legland blogja

enyém voltál... csak egy pecre

és már vitt is tovább a szél

mint egy könnyű falevelet

mit az erős ága elengedett

enyém voltál... csak egy percre

s még is azt akarom hogy maradj

de ne egy óráig vagy csak sokáig

maradj velem örökre

hisz fájsz

mert nélküled ez a nyár

csak álmokat fog kergettetni velem

míg lüktetni bír hűségesen

ez az én hűtlen szívem

....................................................

nem nem maradt helyed

leomlott szívem mindent eltemetett

nem nem hagytad itt a szemed

elvitted igéző tekinteted

nem hagytad itt az ajkad sem

amin annyi dal fakadt szállt

ahány harangütés az ég felé

kis templomunk tornyán át

nem maradt helyed nem

s még is mindent beborít betakar

utolsó itt maradt teled

nem nem hagytad itt a csókod

ami annyi tüzet lobbantott

ahányat szokott ősszel

a száraz avarba hulló izzó zsarátnok

nem nem maradt szívemben helyed

leomlott szép templomod

csak a kereszt maradt meg

csak az ahogy engem 

csak engem kér a szemed...

megyek utánad a semmibe

mint rideg drótokban a szikrázó áram

hogy felrázza a már megállt szíveket

de este ha valaki lekapcsolja a villanyt

az azért teszi hogy én ne lássam

és ha valaki bújkál s beáll egy fa mögé

az előlem bújik el

de én utánad megyek téged kereslek

s ha felzúg a szél és ablakod megremeg 

ne ijedj meg mert én leszek

én rázok meg minden üveget

redőnyt rácsot 

hogy megtaláljam mögöttük a mosolyod

megyek utánad s te ezt mindig érzed 

mint azt a nyakadban viselt keresztet

mire mikor fáj az élet

oly gyakran ráteszed a kezedet

megyek utánad megyek

míg nem találkozunk ott

ahol azok üveghegyek örzik a legszebb 

a legtitkosabb meséket

én voltam az

kire sosem vártál

de én voltam az is

ki mint a hínár 

a móló karcsú lábainál

mindig ott tekeregtem

éjjel-nappal édes csókjaidnál

én voltam az

ki mikor elbuktál

mint puha lombokra a lőtt madár

ölembe úgy zuhantál

én voltam az

aki mikor te szálltál

én csak a földről hallgathattam

ahogy mint egy fecske az égen daloltál

én voltam az kiben sosem bíztál

s mégis egy véres iszonyú éjszakán

rám hagytad az utolsó csókod

mielőtt a napfény elől

örökre elbújtál

és én vagyok az is az a tavasz

aki azóta egy sosem látott mezőröl

beroskadt szívem mélyéből

sírunkra mindennap egy virágot rak...

de én vagyok az is akinek meg kell bocsássd

hogy gyorsan fogyó kalászom

még egy kicsit lengeni akar a nyári szélben

csendes csókok kis tüzében

lobogni míg le nem aratja az a fekete napsütés...

hogy elszórjon oda abba a porba engem

ahol majd azok vigyáznak rám nevetve

kiktől az életemet egykor keservesen sírva csentem

ifjúságom ha volna még

nem keresném már a nyarat 

úgy mint egy koldus a csengő aranyat

mert már rég neked adtam volna

s még neked őt is a tavaszt

ifjúságom ha volna még

testedre feszülnék

mint vitorlák a karcsú szélre

és együtt siklanánk a Nap felé

oda abba a tűzbe

ifjúságom ha volna még

minden fekete-fehér álmodat ellopnám

és egy egy csókkal átfesteném színesre

s visszaadnám mikor eljönne az este

hogy mindig szivárványos legyen az ég 

mindig mikor színtelen vagy szürke neked a lét

ifjúságom ha volna még

mindig arról álmodnék

hogy úgy csókol meg a Nap hogy rám se néz

hogy úgy csókolsz meg

hogy a szemed mindig mindig csak engem néz

ifjúságom törött szárnyai néha még

repülni is visznek

pedig már bűnös szívemet elűzték

réges rég a szerelem szent tüzei mellől azok a lángok

amik álmaimat egykor keresték

ifjúságom töröt szárnyait 

még gyógyítják azok az idők azok az esték

mikor még úgy öleltél

mint börtönök a rabok csendjét

úgy öleltél mint ahogy az élete szokta

utolsó óráján azt az embert aki előle már annyira futna

de mikor már csak zuhanni tudok

mint egy szikláról a mélybe szakadt magányos kő

kit már nem akar ujjai közé fonni se a jelen se a jövő

akkor tudni fogom

tudni hogy elhagyott a legszebb álmom

amiben te csókolsz meg

te ott a számon

tudod én vagyok

az a csóknyi nesz

ami este mikor alszol 

az ajkaidon felkeres

de ha hó lennék s hullanék

engednéd e hogy fagyos csöndem

arcod melegében

akár egy percre is megmelegedjen

vagy ha tűz akkor úgy égjek ajkadon

mint egy pohárka jóféle szesz

annak a vérében ki vadakat etet

valahol a téli erdő hűs szívében

tudod én vagyok az a csóknyi nesz...

de kit nem keres a szerelem

az elvész mint az az apró forintos

ami ha elgurul nem hajol le érte senki sem

mert magában úgy is csak annyit ér

pont annyit

amennyit a semmi 

mint erdőkben tűz után a pernye

annak akinek este már

a kandallójában a tűzhöz fa kellene

tudod én vagyok az a csóknyi nesz

ki minden este fáradt fejét a válladra teszi

s úgy pihen mikor teheti

mert keze sorsa bilincsében

és úgy hiszi ettől nincs se szebb

se méltóbb kegyelem

mint ahogy annak a bűnösnek sem

amivé tett engem

ez a plátói szerelem...