okeanus blogja

lassan simul, mint ráncon a remegés,

kifeszít és tapint, az utca fénye,

és habzó képek réme néz rém-szemet

a szunnyadó sötétben

szerényen kuporog, az ősi ágy;

 forogva kong; üres az éjszaka,

 de huncutul kacsint

vén félelmeim

kis rögökre lépnek

áthatolván, fel az égnek,

a józanságtól balra,

hogy gyámolitó karja

felérjen a józan ígéretnek

és szertenézve igém szétzilálva érje

elég ha szeretsz!, 

ha a fogyó Hold lelkedben felnövel

és hogyha kacag is, mindig rám figyelsz...,

mert kétes örömeiben ereklyét 

vonszol igém, kopott glóriát cipel, 

hogy gyűrűjében világosodjanak

 a fakuló szivek..

elillant kedvesem messze réteken, esik-kel,

- alacsonyan jár szívem,

réveteg ténfereg, kóborol, pihen...

távlatokat néz, időket lát, de magára vak, 

-és kikáprázik szemem,

dúdoltában a késő-téli szélben

dacom bújik, és ahogy felhajolván felsercen

 a béleletlen fájdalom

itt-ott átoson, kérgesült alkonyon...

amíg időnk vert padlatán hőnk átneszez 

a kő zizeg, s a neved szarudban tipeg

és reptet a szád és nevet, amíg szólok neked...

ifjoncon árnyékolt kereszt, 

 ájtatos küldetés koptatott,

mitra és kazula betakart,

ígérték; egyszer csak meghalok

ha szaladnál előlem se félj

szentelt lépteink összefutnak

-derékig záporban kő zuhog-

balzsammal csitítsd e szenvedélyt

ép-józanul ítélj magadnak

megfontoltan, hívő-részegen

szorítsd váltig savba mart szívem

abroncs vagyok, s leszek; azt hiszem