legland blogja

ma ellopom a létezésed

mint este a hold szokta a szép álmainkat

hogy a feje alá tegye kispárnának

akkor is ha bántani fognak azok

akiknek arcához még nem ért soha

nem őszintén fényével a nap

úgy ellopom mint tavasszal egy vén tó

az ifjú nap első sugarait

hogy a mélyébe rejtse mi tüzesen szép s forró

de ellopom a vállad a csípőd a kezed

akkor is ha sebes vagy nem oly karcsú és egyenes

ellopom de nem fogod sajnálni tőlem

mert erre kényszerített a vég

nem fogod 

ha meglátod hová rejtem

a szívemben oda hol örökké kék az ég

ismertem egy lányt

haja hosszú fekete volt

s ha belekapott a szél

mint egy fecskeraj úgy szállt

ismertem azt a lányt

és biztos még sokan

de én még a cipője koppanását is

hiába még messze járt

ismertem egy lányt

ifjúkorom hajnalán 

haja már biztosan ősz

de képe előttem még úgy áll

hogy haja feketén lobog

mint az égen egy fecskeraj

mikor éppen

dalolva a nap felé száll...

költészetemben sok a csók

de mégtöbb a magány

mik úgy vándorolnak a sorok között

mikor félek 

oly csendben mint hold fényében szokott

kietlen nagy lidérces lápokon a sok elszökött

apró kis kialudt lélek

de a boldogságban hinni kell

és szívósan szakadásig vágyni

jó tett helyébe néha jót is várni

de ha sok vihart szítottál

hiába termett kincseket a földed a fád

pusztulás lesz az ki benned aratni fog

s nem csókokat a szád

egyesek sokat vártak Godotra

de én nem

miközben alakot annyit cseréltem

hogy közben alaktalan lettem

és hideg mint hegycsúcsán a jég 

de a nap alatt tegnap megrepedtem és ma már olvadok

hogy egyszer csak eltünjek

mint víztükréről este szokott

a rőt-arany napfény

mikor már a sötétség bársonyos palástját

magáról levette

és az égre bölcs fekete-hallgatással 

rendben ráterítette

meglapulok akár talpad alatt a kő

mikor dühösen ráléptél

mint betonban az acél

mi tartja körötted a falakat

mint arcod üregeiben a szemed

mint június tenyérében az ébredő nap

meglapulok mint ahogyan a kriptákban szokott

a halottak koporsói felett a csend

csak ne üsd hosszú szavakkal

csak ne üsd a lelkemet

mert elég lesz pont elég egy rövid szó

mehetsz...

hisz tudom precíz mérlegeden

már könnyű lett

pihe könnyű mikor tegnap megmérted 

tétova kisfiús szívemet

csak ne üsd csak ne tovább a lelkemet...

Nekem legyél ma

csak nekem annyira szép

mint karácsony éjjelén

mikor kinyitnak egy alvó templomot

csak nekem bocsáss meg mikor égek

s felperzselem az ifjú idődet

Csak azt akarom már

hogy legyél hozzám kegyes

mikor a harcomat majd feladom

s ítéletet mond felettem a szemed

Mert most azt gondolom

hogy örökké te kellesz

és te leszel a rét nekem

az erdő a mező a hegy

És te az órákban összeakadó fogaskerék

mitől az idő előre megy

de bocsáss nekem meg

mert a fényem mikor bekószálta este

az égbolt rejtett csillagait

nem vettelek észre ott 

nem egyből téged...