Ének

Ahogy fogynak az érvek

Ahogy telnek évek, és fogynak az érvek,
szörnyű sértéseid az egekbe érnek.
Pedig nem tudhatod, hogy mit hoz a holnap,
lehet, éjszakánként előhozakodnak.
Sötét lepel alatt elkerül az álom,
fekete bajnét szúr keresztül a vágyon.
Ide-oda táncol szíved jégzugában,
s bezárkózva élsz majd szűkös kapszuládban.

2017. szeptember 19.

Elpihen

Lábad merev, karod nehéz,

a derekad sajog...

Átmeneti gondok ezek,

nincsen semmi bajod!

Reggel felkelsz, – már hogyha bírsz –

elvégzed a dolgod...

Hogyha nem megy, van segítség,

csak reszeld a torkod!

Napközben már szinte gurulsz

– vagy tán igazából –

s ha felálltál, délidőben

szemezel a tálból.

Minden mindegy, jól is esik

a friss, meleg étel,

egésznapi semmittevés

majd ágyadra térdel.

Így jön az est bíbor fénnyel,

és kihuny a drága ––

Elpihen az ősi lélek

állhatatossága.

2017. március 31.

Mint az árnyék

Hangtalan jön, mint az árnyék,

nesztelen a surranója –

nagy titokban szívre ráég

ez ármányos Paranoia.

2017. március 21.

Fagyhatár

Farkas ordít. Ó, hideg van!

Nem vigasztal a lélektan.

Kályhám deres. Hold fényében

Szél (s)üvölt a kéményében.

Vackom szakadt. Rideg szobám.

Zacskómban sincs vágott dohány.

Távoli, bús ének hangja

Létezésem nagyharangja.

2017. február 6.

Nem lehetek nagy

Nem lehetek nagy az égen,

törpe vagyok, úgy lehet!

Kidobolják majd a réten:

fűre vetek dús gyepet.

Föld alá majd hogyha bújok,

föllélegzik sok tahó,

ám de ott is lángra gyúlok:

verset írni volna jó.

2015. szeptember 10.