szederfalu blogja

Csábítóan hív a jég ezüstös hídja

a folyó felett…

A túlparton állsz, halálos kísértés,

de lassan ébredek.

A város most fénytelen,

eltakarja a hóesés,

arcomhoz érve puhán megsimít.

Kifehéredik minden mocskos vétek,

a természet megbocsátani tanít,

és én bizonytalanul lépek

feléd, hogy mégis inkább elzavarjalak.

De jaj, a híd beszakad!

Ott lógok látomás és ébrenlét között,

ahogyan szívembe nyughatatlanság költözött.

/megadott szavak: fénytelen, hóesés, simít, lassan, tanít, vétek, ezüstös, kísértés, látomás, ébrenlét/

…én csak nézlek és azon filózok

hogy fekete-fehér fotó

vagy deres-zúzmarás a kép

és inkább a régies stílusra hajaznék

mert huncutabb játékokra csábít

belebújnék lomb-asszony szoknyaráncaiba

kicsi madárkákat lesni

a fészkükbe bámulni és

örülni csak úgy a világnak

vagy csókolóznék a „titkossal”

hogy ne lásson a falu pletykás fele

hamis erkölcseiket ne borzoljam tovább

de hintát is kötnék ölelő karjaira

és fel-le repkednék előhozva

magamból a régi kislányt

és az is eszembe jut még

hogy pont ilyen volt az az

utcavégi is hol húgommal

szívtuk az első ciginket tízévesen

amit anyánktól csórtunk

persze lebuktunk mert a muter

megszámolta a szálakat és kikaptunk

nézem ezt a gyönyörű hatalmas

asszonyi fát

és arra gondolok hogy elrepült

ez az ötvenegy év

a szellő felkap egy picurka levelet

és azt kívánom vigye fel

Anyunak az égbe…

Tudod meddig él a Nap,
és testvére a Hold?
s vajon meddig látszanak,
és mikortól csak folt?
Istenként ragyognak ők,
vagy csak égitestek?
Látják-e a repülők,
hogyha arra mennek?

Látja-e valaki azt,
éppen mit csinálnak,
és nyújtanak-e vigaszt
a másik világnak?
Tesznek-e mást is, vagy
elég nekik ennyi?
Éjjel-nappal mindig csak
egymás után menni.

Imádkozzunk a Naphoz,
becsüljük a Holdat,
hogy ez az égi abrosz
megterüljön holnap,
mindegyik éhezőnek
táplálékot adjon,
reménnyel érkezőknek
utakat mutasson!

lassan kikopnak alólam a hetek

Távolról nézve, mint egy képeslap olyan szép…

De belülről bűzös és rohad,

egében túl sok a kék.

Szeretni akartam, de folyton ellökött,

lezuhantam, mikor egy centivel jártam a föld fölött.

Nem tudom másnak mit jelent,

nekem sosem lesz igazi otthonom,

hiába nyílik minden tavasszal

gyönyörű hérics a dombokon.

Kijelent, feljelent, pletykál és huhog,

nem hullik le a liberális burok,

pedig az csak álca,

egy mosolygó fegyver…

Kapd össze magad,

a tévéd elől kelj fel!

A főnix meghal,

de mindig újra szárnyal.

Nem szeret, nem gyűlöl,

nem törődik mással:

fejét felszegi  és a tűzbe repül.

Jössz-e mellé társnak, hogy ne legyen egyedül?