okeanus blogja

Személyes
okeanus•  2018. március 29. 21:52

Hogy itt hagytál

hogy itt hagytál, s még a kékség visszaint,

álmod látom álmomban megint,

puffanó a lét, kopog, ügyefogyott,

bennem kopott tárgy lett és legyint...

 

tipegésével túlnőtt a messzeség,

inda szálaival fojt, kerít,

szürkülő járda, kőkocka most ez ég,

úgy hittem, de nem voltál elég,

okeanus•  2018. január 24. 15:04

Viszonzatlanul

és kilépünk; az idők gyászoló hajósai, 

örök megkiáltói az értelemnek 

fércelt ladikokon küzdve a habokkal, 

és sírásuk átveri a tenger sírásait: 

 

látni vak, viaszunk odafagy,

mi; sötéttel vert sereg,

ahogy magányos, világtalan

aki egyedül szeret


okeanus•  2017. július 21. 22:01

Még szívig érzem...

még szívig érzem; mi jég, mi hő,
hihetnéd a szűzi kő halott,
sírhelyén fekete rózsa nőtt... 

s barnafű lettem, majd újra kő,
hol vésetlen magad láthatod


okeanus•  2017. június 26. 19:55

Ahogy alvó arcod...

alvó arcod egy-egy mozdulását lesem,
könnyed és nehéz emlékek álmaid,
egyszerre  az öröm és a félelem 
fülcimpáid piruló rezdülésein, 
és a harag, ha hirtelen megjelennek, 
az erek, nyakad lüktető útjain,
 
miért is vagy nyugtalan? álmod miért ilyen?
így éled élményeid jóvá, 
s élhetőek lesznek napjaid, akármilyen
 
semmibe kapkodod kezed, - megfogom,
a múlt izzadó tenyér-törő lüktetései, 
a vágyódás, és hogy a biztonság nem ugyanolyan; ,
 
érzem szorítasz, kapaszkodsz, - én is, 
egymás békélésében nyugalmat lelünk, 
és magunkkal, múltunkkal ha kiegyezünk, 
valami új születik, másmilyen nyugalom... 
 
megigazítom fejed alatt a párnát, 
látom a kényeztető gondoskodást, 
finom keccsel hála fut át szádon, 
kis rezdülés, talán harmatnyi nyál is,
jelzi a jóért és örömért adva hálát, 
 
a fél; pusztán ingatag, félelme reszketeg,
az egész; kiegészülés és ragaszkodás,
 
aludj hát oltalmam alatt, egyenletesen
és őszintén mélyülő szusszanásaid 
reppenő ritmusát én akaratlan átveszem...

okeanus•  2017. május 28. 22:20

Valami meglepett...

valami meglepett e szélben,

terült, elsodort ár ellenében,

valaki csendeset kiáltott, 

hogy a tél is áthajolt, 

- és virágok a réten...

 

gondoltam; 

lyukas vödröcskéivel a csobogó fényét hordja fel

gondoltam; 

érintése kélt párnázott esőnek rejlő rejtekén,

 

ám egy röpke égi kék volt csupán arcod oldalán, 

-egy délután,

ahogy villant s oldalt fordítva ütközött bőrödön,

s csak álltam ott, és éreztem, 

és mi eddig voltam, most elhagyott ... 

 

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom