirándulni, színházba, vacsorákra, szóval mindent elkövetett, hogy az én tiszta szívű dalnokom viszonozza érzelmeit.

- Nem volt kölcsönös a szerelem?

- Kezdetben nem, mert Elvirát csak a természet érdekelte, meg az, hogy kielégítse önmagát tiszta hangjával. Úgyis mondhatni, elvolt magában, gyönyörködött a tükörben naponta saját szépségében, énekelve köszöntötte önmagát. Nem nevezném ezt nárcizmusnak, inkább az történt csak, hogy szerette a Szépséget mindenben, másokat is észrevett, de csak a szépek arca fogta meg egyedül. Zoltán férfi volt, Elvira pedig a fiúkat kicsi korában sem vette észre valamiért, csak a karakteres arcú lányokat.

- Érdekes...

- Igen, az is, hogy a szíve ideálja nem volt kézzel fogható, a tiszta és lágy hang, a tökéletes jellem jelentette számára azt a férfit, akit el tudott volna fogadni.

- Zoltán ennek nem tudott megfelelni?

- Megtudott, de először be kellett írnia magát Elvira szívébe, mert az unokámat csak így lehetett elérni. Miután Elvira viszonozta az érzelmeit, hatalmas szerelem kezdődött el, nem tudtak egy pillanatra sem egymás nélkül élni. Elvira szerelmes dalokat írt, körbe udvarolta naponta Zoltánt, kedveskedett neki mindenben, csacsogott gyönyörű hangján mindenfélét, mely Zoltánt csodálattal töltötte el. Így éltek két esztendeig, Elvira 18 éves koráig, ami éppen július 7-én lett volna, a halála napján.

- Borzalmas, hogy is tudta ezt feldolgozni?

- Nem tudtam, mai napig kijárok a tisztásra, ahol megtaláltam és megsimogatom a margarétákat, melyek érintették szép testét, csokorba szedem őket, s elviszem a temetőre Pestre. Egy szálat tartott a kezében, amikor rátaláltam, ezt kiszárítottam és eltettem emlékbe az arcképe alá. Ő érintette, az utolsó virág, amit befogatott magába, igaz, hogy a másvilághoz vezető úton.

- Mi történt Zoltánnal?

- Londonba utazott egy konferenciára, gyalogosan közlekedett, mert közel volt minden. Estefelé tartott haza, amikor egy csapat huligán megtámadta, követelve tőle pénzt. Zoltán átnyújtotta a tárcáját, de ezt kevesellték, még követeltek tőle többet, az óráját, ékszereit. Ahogyan a gyűrűsujjához ért az egyik fertelme a csőcseléknek, melyen Elvirához kötődő jegygyűrűje volt, Zoltán keze ökölbe szorult, megütötte egyik támadóját, aki orra előtt hadonászott egy késsel. Ezt követően az ütések záporoztak egymás ellen, míg Zoltán szívébe kapott szúrástól holtan zuhant össze. Zsebében találták meg Elvira itteni címét, így értesítették.

- Felfoghatatlan, hogy egy utcanép befejezte egy értékes emberpár életét egy pillanat alatt...

- Pontosan, Elvira sem tudta feldolgozni, amikor megkapta az értesítést, elment kedvenc helyére a tisztásra, szomorú dalokat kezdett énekelni a fáknak, bokroknak, virágoknak, majd mikor Zoltán halálát felfogta, hatalmas fájdalmat érzett a mellkasában, szíve egy pillanat alatt megszakadt.

- Hol vannak a gyerekek?

- Egymás mellett feküsznek a temetőben, Zoltán feje fölött egy számítógép és egy iker szimbólum mutatja tehetségét és születési hónapját. Elvira oldalán egy égi asszony sűrű, gesztenyeszín sörénnyel, oroszlán csillagképpel, virágokkal és fenyőfával szobor lett elhelyezve. A két sírgyűrű örökké mutatja a tiszta szerelem beteljesülését, mely nagyon ritkán történik meg a világban.

- Elvira mindössze tizennyolc éves volt, mivel akart foglalkozni később?

- A Zeneművészetibe jelentkezett, mert három hangszeren tudott játszani. Furulyázott, gitározott és zongorázott. Mellette ismerte az összes slágert, áriát, operettet és népdalt.

- Felfoghatatlan veszteség érte a világot a két fiatallal.

- Nem is lehet megérteni, hogy a tökéletes szerelem egy ilyen utcai áldozattá váljon, véget vessen a harmóniának és szépségnek.

- Lassan indulok, barátom, köszönöm, hogy elmesélte az unokája életét. Máskor is szívesen eljönnék, ha megengedi, közösen sétálhatnánk a hegyen, meg elmennél Önnel megtekinteni a fiatalok emlékművét.

- Nagyon szívesen fogadom, kérem, tartson velem holnap Budapestre, találkozunk lenn a fogadó előtt reggel nyolc órakor.

- Köszönöm, ott leszek. Erősítse a szívét azzal, bár ez nem vigasz, hogy két ilyen csodálatos teremtést ismerhetett, hallhatta az unoka hangját, tündökölhetett angyali kisugárzásában. Viszontlátásra!

 

Elindultam hazafelé a hegyi ösvényen, s egyre csak az ikebana képe jelent meg szemeim előtt. Az utolsó virág, melyet érintett az igazi szerelem, kinek szíve nem tudta felfogni és elviselni a valódi veszteséget.

2017. május 10.

 

•  

  - Béééla! Szerinted én jó feleség vagyok?

  - Vilmám, hogy kérdezhetsz ilyet! Mással nem is tudtam volna elképzelni az életemet!

  - Szerinted izgalmas velem az élet?

  - Nagyon, drágám! Naponta többször örömömben nevetek, amikor valamit mondasz, vagy bármilyen történésre.

  - Például?

  - Tegnap, amikor lakkoztad a hajadat a tükör előtt, véletlenül fordítva szórtad a hajlakkot, tartósítottad a lámpabúrát is.

  - Te ezeknek a dolgoknak örülsz, Bélám?

  - Hiszen együtt nevetünk, te is jókat szórakozol a figyelmetlenségeden. De miért is vagy az, ezen el lehet gondolkozni.

  - Én sem értem ezeket a szórakoztató véletleneket. Mindig el vagyok gondolkozva.

  - Igen, már rájöttem, hogy ilyenkor nem vagy igazán szabad.

  - Ezt hogy érted Bélám?

  - Úgy, drága Vilma, hogy a szabadság a gondtalanságot jelenti, s te a melledre veszed a mások problémáit is. Ha mi minden bajt kiküszöbölünk közösen, keresel magadnak más megoldandó gondot.

  - De ilyen az ember, addig nem alhat nyugodtan, míg más éhezik, vagy szenved valamiért.

  - Igen, drága, ezt nagyon tisztelem és szeretem, hogy ilyen jóságos vagy. Az igazi feleség nemcsak a férjét segíti, építi minden területen, megadva neki a törődést, a féltést, az aggódást, ami nagyon jólesik, hanem a távoli családja és barátai életét is egyengeti, amikor szükség van rá.

  - Köszönöm, Bélám a megértésedet, már azt hittem, hogy ezeket a támogatásokat nem nézed jó szemmel. Tudod, néha elgondolkozom azon, megfelelek-e a feleség szó minden elvárásának.

  - Igen, drága Vilma, sőt olyan tulajdonságokat fedeztem fel nálad, melyekről azelőtt nem is hallottam. Tökéletesen megfelelsz a feleség, vagyis fele felség szó jelentésének, egyformán vagyunk nemesi és emberiességi törvényekkel rendelkezőek. Nálunk teljes egyenrangúság van, egyforma háztartási jogokkal rendelkezünk.

  - Igen, Bélám, te más vagy a többi férfinél, ami nagy hatással van rám és elismerem a különcségedet, mert mindez azt jelenti, hogy ketten vállalunk felelősséget mindenért, kettőnk ügye a háztartás is, mint szükséges rossznak tekintett, amit el kell végezni ahhoz, hogy emberi módon és rendezetten éljünk, de mindketten tudjuk, hogy a közös élet mivel jár, mint azt is, hogy a szabadság tökéletes kiélvezéséhez mindenféle munkát közös erővel kell végezni, optimistán, hogy mindez a saját javunkat szolgálja.

  - Igen, Vilmám, én ugyanolyan ember vagyok, mint te, egyforma jogokkal és kötelességekkel rendelkezünk, valamint saját érdekünk az is, hogy ezeket a teendőket elvégezzük minél hamarabb, hogy több időnk jusson saját munkánkra és egymásra.

  - Emlékszel arra, Bélám, amikor először találkoztunk a hídon, melynek neve Örök élet volt? Te voltál számomra a férfi, aki addig ismeretlen volt előttem.

  - Emlékszem, drága Vilma, mintha előtted termett volna a királyfi, aki jött felemelni a hétköznapokból. Rám néztél, kislányos csacsogással szóltál hozzám, az egész tested átváltozott egy pillanat alatt. Azóta te vagy a királynőm, az én egyetlenem és szerelmem, akit naponta felfedezek magamnak.

  - Bélám, én ugyanezt teszem, mivel én azelőtt csak szép leányokat vettem észre, a tiszta szívüket, hangjukat élvezettel hallgattam, azt hittem, ők jelentik, mint angyalok a tökéletességet. Mióta ismerlek, megtudtam, hogy van szép férfi nagy szívvel, hős, védelmező, bátor, vagyis egyfolytában felfedezlek magamnak, csodállak, mint a kelő napot, csillagot, azt hiszem, ennek a felfedezésnek soha nem lesz vége, mert mindig új tulajdonságokkal lepsz meg.

  - Azt hiszem, drága Vilma, hogy a férj szónak nincsen olyan nemes eredete, mint a feleségnek, olyan időben találhatták ki, amikor a férfiak nem fértek a bőrükbe, nagyon sok baj lehetett velük, ki tudja, milyen régen már.

  - Igen, hallottam, Bélám, hogy a sátán bibliája szerint a férfiak lettek a teremtés koronái, akik parancsoltak minden időben a törvényhatóságoknál és az otthonokban a néha fogságba ejtett tiszta szívű szépséges hajadonoknak is, cselédnek fogva be az asszonyokat maguk szolgálatára. Értéktelen és szenvedő életet adtak többezer éve a nőknek, mint karmikus bűnözők és törvénytaposók.

  - Felfoghatatlan, drága Vilma, talán egyetlen volt a történelemben, az utópista szocialista Enfantin, aki leírta, hogy az asszonyok különbek, mint a férfiak.

  - Drágám, mielőtt megismertelek, én is így gondoltam, de már tudom, hogy egyformák vagyunk, mindkettőnk szívében a törvény található, te, mint férfi jobban képviseled a méltóságot, a becsületességet, mint én, mert a férfiak dolga az, hogy megvédjék a nőket, gyermekeket és az állatokat az egész világon.

  - Igen, drága Vilma, ezt jelenti a férfi és a biztonságot, amivel körülöleli a feleséget és a családot.

  - Feltétlen bizalmat érzek, Bélám, teljesen eggyé váltunk, ha a világ végén élnénk kis ideig, akkor is állandóan érezném a közelségedet, a szerelmedet, csak az érintés hiányozna. Ketten jelentünk már egy életet, ketten váltunk egy testté. Ez a teljes szabadság a feltétel nélküli szeretetben.

  - Mikor megkértem a kezedet, az egész testedet, szívedet, gondolataidat akartam, melyek hasonlók voltak az enyéimhez egyesíteni egy közös jövő családi pillérnek. Szeretlek, jobban, mint a sót, vagy a levegőt, vagy a forrásvizet, úgy szeretlek, mint az atlantiszi csillagot, akit fogságba ejtettek oly'sokan, mint szerelem és szeretet Istennőjét. Nekem örök-csillagom vagy saját szentélyemmel, mely a szíved egyesülve a méheddel, mely felett őrködöm, mert törvényei az anyaságnak.

 

 







2017. május 1.

 

 

H.Kohut Katalin: Mondd, hogy örökké szeretsz

 

Majd ha elolvadnak az örök-telek, s szívemben lüktet a szeretet, többé senki sem kérdi, mi van veled,

akkor mondd, hogy örökké szeretsz engem!

 

Majd ha a nap hétszeresen tündökölve szórja aranysugarát, s egyformán simogatja minden szép haját,

mondd, hogy örökké szeretsz engem!

 

Majd ha álmaid valósággá válnak, s szívek ideálra többé már nem várnak, szeretlek, mint hű társad,

akkor mondd, hogy örökké szeretsz engem!

 

Majd ha az északi szelek egyszerre üzennek örök-szerelmet a többi égtáj faleveleit űzőinek,

akkor mondd, hogy örökké szeretsz engem!

 

Majd ha a hűs óceánok kék vizei és a sós tengerek haragos zöldjei egy ritmusra árasztják a fehér sziklákhoz a mélységnek öröm-himnuszait,    sirámként oromhoz verve habos tajtékjait,

akkor mondd, hogy örökké szeretsz engem!

 

Majd ha a hófehér fellegek angyalrajai és a szürke felhők síró könnyei közé örökségünk szivárványjelén megjelenik tűzlánggal a felirat, szerelem otthona a mindenség-tudat,

akkor mondd, hogy örökké szeretsz engem!

 

Tudom, más lesz minden, megtudjuk azt is, hogy a kékségek színét a zöldellő természet és sárgálló fénycseppekben aláhulló Nap tüze adja, s ha felismerjük, hogy a szerelem valójában nem más, mint szívünk, lelkünk összeforrása és örök időkre szól az egy testben létezés.

 

Majd ha a gyertyák a sírokon nem halált ünnepelnek, faggyúcseppjeit felszippantja az örökkévalóság, többé senki szívének lakóit nem veszi el múlandóság,

akkor mondd, hogy örökké szeretsz engem!

 

Majd ha itt leszel velem, s mindennapunk karácsonyt ünnepel, akkor ne engedj el sohasem kedves, éreztesd velem Te minden csúftól mentes, hogy örökké szeretsz engem!

 

 

2017. április 13.