okeanus blogja

Állók a csillagok, hinni, hogy szeretnénk,

holott a világ zártívű sokk-tengelyén

buzog a jövő az idők széleinél;

az érdemes anyaméh vajúdó mélyén,

s a reménynek három fia egymásba ér;

a vad vágy, a miért agy s az osonó vér,

s kötik kötött spiráljaik szalagjait...

lüktet az élet végtelent kérő öle,

és halandón eseng égi kegyelemért,

ám a szeretet felekezetének köre

szívja a világ torz emlőiből bűneit ...

Örülve a fénynek, s bomló levelek hajlatán

az erekben lüktető erővel tódul ereje;

a virrad, s alig kél a fény, de csordultig a reggel, 

mert szép szavak töltik álmaim, s mintha hallanám.

Már álmodtam mi álmodható, jöjj nap nesztelen, 

hogy hihessem mégis önmagam, fényűzőn, szertelen!

ja de boldog vagyok,

hogy eljött a nagyok

tóberi forradalom)))))

Nem az akarás állított meg;

a részvét udvarnyi hallgatása, 

nem a csend-jel, a gyász küszöbén, 

nem a látomás barna asszonya, 

az elsajnáló önringatás ...

a cirkáló fagy, a metsző csend volt az, 

s talpig hűlt jajongó zsigereimbe 

belekergetett, szétnőt és kizárt

az elporladók égő keserve...

az élettől tovamozdult lelkek

különös hallgatása ez;

a ravatalt sártorozó homály...

Érthetetlenül nem értem; miért?

hisz nálam kel napod, gurul szíved,

s amíg itt véted átkos vétkeid

felzabálnak csalóka fényei...

Nem értem miért, és hogyan lehet,

hogy így kell élnem; veled, nélküled!?

- s amíg zordon szellő lebben tova

elnyergel veled az istenlova...