okeanus blogja

Ha két tévedés lennénk,

lenne közös büntetés. 

Ahogy valóságunk az: 

rokon-szavunk a Tavon,

és éhezők sója az... 

Mint könny, a méla közöny

sebes, lanyha sebeket

ken csapkodó kezeden,

s összehúzza szemeden

arcod körének erét.

Mi köztünk történhetik,

vagy ha nem, az is tiéd. 

A magam hányada majd

utamon nekem biceg,

s a karcolatlan fele

utadon hozzád ered.

Hullámzó, veres vízen,

árnyas ereken által,

indulj, - ha mégse várnál,

vigasz omló múltadban 

öledben sikolyok, neszek

akkor is én leszek.

 bálványára imám repes

vándor kárhozat kezet

 mégse vétkemért kárhozom

bűnöm is visszavenném, 

mit ajkam ajkadon elkövet,

ha bűn lehet, 

mi szent szövetséget fogan

s még búcsúja is öröm

de a szívnek terhére van

Pár régi, félénk fény röppen;

már ennyi csak, mi jut nekünk.

Ne kérdezz, ülj le csendesen!

Ne faggass, el ne moccanj!

tar éveknek néma arca rág

serkenj pillanat, toppanj; 

sziromtalan válasz a virág...

Lásd, hogy szelídülök karodban

és ülök a lábaid elé.

már nem tudlak kicsit szeretni

távolról bízva és remélve,

megélni, áldani, feledni,

már nem tudlak kicsit szeretni...

szétfutottál bennem, mint az eső

és az évek résein kikapart 

harapó idő; a lerakódás,

a zátony okozta lávafolyás,

már csupa torlódás vagyok,

csupa buzgó, szép akarás,

hogy rég-nyílt világ lehessünk 

s velünk legyen egy jobb virág...

Irigylő volt, bókolt a tó, a mező,

s elillantak poroszló, terhelt hadak,

ihlető idő, röppenő volt a nap,

kerítő szél hajolt könnyű tereken,

és ölelő sziklák pezsgő levegőn...

Ó, ennyire, ennyire szerettelek.

S virágok álmodtak álmok víg-hegyén,

sóhajjal nőttek szirmok, rügyek szemén 

madarakkal ringtak árnyas szárnyaink,

s pírban rebbentek csillanó szemeid;

és könnyűség vitt lebbenő kegyein.

ahogyan szerettük egymást te meg én-

Ám távlat gátja kötve gúzst, időtlent

átnőtt ereinkbe a holt szerelem,

vágytól hajló, néma cédrusnak dőlten,

mindig szomjasan, s örökké részegen.