okeanus blogja

"Röppenj, röppenj, szűk Jelenlét!
Keskeny nékem e határ;
Múlt s Jövő tekintetemnek
Messze, messze, messze int.
Ismeretlen, szent Haza!
Hol vagy, ah, rendelve nékem?
Nyugtalan szív merre vágysz"

/kölcsey Ferenc/

Kuncog a nap a sziki égen, amott,
Ágaskodva rőt rácsokat mutat 
Azt búgják; vigyázz szegény elhagyott.
Körül senki, csak bolond magam vagyok
Jajva, sírva, bánatos, kába halott
És kis résen lesem a sanda csillagot....

topogva járok, ábránd sikerén

égverése fejemben ott kopog,

és az esők szikes, kis szigetén,

hol liliom nyílik és illatod...

belső szobádban háltam takarótlan

és egy gondolat álmodta önmagát,

kiterítve egy látomás rendszerén

vágyódó mezők vásott gödrein át,

rövid ujjam delejezett ujjbegyén,

határait kereste bennem a tér

s nem hittem a kövek gyengeségeit

foszló árvaságom lóg tépésein

és a véset élet boltívrendszerét

roskadó évek oszlopai nyögik

  álmom éj-vak termében látni vélek 

hol néhai napunk ejtve ténfereg

igáink terhén lelenc lámpafényben

míg a képtelen előttem elpereg

Neved éltető zenéjét dúdolom

kábult érzékelő érzékeimmel,

akit soká, nyugtalan kerestem,

e kitartó, áldott szédületben.

Most a süket üresség szakít szét,

s amint rímelünk, úgy hatol belénk

egymásba felejtve; - csak álmodjuk,

parttalan, csapodár, tékozló dalunk.