szederfalu blogja

Ahhoz, hogy renitens légy, nem kell ész, intelligencia. Ahhoz igen, hogy ne.

... tavaszi szél kacérkodott a fákkal
összeborzolva ágaikat és a levegő
telítve volt szeretkezésük édes
nehéz illatával
mesebeli mangrove erdőben jártam
olyan a sok virágzó kökény-
bokor alkotta alagút hol kutyáim
hasig sárosan rohangáltak az ártéri
erdő s a szántóföld között
a természet hangjaira tappancsuk
dobogása felelt
pár órára elfeledtem a próbákat
miket a sors elém állított
ma napelemmel működök feltöltődtem
szeretlek Mezőföld
szeretem hogy messzire tudok nézni
másnak csak kis dombok de
nekem ez minden ahol energiát
kapok napról-napra ingyen
a szél sem adja fel tovább udvarol
újabb virágokat bont ki valahol
elindulunk vissza
otthonról haza
a mangrove erdőben majd nyár lesz
elmúlik szerelme a szélnek
lecibálja hajukat a fáknak
és kicsapja kedvesét a télnek
de most még szédítik egymást
ettől a parfümtől meghalni szeretnék
de csak egy pillanatra
hiszen élni akarok
akkor is ha zajos csendességben vagyok...

rideg kőhalmai a múltnak
árnyakat vetítenek
az égre és romokba bújnak
ódivatú kompetenciák
századok eltűnő emlékeiből
az utódok írnak lovagregényt
kiolvasva a kövekből
becsületet és erényt
példaképek mik elporladtak
csendben figyelmeztetnek
hogy mekkora ereje van annak az útnak
akkor is ha könnyen felednek

/Evokáció Ember István: Emlékezünk című versére/

Némán üvölt az éjszaka,

testem üregein áthatol

félelmeim keserű szaga.

Változom, de csak másnaptól.

Új maszkot teszek fel. Egy lapra

mindent, vagy semmit. Homokszemek

lassan peregnek könnyek helyett.

Szív nem pulzál, csak ráng és sikít.

Árnyékban az elme, őrület,

mi idegembe belesimít.

Józanész reszketve szendereg.

Aggódásból kevert vakolat,

kemény páncél, szülői szigor;

árnyéka vagyok csak magamnak.

Tudom a halandók meghalnak,

hiszen nem bírja el a világ,

és csak gyermekből lesz barkaág,

így születve újjá örökre,

friss, tavaszi szélbe temetve…

Közösen írt versünk Ernst Ferenccel, a női-férfi párhuzam jegyében :)

BM:

Nekem mit jelent az asztal?

Anyám keze ebédre marasztal,

megterítve az otthonnal,

hogy ízeit elvigyem magammal.

De az én asztalom huncut,

neki másféle munka jut,

nem csak főzök s írok rajta,

pajzán pózhoz is jó fajta.

EF:

Nekem mit jelent az asztal?

Mást ősszel és mást tavasszal ,

mást egyedül könyökölve,

mást, ha családom vesz körbe,

 mást várva korgó  gyomorral

 mást zsetont dobva a korral

 haladva póker arccal

nem törődve a kudarccal.

BM:

Nekem mit jelent a sírás?

Női fegyver, mi lenne más?

Ezt gondolják a férfiak,

pedig szemeim mosom csak.

Belement valami azt hiszem,

ha bánat-szálka, hát kiveszem,

ha pedig öröm-tüske, akkor azért,

hiszen mindig van okom valamiért.

EF:

Nekem mit jelent a sírás?

Megláthatod, hisz minden írás,

mit papírra folynak könnyeim,

gyűröttre olvasott könyveim,

rendezetlen halmai felett

lelkemből csillant meg  jelet,

erősként is elgyengülni bírás,

cseppekbe fojtott sikítás...

BM:

Nekem mit jelent a folyó?

Horgászható, halat fogó.

Kinek Tisza, nekem Duna,

csacsogásból lesz a duma,

mert a pletyka olyan folyam,

amiben nincs semmi hozam,

kis patakból árad, terjed,

a sok rossz-nyelv erre gerjed.

EF:

Nekem mit jelent a folyó?

Ott lent, a parton élni jó,

kutatni mi, honnan ered,

s míg nézed sodrát merre megy,

mit hoz, s mit visz magával,

ahogy elandalít hullámzó dalával,

medrét formálva, ahhoz idomulva,

mint az elfolyó idő : belénk simulva...