okeanus blogja

hogy itt hagytál, s még a kékség visszaint,

álmod látom álmomban megint,

puffanó a lét, kopog, ügyefogyott,

bennem kopott tárgy lett és legyint...

tipegésével túlnőtt a messzeség,

inda szálaival fojt, kerít,

szürkülő járda, kőkocka most ez ég,

úgy hittem, de nem voltál elég,

és kilépünk; az idők gyászoló hajósai, 

még szívig érzem; mi jég, mi hő,
hihetnéd a szűzi kő halott,
sírhelyén fekete rózsa nőtt... 

s barnafű lettem, majd újra kő,
hol vésetlen magad láthatod

alvó arcod egy-egy mozdulását lesem,
könnyed és nehéz emlékek álmaid,
egyszerre  az öröm és a félelem 
fülcimpáid piruló rezdülésein, 
és a harag, ha hirtelen megjelennek, 
az erek, nyakad lüktető útjain,
 
miért is vagy nyugtalan? álmod miért ilyen?
így éled élményeid jóvá, 
s élhetőek lesznek napjaid, akármilyen
 
semmibe kapkodod kezed, - megfogom,
a múlt izzadó tenyér-törő lüktetései, 
a vágyódás, és hogy a biztonság nem ugyanolyan; ,
 
érzem szorítasz, kapaszkodsz, - én is, 
egymás békélésében nyugalmat lelünk, 
és magunkkal, múltunkkal ha kiegyezünk, 
valami új születik, másmilyen nyugalom... 
 
megigazítom fejed alatt a párnát, 
látom a kényeztető gondoskodást, 
finom keccsel hála fut át szádon, 
kis rezdülés, talán harmatnyi nyál is,
jelzi a jóért és örömért adva hálát, 
 
a fél; pusztán ingatag, félelme reszketeg,
az egész; kiegészülés és ragaszkodás,
 
aludj hát oltalmam alatt, egyenletesen
és őszintén mélyülő szusszanásaid 
reppenő ritmusát én akaratlan átveszem...

valami meglepett e szélben,