okeanus blogja

 bálványára imám repes

vándor kárhozat kezet

 mégse vétkemért kárhozom

bűnöm is visszavenném, 

mit ajkam ajkadon elkövet,

ha bűn lehet, 

mi szent szövetséget fogan

s még búcsúja is öröm

de a szívnek terhére van

Pár régi, félénk fény röppen;

már ennyi csak, mi jut nekünk.

Ne kérdezz, ülj le csendesen!

Ne faggass, el ne moccanj!

tar éveknek néma arca rág

serkenj pillanat, toppanj; 

sziromtalan válasz a virág...

Lásd, hogy szelídülök karodban

és ülök a lábaid elé.

már nem tudlak kicsit szeretni

távolról bízva és remélve,

megélni, áldani, feledni,

már nem tudlak kicsit szeretni...

szétfutottál bennem, mint az eső

és az évek résein kikapart 

harapó idő; a lerakódás,

a zátony okozta lávafolyás,

már csupa torlódás vagyok,

csupa buzgó, szép akarás,

hogy rég-nyílt világ lehessünk 

s velünk legyen egy jobb virág...

Irigylő volt, bókolt a tó, a mező,

s elillantak poroszló, terhelt hadak,

ihlető idő, röppenő volt a nap,

kerítő szél hajolt könnyű tereken,

és ölelő sziklák pezsgő levegőn...

Ó, ennyire, ennyire szerettelek.

S virágok álmodtak álmok víg-hegyén,

sóhajjal nőttek szirmok, rügyek szemén 

madarakkal ringtak árnyas szárnyaink,

s pírban rebbentek csillanó szemeid;

és könnyűség vitt lebbenő kegyein.

ahogyan szerettük egymást te meg én-

Ám távlat gátja kötve gúzst, időtlent

átnőtt ereinkbe a holt szerelem,

vágytól hajló, néma cédrusnak dőlten,

mindig szomjasan, s örökké részegen.

amikor a vég megjelent,

siettél, mert odaérni kell...

hogy rendbe szedd, 

amivel élhetek, mert nekem élni kell...

papírokat; számlák és csekkek tömegét,

hogy tiszta legyen ablak, ruha és az ágy,

hogy megálljak vasárnap és délután,

elmondtad, hogy mi mennyit ér, s kiért

érdemes szólni, tenni, vágyni,

ki érdemli tovább, és miért...

 elmaradt, hogy visszaérj 

s bőröm sárgára keserült, 

kiürült érzékeimen várom, 

hogy ideülj, hogy hazatérj... 

 nehéz halni, ám maradni keserűbb.