szederfalu blogja

Idén újra benézett hozzánk a Tavasz, s 

felrobbantva nárciszbimbókat a Nap. 

Dinamitot dobott a barackfákra, kik 

méhrajokat várnak hadirendbe állva. 

Szirmukat szanaszét repíti Március kapitány, 

a „légierők” csibészes parancsnoka. 

Ilyenkor nem vágyunk innen sehova, 

csak heverészünk egy tengernyi ibolyán. 

Nyitott ablaknál alszunk éjszaka, és 

szerenádot ad szerelmes rigók kórusa. 

Megbocsátunk a hosszú, szürke Télnek, 

egymásra mosolyognak fiatalok, vének. 

Új hajtás sarjad, új remény, 

a békére vágyó föld egén.

Egy messzi-messzi galaxisban,
jegesmedvék a házi kedvencek,
mert olyan finom bundájuk van
és huncutkodnak játszi gombszemek.
A házak félig földbe bújnak,
a kertekben sok dinnye terem,
reggelente ha felkel egy új nap
felolvad az összes jégverem.
Lepattan szívükről az embereknek
minden rákényszerített bilincs,
új ablak tárul a világra
olajozottan nyílik az ajtókilincs.
Szomszédban sem lakik török átok,
fekete fehérrel jóban van.
Száz ilyen csoda várna rátok,
ha nem élnétek keserű burokban,
ebben a toprongyos
megviselt
gyönyörű
galaxisban...

Glóriám fénye megkopott,

pislákol még, de a holnapot

már fekete tövisként éli meg,

és akkor úgyis hiába kéritek,

imádkozhattok érte hajnalig:

nem adom nektek angyal szárnyam

kitépett tollait!

Ne azzal írjátok bűneim

papírra,

szívetekbe nézve, legyen

ott a lista…

ma ne várjatok tőlem semmit.
tegnap este leittam magam a sárga földig,akartam én írni,de kiesett a ceruza a kezemből....:P
most meg dobolnak a kismajmok....jól nyomják,csak majd szétreped a fejem:)