okeanus blogja

"Nemes urak, ha akartokJőjetek,
Itt a kezünk, nyujtsátok ki
Kezetek.
Legyünk szemei mindnyájan
Egy láncnak,
Szüksége van mindnyájunkr' a
Hazának.
 

Holott vesztegel még az éj,

és kóbor, mély-sötét oson,

ám bagoly suhan, s a sötét

szösszenetei feketén

végzik zsenge dolgaikat...

Ám valahol mégis zajt csap

zaklatott nesz és kapkodás;

a csaló fény szűr villanást 

öblös, kormosult űrön át.

Énem világtalan figyel,

csillámló terheket cipel,

és érző érzékeivel

döfi e vaksi világot...

és tovasírt a végnélküli eső

elfolyt a víz, szétterült

és két szemed nedve lett

mindenütt, ahová került

 fátylad tartottam, míg lehetett

de te ráléptél fekete kalapban

amíg az isten súlya hagyta

magamat összenyomtam, 

hogy bárkámba beleférj

hogy sirokkó hátán odaérj,

mint aki fáradtan hazatér

fáradt ágakon lomb-kacaj

mit fojtó szél zilál széjjel 

és kérgek tövén éjjel szól

az üdvözítő fényjel;

hogy ne láss feketébben

bókolnak bár füzes árnyak

víg világtól ne térj el

napod add az éjszakáknak

szalad, ki futni képtelen

dallamtalan ordít, rohan

feszít, félelmet fogan,

kényt koronázó gépeken

Nyúlós csápjaival a magány ragadt rám,

férc és cérna lettem, éhező és léha,

asztal szélén gubozó, csóró, csapodár,

kivetett éhező, bőséges lakomán. 

Most kezem üres, s fejem is ügyetlen már,

átmosott a jelen sivár jelrendszere,

befulladt lubickolás, lehunyt a határ

vetetlen ágyon lakom és egy láda vár...