stapi blogja

Kongó szívből száll a sóhaj,

míg a kaptár lágyan zsong.

Fülemben még az ásózaj,

az emléke itt búsong.

 

Ott, a múló pillanatban

csak a kopár föld maradt,

mély fájdalom szállt a dalban,

megpihenvén ott alant.

 

Méhek száza jött, siratva

másik felem hamvait –

édes nektárt ha ihatna,

mely elhagyná ajkait.

 

Derűs arca most kőkemény.

Hosszú az út, vár az ég...

A felszálló pára mentén

látni vélem szellemét.

 

Zsong a kaptár, tavasz éled,

a két szemem feltekint.

Elibém a gyászos véset

álomszerű ködöt hint.

 

2013. február 28.

Lomb hull a fákról.

Talán így akarják elrejteni

a gyászoltak eme lakhelyét,

s árnyat, enyhet adni odalenn?

De az alant lakók már

más ország polgárai,

más törvény, más szokás,

hit helyett a biztos tudás

örök birtokosai.

 

Vastag avarszőnyeg alul,

mécsvilágnál zörren a kapa

s a kőre halvány permet hull,

míg halkan susog az ősz szava.

Fagy még nincs, de dermed a szó.

S a gondolat: át egy kis hajó.

Vagy híd,

ami lomhán lengedez,

elveszítvén pilléreit...

Mert mi értelme lesz,

ha a végső állomás kövén

hazugság áll a feliratban:

„Itt nyugszik az Úrban,“

s a lomb csak egyre hull fölém?

 

2012. október 18.