okeanus blogja

Akkor kedved kendőjét letennéd,

s fonnának engem is hajszálaid,

és fedetlen, fésületlen levennéd

simuló, emésztő borzongásaink, 

és felmerülne benned a szépet

ígérők piruló ámulása,

s zsigereit sóhajtaná imád;

mert ágyásunktól távol nőtt virág,

egykor május kimossa majd ingesünk,

hogy újuló tavasz jósága legyünk,

és ahogy szemünk kalásza összeér,

amint a rétek, pipacsok idején...

körmöd foszlik és vacogsz,

lakatlan reszketéseid

parttalan, akár a rongy,

pőreségig árva vagy,

alantas fegyenc, itthagyott,

egy vércsöpp vagy, semmi több,

pislákolva csak csapódsz,

az éned magaddal szakít,

egy rögeszme torz kanóca

elég s valódtól eltaszít,

reményen nyögő pióca

lesed, hogy fényed újra gyúl..

amott égett tarló üszkösül

hamva szél szélére ül,

alvad az élet, múló a sár

szikkadt szemek merednek

és csalódnak érdemtelenül 

Vagyunk, ahogy vándor, ki vakságig él,

s bolyong bennünk a vágy-űző némaság,

csendre int, ha ránk legyint a léhaság,

ha gyötör a szenvedély, s dacos az éj,

felhőt húz a morajló robaj, s lármát zúz,

csendet igéz, és eget les figyelőn,

szúr tűlevélre, a lator emlékezés,

hiányod párna, s álmaimban eltakar,

pihéivel rám hever, de felhörög,

és odvas odújában, mint üldözött,

üszkösült szerelmünk hebeg, az elkapart.

Egybemosva sár és arany,

árvult sejteim érdesen; 

torzókat köt az érzelem,

és mi csonka, vigasztalant...

Távol szirteket lát szemem,

magányban és kegyetlenül,

ásott parázs, ahogy hevül,

kell lángod elfelejtenem.

Minket nem szívlel az összetartozás,

én töprengek, te könnyezel, hogy élsz,

így közénk nőtt a kicsinyes félelem,

lét-idő szirtje és hasadéka;

holott csak múltunk csorgó szemérme ez...

Ekkor sírón ágyba kényszerít a dac,

mint hasztalant a fagy,

vánkosban bújva hagyj

fetrengve, várva, hogy előbontsalak...

Aztán megint szeretlek,

áthajolok ágyadon,

s te hozzám érinted arcodat...