szederfalu blogja

…aludj csak aludj
kései szerelmem
életem delének ragyogó napja
fájdalom-ráncaid
kisimultak és illatod
a hipószagot is túlhagyja
mindjárt jönnek érted
én addig csak ringatlak
és megcsókolom könyörgő szemed
ajkaimmal zárom
és az én világom is
sötétbe borul egy pillanatra veled
picit maradok még
de aztán mennem kell
hogy utoljára megágyazzak neked
a kedvenc erdőnkben
fehér virág-párnán
lesz gyönyörű nyughelyed
halkan az utolsó altatót dúdolom
szerelmed érezni nem lesz több alkalom
csak ha int az idő és utánad megyek…

…megvette már gyászomat a pokol

tengernyi rémálommal fizetett érte

nyugalmam menekül és engem okol

hogy vérző szálait a szélvihar tépte

anyám arca megolvadt a tűzben

savanyú szagot terjeszt halálos rák

rosszkedvemet nincs mivel elűzzem

ágyam mellett ottfelejtett morzsák

az acélos félhomályban emlékké válnak

sosemvolt felhők zúdítanak esőt

és a hármasban itt maradt árváknak

virág nyílik szívében egy sír előtt…

/virág, felhők, hármasban, menekül, megolvadt, acélos, tengernyi, savanyú, szélvihar, megvette/

 Hozd vissza nekem a betűket Anyu,

dobd már le a mennyországból, ha ott vagy,

mert nem tudok írni!

Az élet kemény, vidámságom kamu,

de dolgozni kell tegnap, ma és holnap.

Kevés időm van sírni:

mosogatás közben, mikor a víz csobog,

vagy két vevő közti cigi szünetben.

Hajnali kelésben, esti zuhanásban,

de úgy is, ha nem találok rá okot.

Hirtelen nem tudom hova tüntessem

elgyengülésem könnyeit, hogy lássam,

amit tennem vagy vinnem muszáj,

hisz én nem bőghetek, elsőszülött vagyok,

nekem kell vigyázni a kisebbekre.

Erős vagyok, mint te, Anyu, és ha valami fáj

nem mondom soha, csak írni akarok,

hogy ne legyek ennyire elveszve.

Hát dobd le a betűket onnan magasról,

had írjalak ki most kicsit magamból!

Üres a széked az asztalnál...
Kihagy a szív,hiányzik
egy ütem a ritmusából.
Hogyha mégis visszatalálnál
csak érzékszervünk játszik,
hisz a felhők felett távol
angyalok vidám hada vár
egy örökös jó világ,egy másik,
hol még az isten is veled táncol...

Elszállt a kismadár

és nem repül a bálna

a fekete szén is csak

a bányászt várja.

Erdő közepében járva

ég és föld között

pedig minden kék

és narancssárga.

Megállt most a szív

többé nem dobog,

csillagok,csillagok

szépen ragyogjatok!

A hatvanhetes úton

veszélyes a járás,

mert a felhők fölé

nem ér a kiáltás.

Helikopteren sem jön

már a kedvesem,

mert a mi „Cipőnk”

elment csendesen…