okeanus blogja

Irigylő volt, bókolt a tó, a mező,

s elillantak poroszló, terhelt hadak,

ihlető idő, röppenő volt a nap,

kerítő szél hajolt könnyű tereken,

és ölelő sziklák pezsgő levegőn...

Ó, ennyire, ennyire szerettelek.

S virágok álmodtak álmok víg-hegyén,

sóhajjal nőttek szirmok, rügyek szemén 

madarakkal ringtak árnyas szárnyaink,

s pírban rebbentek csillanó szemeid;

és könnyűség vitt lebbenő kegyein.

ahogyan szerettük egymást te meg én-

Ám távlat gátja kötve gúzst, időtlent

átnőtt ereinkbe a holt szerelem,

vágytól hajló, néma cédrusnak dőlten,

mindig szomjasan, s örökké részegen.

amikor a vég megjelent,

siettél, mert odaérni kell...

hogy rendbe szedd, 

amivel élhetek, mert nekem élni kell...

papírokat; számlák és csekkek tömegét,

hogy tiszta legyen ablak, ruha és az ágy,

hogy megálljak vasárnap és délután,

elmondtad, hogy mi mennyit ér, s kiért

érdemes szólni, tenni, vágyni,

ki érdemli tovább, és miért...

 elmaradt, hogy visszaérj 

s bőröm sárgára keserült, 

kiürült érzékeimen várom, 

hogy ideülj, hogy hazatérj... 

 nehéz halni, ám maradni keserűbb.

még képzelem néha a bősz távolokon túlra, 

hol a jó virágok sora áll vigyázzban jobbra,

hogy ujjad hegyén, rajta zsenge erezet rajza,

mint dombokat szánt a szél és barnalány hajadban,

még fűzödik egy-egy fakulva áruló álom,

s nem akar mást szegény, csak maradni észrevétlen -

úgy lehetek én, ismeretlen -  jövőddel felém,

kihagyva a sejthető búból, s az öncsalásból,

hogy aztán sírásod némán a bokorra szálljon, 

hangtalan, árván; hogy jót teszel, pedig csak szánnál...

S indulsz a sétán magadnak, ösvényeken által,

hagyva okos könnyeidet hátra, hogy beleérj

a facsaró közönyt átkaroló barna sárba,

síró cseppként kúszva, fájón, végleg elmerülve...

Pedig, ha látnám, ahogy kacagva hangod átvág

a korlátozó sejtek ágbogas pusztulásán,

és örömöd fülem odújában elmerülten,

fejemben kiterjed a józanság fészkét dúlva,

vakok maradnánk a jövőnkön és a múltban...

tépőn, nedveim akarva perzselő a nyár,

vérzik a sárga, kába fű, fakó a káka már,

elszökellt a mellemben elfekvő nyugalom,

fehér, követel a szám, élő vizekbe kíván,

merev aszály szakad ránk, törik és lelapul

valahol, távlaton túl eső szitál, alkonyul

hű szenvedélyek multán

ingatag büneim rejtem

lelkem ábrándos álma

felfeslik híg buzogásán

nincs ami múljon, tartson

ájtatos arcod vigyázom

emészt, átfon az álom 

egymagam állok a parton