okeanus blogja

Ha volt is mi eltakart, idő, táv, lepel,

láttuk;velünk élsz, vagy, létezel,

s fogjuk kezeinket félőn, átadón;

Mint lékekkel vert tavon, melyen

víz fagy latyakon, szól dalom -

Légy, tiszta és nyugodt,

elillant kedvesem távol réteken,
alacsonyan jár ám kéreget szívem,
réveteg kóborol, aligha pihen
 
burjánzó tavasz ül homlokom mögött,
de a szűzi agy fuvallata köhög,
és lapátolgat nagy téli havakat,
 
távlatokat néz, időket igazgat,
csak magának vak, és káprázik szemem,
s hozzám hajolsz a késő-téli szélben
 
dacom bújik, és ahogy letakarom,
felsercen a béleletlen fájdalom
és szétoson edényeimen a szégyen ...

ha úgy kell velem lenned, hogy magamra hagysz,
majd virulva is tengenek a nappalok,
és bennem széllel temetődsz, mint a bucka,
s poros kertemen a süketség hajnala...
 
távozó szépidőnk terhelő lugasban,
gondolván imára, álsága a mának,
szavam csak kényszerből néma, léha-bánat,
mellettem álltál és öltelek magamban
 
bennem egek bosszúja is elkergetőz,
sok ezer perc béklyója múltán megkötöz,
kétség ül koporsóm picinyke vas szegén,
s hegyre hágok, egyedül, ábránd hírnevén...

túl simogató, víg csapásokon
szerelem holt lelencei között,
csak önmagad balga gyermeke vagy,
amíg egyhelyben zihálva szaladsz,
szárnyalva vasalt szárnyain tova...
nincsen fészked, nincs nyugvó otthonod,
csak gyökértelen csapkodva lobogsz,
vergődsz, mint élők szegélyén a holt,
szomjazón, mint nedvtelen fán a fagyöngy...

Sokáig nem gondoltalak
csak szaladtam, míg néz a nap 
búvón bősz felhők alól,
hogy valahol megtaláljalak.

Egyek vagyunk, ám mégis külön
súgom ép szájon néma fülön:
hívlak csontjaid erezetén
és áthallak rezzenésein,

de hiába ha néma vagy,
ha nap nap után is néma 
mint cudar a bömbölő nap..
 
kis kannámba behajtalak
virágnak üde hamvaként,
hogy mosolygón szétlocsoljalak.
 
S ahogy testembe lelkem
mégis vissza-vissza jár,
had legyen még kicsit nyár,
fussak mezítláb a fűben,
égjek fehér tűzben, 
Nap - nap után.
 
Így leszel deres s halovány,
Érzem múlásod igazát
S hogy meghal minden csalogány.