okeanus blogja

topogva járok, ábránd sikerén

égverése fejemben ott kopog,

és az esők szikes, kis szigetén,

hol liliom nyílik és illatod...

belső szobádban háltam takarótlan

és egy gondolat álmodta önmagát,

kiterítve egy látomás rendszerén

vágyódó mezők vásott gödrein át,

rövid ujjam delejezett ujjbegyén,

határait kereste bennem a tér

s nem hittem a kövek gyengeségeit

foszló árvaságom lóg tépésein

és a véset élet boltívrendszerét

roskadó évek oszlopai nyögik

  álmom éj-vak termében látni vélek 

hol néhai napunk ejtve ténfereg

igáink terhén lelenc lámpafényben

míg a képtelen előttem elpereg

Ha két tévedés lennénk,

lenne közös büntetés. 

Ahogy valóságunk az: 

rokon-szavunk a Tavon,

és éhezők sója az... 

Mint könny, a méla közöny

sebes, lanyha sebeket

ken csapkodó kezeden,

s összehúzza szemeden

arcod körének erét.

Mi köztünk történhetik,

vagy ha nem, az is tiéd. 

A magam hányada majd

utamon nekem biceg,

s a karcolatlan fele

utadon hozzád ered.

Hullámzó, veres vízen,

árnyas ereken által,

indulj, - ha mégse várnál,

vigasz omló múltadban 

öledben sikolyok, neszek

akkor is én leszek.

Neved éltető zenéjét dúdolom

kábult érzékelő érzékeimmel,

akit soká, nyugtalan kerestem,

e kitartó, áldott szédületben.

Most a süket üresség szakít szét,

s amint rímelünk, úgy hatol belénk

egymásba felejtve; - csak álmodjuk,

parttalan, csapodár, tékozló dalunk.

egy nyári székben, ahol épp egy keresztet néztem,

hittem; hogy mások bűbáján élhetek tovább

és azok a lángok égnek velem által,

amik e látszat tüzeket kioltják

és elsüllyed minden mázas bűn már,

s nyúzott keserve ím kincset lel,

nos, azon az estén;

az álló órák mind sietve vertek,

izzadva érvek csapódtak az üdvnek,

és a félő-viaszból gyúrt lámpafény,

a vágyból kiolvadó ifjú emlék,

szüntelen perceket tett bennem tönkre;

így pőrén, szaggatott bőrén vigasszal

csak szó maradt, hallgatag néma angyal