okeanus blogja

ziláltat zizzent a fény, hamvas hajadba hajnalon,

és törölte a pirkadat ágyadra vetülő álmait, 

s átrepdesett puha szárnyakon az éjszaka titka,

megrajzolva rezzenő kebleid körvonalait, 

és szemérmes gyertyalángon kacagott a szánalom,

amint rejtőző könnyű, fehér selyemben rejlő sejtelem

intve átsuhant áttetsző árnyakon, éhezőn igézve ...

 csak üszke napok tüzének,

ha már csak szél tépte fészek, 

s fénye sincs szemének, 

ha már enyészet ette bánat, 

indulva rothadásnak, 

ha sebét vakaró vadállat, 

amely nyüszítve vágtat, 

de még hátra néz - 

akkor még itt van, 

törve, darabokban, 

mindaz amiért még pislákol, 

amiért még nem foszol, 

amiért még éled, s remél.....

valami meglepett e szélben,
terült, elsodort ár ellenében,
valaki csendeset kiáltott,
ahogyan áthajolt a télen
 
- és virágok a réten...
 
lyukas vödröcskéivel ocsúdón
a csobogó fényét hordta fel
érintés kélt párnázott esőben
a rejlő március rejtekén,
 
egy röpke égi kék volt csupán
arcod oldalán, -egy délután,
ahogy villant s oldalt fordítva
ütközött bőrödön lapulva...
 
boruló vesztemet gyanítva;
s mi eddig voltam, ím elhagyott ...

és itt sem vagy, dacom untalan 

Két szemem merengni lehunyom, ha lát,
az elválás sírása ne sírja át,
takarja az éj vad vágyódásait,
vakuljak csak, ne lássam, mily pőre vagy,
 
ölelni vágyó karodban kitárva,
zöld szemeid pillája fél és rebben,
lobogó lángok látomása, s zilált
párba belekergetett kárhozása...
 
szorítlak, foglak múltadon tartva át,
súgom a jövő feloldó mosolyát,
sánta haragvásom messze égben jár,
 
álmodom, s ez álmon át újra látom,
hajadban sajgó, esdő bú hogy` fuvall,
és sóhajt, dúdol a végső hattyúdal.