szederfalu blogja
GondolatokBizonytalanul
Csábítóan hív a jég ezüstös hídja
a folyó felett…
A túlparton állsz, halálos kísértés,
de lassan ébredek.
A város most fénytelen,
eltakarja a hóesés,
arcomhoz érve puhán megsimít.
Kifehéredik minden mocskos vétek,
a természet megbocsátani tanít,
és én bizonytalanul lépek
feléd, hogy mégis inkább elzavarjalak.
De jaj, a híd beszakad!
Ott lógok látomás és ébrenlét között,
ahogyan szívembe nyughatatlanság költözött.
/megadott szavak: fénytelen, hóesés, simít, lassan, tanít, vétek, ezüstös, kísértés, látomás, ébrenlét/
asszociáció egy fát ábrázoló képre
…én csak nézlek és azon filózok
hogy fekete-fehér fotó
vagy deres-zúzmarás a kép
és inkább a régies stílusra hajaznék
mert huncutabb játékokra csábít
belebújnék lomb-asszony szoknyaráncaiba
kicsi madárkákat lesni
a fészkükbe bámulni és
örülni csak úgy a világnak
vagy csókolóznék a „titkossal”
hogy ne lásson a falu pletykás fele
hamis erkölcseiket ne borzoljam tovább
de hintát is kötnék ölelő karjaira
és fel-le repkednék előhozva
magamból a régi kislányt
és az is eszembe jut még
hogy pont ilyen volt az az
utcavégi is hol húgommal
szívtuk az első ciginket tízévesen
amit anyánktól csórtunk
persze lebuktunk mert a muter
megszámolta a szálakat és kikaptunk
nézem ezt a gyönyörű hatalmas
asszonyi fát
és arra gondolok hogy elrepült
ez az ötvenegy év
a szellő felkap egy picurka levelet
és azt kívánom vigye fel
Anyunak az égbe…
Égi óda /carmen/
Tudod meddig él a Nap,
és testvére a Hold?
s vajon meddig látszanak,
és mikortól csak folt?
Istenként ragyognak ők,
vagy csak égitestek?
Látják-e a repülők,
hogyha arra mennek?
Látja-e valaki azt,
éppen mit csinálnak,
és nyújtanak-e vigaszt
a másik világnak?
Tesznek-e mást is, vagy
elég nekik ennyi?
Éjjel-nappal mindig csak
egymás után menni.
Imádkozzunk a Naphoz,
becsüljük a Holdat,
hogy ez az égi abrosz
megterüljön holnap,
mindegyik éhezőnek
táplálékot adjon,
reménnyel érkezőknek
utakat mutasson!
keserű pénz
lassan kikopnak alólam a hetek
és én elfolyó aggyal megyekvalami éber álomlét koppanaz utak fehér csíkjain sorraa pénznek amit hajtok nincsszaga de mégis felkúszik az orrbakeserű bűze percenként robbanhiába vajúdok nem születnek versekNem hullik le
Távolról nézve, mint egy képeslap olyan szép…
De belülről bűzös és rohad,
egében túl sok a kék.
Szeretni akartam, de folyton ellökött,
lezuhantam, mikor egy centivel jártam a föld fölött.
Nem tudom másnak mit jelent,
nekem sosem lesz igazi otthonom,
hiába nyílik minden tavasszal
gyönyörű hérics a dombokon.
Kijelent, feljelent, pletykál és huhog,
nem hullik le a liberális burok,
pedig az csak álca,
egy mosolygó fegyver…
Kapd össze magad,
a tévéd elől kelj fel!
A főnix meghal,
de mindig újra szárnyal.
Nem szeret, nem gyűlöl,
nem törődik mással:
fejét felszegi és a tűzbe repül.
Jössz-e mellé társnak, hogy ne legyen egyedül?