okeanus blogja

Állók a csillagok, hinni, hogy szeretnénk,

holott a világ zártívű sokk-tengelyén

buzog a jövő az idők széleinél;

az érdemes anyaméh vajúdó mélyén,

s a reménynek három fia egymásba ér;

a vad vágy, a miért agy s az osonó vér,

s kötik kötött spiráljaik szalagjait...

lüktet az élet végtelent kérő öle,

és halandón eseng égi kegyelemért,

ám a szeretet felekezetének köre

szívja a világ torz emlőiből bűneit ...

Örülve a fénynek, s bomló levelek hajlatán

az erekben lüktető erővel tódul ereje;

a virrad, s alig kél a fény, de csordultig a reggel, 

mert szép szavak töltik álmaim, s mintha hallanám.

Már álmodtam mi álmodható, jöjj nap nesztelen, 

hogy hihessem mégis önmagam, fényűzőn, szertelen!

Nem az akarás állított meg;

a részvét udvarnyi hallgatása, 

nem a csend-jel, a gyász küszöbén, 

nem a látomás barna asszonya, 

az elsajnáló önringatás ...

a cirkáló fagy, a metsző csend volt az, 

s talpig hűlt jajongó zsigereimbe 

belekergetett, szétnőt és kizárt

az elporladók égő keserve...

az élettől tovamozdult lelkek

különös hallgatása ez;

a ravatalt sártorozó homály...

a sorokban, engem - ha keresnél , 

ahogy találtatott, s ahogy ellestél

elfeledten dús érzést, mi elhagyott ...

ma másként volnék páva kiáltva,

magam síratva szemes tollruhában,

s fejemen kötve pihe látszat habok,

mint rózsa, ki a mának öltözött,

és hiszi illatos szirmai között,

hogy szépsége növeszheti a magot...

meleg szél kerget és tapos veled a csend 

a be nem hegedő, táguló éjszakában

űz, hogy vándoroljak, ég és újra mélyebb

a vágy-halott sötétben

árnyéktalan szív hűsébe menekülten

kifosztott, pőre ág tavasznak évszakában 

sírod is véred is múlik, s beégetett

tört poroddal a szélben