legland blogja
SzemélyesBírsz e még!
bírsz e még jönni velem
mersz e még venni belőlem
mersz e még a szívemből törni
bírsz e még ölni ölelni becézni
bírsz e még úgy nézni
mint ahogy a hegyeket szoktad
ha az erdőket akarod ott felgyújtani
bírsz e még űzni mint felhőket a szél
és szívemet az utolsó dobbanásáig szorítani
s úgy sóhajtani mint mikor azt mondtad
adj adj a csókodból még míg az ég tiszta és kék
bírsz e még úgy mesélni a nyárról
mint mikor egyszer haza jöttél a partról
s elmesélted hogy milyen volt
milyen szép mikor reggel a Nap
rajtad felejtette vágyódó tekintetét
mondd bírsz e még mersz e még
Nyarat viszek
ha elszököm hozzád
nyarat viszek
még akkor is
ha térdig járok a télben
űzött leszek sáros
csak egy mondatom lesz tiszta
most csókolj meg vagy küldj vissza
oda a magányba
ha elszököm hozzád
űzött leszek mint a vad
ki fegyverek elől menekül
mert élni akar de csak akkor ha szabad
szegény koldusoktól az utcán
majd drága virágokat lopok
de viszek fenyőfát a hideg hegyekről
és búzát is a forró mezők öléből
s oroszlánokat is láncon hogy legyenek
ha szelídséget akarsz játszani velük
a poros padláson
ha elszököm hozzád
minden este felfalhatsz
míg én a hitvesi ágyadból
a csillagokat bámulom...
Tűnödöm még
itt vagy megjöttél
mint sziklás szürke partjaihoz
valamely déli tenger
s most arcom csönd-öbleit símogatod
hullámzó melegséggel
de minek jöttél talán azért
hogy visszaadd
mit az üres éjszakák elloptak
azokat a százszor vágyott csókokat
vagy csak azért
hogy megnézd arcomat
úgy mint éjszaka az aki
az ég csendkupolája alatt
a csillagok fényét lesi
tűnődöm még
mint télen fehér ruhájában a lét
hogy mikor lesz már tavasz
s gyöngyvirág illatú és színes a rét...
tűnödöm még de szép
ahogyan csendes távoli meséd
a szerelmes Nap ajkairól vén ablakomra
most színeket hoz
pont olyan mint az éj
mikor az ifjú Holdtól
az álmodó kolduló szíveknek
ha csillogó ezüstöt lop
Nevess, a csillagok szemeibe!
mert engem aki szeret
poharamba tegyen
minden reggel friss vizet
de annak forrása
csak a szíve csak az lehet
mert engem aki megszeret
annak a csillagok közt lesz az ágya
hol a csipkés szélű örök csend
az ott a párna
mert engem aki megszeret
ha még nem az
akkor lesz csak árva
de ha egy utolsó szalmaszálban bízna
érte olyan lennék
aki a tűzzel is szembe szállna
mert a keresztem ez
óvnom kell aki ma
szíve rémisztő zajától menekülne
valamerre arra az égbe
vagy le a mélybe az örök csendbe
mert engem aki szeret
mikor boldogan nevet
olyankor a csillagok szemeibe nevet
hova elrejtettem minden szép mesémet
és mind az övé lesz az utolsó napsugárig
mit eddig őriztek nekem ott
a zajos Föld felett
szívükben a néma csillagok
Csak ha...
vállaimon mi volt ez a súly
nem tudom
talán csak nem téged vittelek át
csak nem téged ott a reggeli harmaton
hogy ne érezd mily hideg most
mennyire nagyon
ez az üres a hajnalom
szívemben vajon mire gondolnak most az erek
nem tudom talán arra
hogyan fognak dübörögni
ha holnap megfogom a kezed
arcomon vajon mi volt ez a súly délben
mert még a Nap roncsa nem lehetett
tudom már ráncaimra a te elpergett könnyed
arra az nehezedett mint télen a fák ágaira
oly könnyen a nehéz fagyóka
tenyeremben mi most ez a súly
tudom már a halál játékai ezek
mérgezett nyilak kifent kaszák
de elmúlásom ellened nem győzhetek
csak akkor...csak ha megfogom a te kezed