okeanus blogja

dilettáns legyek a rothadó dögszagon

keringnek fecsegnek, az égre emelnek

minden pitiánert és kozmopolitát,

ivódik a gejl, kenődik főre, begyre

kapart sebek, álérzelmes nyálas szájba

fetrengőn nyaldosva, fogatlan rogyásig,

veszekedett trollok, ostoba koboldok

hiszik; milyen jók, ám kölcsönös bolondok...

ma hozzám szólt a némaság

suttogott régi csenden át,

egy sóhaj rezzent semmi más,

s megállt a zajba zárt világ,

heget tép bennem a közöny,

s körbe alant a föld oson, 

és árnyaival elsuhan

amíg lelked árkát rovom

kényszerek rángatnak hozzád 

tisztán, átlátszó tó vagyok

sejtelem, zagyva víz, zavart-

orvul ölő szigony, árva szörny,

hamvadó bámuló szirén,

kín kereső akarásom,

fohásznál kérlelőbb igém

lágyuló, vak erőszakod

kiáltott szómra nem felel

már vágyásom vigasztalan

s ím halálom is hasztalan

csóka volt ő fent a várban 

bálba keccsel röppenő 

mindenünnen édesen

szellő-vidám illantóan 

s elesett a szikeken

kiplántálta piciny álmát

berekedt már mindene 

kőfalaink bércein

szétterültek szívei

majdnem kinyílt virág

vágyainkon hizlalt

és reményen, hogy majd

egyszer, talán egyszer

nem buta középszer

és ostoba kényszer

lesz a rend, s megfordul

a trend....

de torkát átharapta

jövőnket elkaparta

a félelem lovagja

hogy hátha megúszhatjuk

elköltözésünk a józan

világból...