okeanus blogja

Személyes
okeanus•  2024. április 27. 20:42

Félénk fény röppen

Pár régi, félénk fény röppen;

már ennyi csak, mi jut nekünk.

Ne kérdezz, ülj le csendesen!

 

Ne faggass, el ne moccanj!

tar éveknek néma arca rág

serkenj pillanat, toppanj; 

sziromtalan válasz a virág...

 

Lásd, hogy szelídülök karodban

és ülök a lábaid elé.

okeanus•  2024. április 24. 10:33

Túlcsordulás

már nem tudlak kicsit szeretni

távolról bízva és remélve,

megélni, áldani, feledni,

már nem tudlak kicsit szeretni...

 

szétfutottál bennem, mint az eső

és az évek résein kikapart 

harapó idő; a lerakódás,

a zátony okozta lávafolyás,

 

már csupa torlódás vagyok,

csupa buzgó, szép akarás,

hogy rég-nyílt világ lehessünk 

s velünk legyen egy jobb virág...

okeanus•  2023. december 28. 07:06

Bókolt a tó

Irigylő volt, bókolt a tó, a mező,

s elillantak poroszló, terhelt hadak,

ihlető idő, röppenő volt a nap,

kerítő szél hajolt könnyű tereken,

és ölelő sziklák pezsgő levegőn...

Ó, ennyire, ennyire szerettelek.


S virágok álmodtak álmok víg-hegyén,

sóhajjal nőttek szirmok, rügyek szemén 

madarakkal ringtak árnyas szárnyaink,

s pírban rebbentek csillanó szemeid;

és könnyűség vitt lebbenő kegyein.

ahogyan szerettük egymást te meg én-



Ám távlat gátja kötve gúzst, időtlent

átnőtt ereinkbe a holt szerelem,

vágytól hajló, néma cédrusnak dőlten,

mindig szomjasan, s örökké részegen.

okeanus•  2023. október 5. 06:53

Azelőtt...

amikor a vég megjelent,

siettél, mert odaérni kell...


hogy rendbe szedd, 

amivel élhetek, mert nekem élni kell...


papírokat; számlák és csekkek tömegét,

hogy tiszta legyen ablak, ruha és az ágy,

hogy megálljak vasárnap és délután,

elmondtad, hogy mi mennyit ér, s kiért

érdemes szólni, tenni, vágyni,

ki érdemli tovább, és miért...


 elmaradt, hogy visszaérj 

s bőröm sárgára keserült, 

kiürült érzékeimen várom, 

hogy ideülj, hogy hazatérj... 


 nehéz halni, ám maradni keserűbb.

okeanus•  2022. szeptember 9. 12:48

Még képzelem...


még képzelem néha a bősz távolokon túlra, 

hol a jó virágok sora áll vigyázzban jobbra,

hogy ujjad hegyén, rajta zsenge erezet rajza,

mint dombokat szánt a szél és barnalány hajadban,

még fűzödik egy-egy fakulva áruló álom,

s nem akar mást szegény, csak maradni észrevétlen -

úgy lehetek én, ismeretlen -  jövőddel felém,

kihagyva a sejthető búból, s az öncsalásból,

hogy aztán sírásod némán a bokorra szálljon, 

hangtalan, árván; hogy jót teszel, pedig csak szánnál...

S indulsz a sétán magadnak, ösvényeken által,

hagyva okos könnyeidet hátra, hogy beleérj

a facsaró közönyt átkaroló barna sárba,

síró cseppként kúszva, fájón, végleg elmerülve...

Pedig, ha látnám, ahogy kacagva hangod átvág

a korlátozó sejtek ágbogas pusztulásán,

és örömöd fülem odújában elmerülten,

fejemben kiterjed a józanság fészkét dúlva,

vakok maradnánk a jövőnkön és a múltban...