Ének

Novella
stapi•  2017. október 25. 20:00

Több, mint a mai adag

Több, mint a mai adag

 

            Nehéz időszak után most gyakran tekint vissza, mennyi bajból került ki épen és egészségesen – ha az ilyen-olyan állandó egészségi problémáit leszámítja, jól megvan, és hálás.

 

            Mindig tudtam, hogy jó az Úr. Csodálatosan vezet, gondomat viseli. Amint írva is van: „Akik az Istent szeretik, minden javukra van.“ Azt hihettem volna, éhen halok, vagy megfagyok a múlt télen, de csodálatosan megadta minden napra, ami éppen kellett. Itt vagyok, és boldogság van a szívemben. Nagy az Ő irgalma, szeretete végtelen.

 

Hidegre fordult az idő, meg-megborzong, de fürgén és vidáman körüljárja az udvart, kertet, melléképületet. A kis sufninál – amit ő fáskamrának hív – megáll pár másodpercre, s lehunyja szemét. Aztán bekukkant az ajtaján, majd pedig különös tekintetet vet a szürke, gomolyfelhős égre. Valami tűz ég a szemében, valami megmagyarázhatatlan elégedettség sugárzik belőle, amint visszafordul és a szépen glédába rakott tűzifára néz, ami soknak ugyan nem mondható, de őt bizalommal tölti el…

 

            A testvérek is megváltoztak. Valami nagy-nagy csodát tett velük az Úr! Mintha kicserélték volna őket, szinte minden héten átruccannak hozzám ketten-hárman, s ha kell segítenek, ha kell csendben elüldögélnek velem. Néha mesélnek ezt-azt, ami történt velük, vagy a gyülekezetben. És nagyon sokat imádkozunk. Együtt is, – külön-külön is, ki-ki a maga „csendes kamrájában“.

 

            …Oly fiatalosan kapkodott az ölébe néhány fadarabot és rőzsét, hogy egy húsz éves is megirigyelhette volna mozgását. Eligazgatta a kezeiben és megindult a ház – akarom mondani: a számára átalakított melléképület felé. Az ajtó közelében megállt, és elidőzött egy kicsit, láthatóan a gondolataiba mélyedve.

 

            Nagyon rendes ember a vejem. Hogy kipofozta ezt a műhelyt! Ha a „mama“ láthatná…

 

Feleségére – a drága mamára – gondolva, aki ebben a „műhelyben“ kereste mindnyájuk számára a kenyeret, elhomályosodott előtte a „ház“, az udvar, a veje keze által gyönyörű rendszerben ültetett mediterrán növények, s keserveset sóhajtva, könyökével kereste a kilincset.

 

            A kis kandalló mellett – mely az előző télen alig kapott „enni“ – letette a tüzelőt, és módszeresen megrakta a tüzet – de nem gyújtotta meg.

 

            – Jó lesz ez tartaléknak. Majd meggyújtom, ha túlságosan hidegre fordulna az idő, és nem győzi ez a kis készülék – mondta ki hangosan, s a szemközti falon álló hűtő-fűtő klímaberendezés beltéri egységére nézve, folytatta: – Uram, ez sokkal több, mint a mai adag… Köszönöm!

 

Hirtelen zokogásban tört  ki, és az ágyra roskadt, mely meg-megnyekkent a rángó test alatt.

 

            Pár perc telhetett el így, aztán felkelt, megmosta arcát, szemeit, s ábrázatára ismét kiült az előbbi derű. Leült kis asztalkájához, melyen egy „özönvíz előtti“ számítógép állt; papírt, ceruzát vett elő, s rubrikákra osztva a lapot, megpróbálta rendszerezni csöppnyi nyugdíját. Mire, mennyit, mikor költhet, hogy a berendezés részleteit is biztosan ki tudja egyenlíteni. De valami hiba lehetett a számításokban, mert sehogyan sem akart pozitív eredmény kijönni. Felnézett egy pillanatra, sóhajtott, majd lehajtotta a fejét és úgy üldögélt egy kicsit.

 

A telefon éles hangjára eszmélt. Felvette, s az aggodalom legkisebb jele nélkül hallgatta vidéken élő kisebbik lánya cseppet sem felemelő szavait:

 

            – Apa! Most jöttem az orvostól. Kezdődő tüdőgyulladásom van, de nem tudom kiváltani a gyógyszereket, amit felírt. Ki tudnál segíteni nyolcezer forinttal?

 

2017. október 24.

stapi•  2017. október 4. 18:02

A mai adag

A mai adag

 

 

 

            A kopogtatás kitartó volt, hát ajtót nyitott. A közösség két tagja állt kinn. Restelkedve tárta ki az ajtót és betessékelte a régen várt, mégis váratlan látogatókat.

 

–        Egy pillanat, készítek egy kis helyet – mondta, és mélységes szégyenében azt sem tudta, mit rakjon először arrébb. – Talán így elfértek – szólt végül, s még egyet igazított a koszfoltos, málladozó székeken.

–        Mi járatban vagytok? – kérdezte, s közben elgondolkodott, vajon mit vétett…

 

23 éve tagja a közösségnek. Sokszor próbálkozott családlátogatással, ismerkedéssel, de mindössze négy család volt, akikhez rendszeresen ellátogatott, ezek közül is kettő már 10-15 éve elköltözött. Néhány vitás ügy számára megalázó véget ért, emiatt nem mert másokhoz is elmenni, inkább igyekezett úgy intézni a dolgát, hogy minél kevesebb alkalom legyen a személyes találkozásra. De egyébként is félt vendégeskedni…

 

Az idő persze nem állt meg, a ráncok egyre gyűltek az arcán, pláne a felesége hirtelen elvesztése után. „… mert az idők gonoszak…”, olvasható, s ezt a saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni. Emberkerülővé vált. Egyszerre kívánta és viszolygott az ilyen látogatásoktól – pedig alig néhányszor volt benne része ebben a kicsit több mint két évtizedben. Most viszont itt vannak, és nem tud mit kezdeni velük. Még megkínálni sem tudja őket semmivel. A hely is kevés – miután házát és mindenét átadta a gyerekeinek, csak a haszonélvezeti jog alapján lakik ebben a szűk melléképületben. Gyengül, fáradékony, sok panasza van a derekára, ízületeire… Vagy egyszerűen csak lusta? Maga sem tudta eldönteni, de egyedüllétében is szégyellte a koszt, a rendetlenséget, ami körülvette.

 

Az asztalon kenyérhéj halom éktelenkedett, morzsával körülölelve. Gyűjtögette, mert időnként „kiköltekezett” és jó volt szűkös időben rájárni. Meg kell hagyni, szerette a ropogósan omlósra száradt kenyérhajat, szívesen fogyasztotta a jobb napokon is, így volt mit mondania, amikor védekezni kezdett…

 

–        Bocsánat a rendetlenségért… Nem vártam vendéget. – Miután követte a tekintetüket, folytatta: – Meg szoktam szárítani a kenyérhajat, mert a rozzant fogaim csak így bírják összetörni. Ha jól megszárad, omlóssá válik…

 

Izzadni kezdett, pedig alig 15 fok volt odabenn. Érezte, hogy rossz vágányra tévedt. – Jaj, csak meg ne kérdezzék, mért nincs begyújtva! – gondolta, és kibúvót keresett.

 

–        Hogy vagytok máskülönben? Mi újság a gyülekezetben? Rég nem jutottam el, hiszen már évek óta nincs kocsim, a lányomét meg nem kérhetem el, mert azzal jár dolgozni; a buszjárat rossz­… – Hirtelen elhallgatott, nehogy olyat mondjon, ami esetleg arra utalna, hogy vár valamit tőlük vagy a közösségtől.

 

Figyelte a fejleményeket – a szemek sok mindent elárulnak. Általában kerülte az emberek tekintetét, de most minden erejét összeszedve követte minden rezdülésüket. Kíváncsi volt, vajon elejét vette-e a kérdésnek: – Mért nem voltál hónapok óta a gyüliben? – de nem tudta elkerülni…

 

–        Rég nem jártál az imaházban. Van valami gond?

 

Azon törte a fejét, hogyan érzékeltesse finoman, udvariasan, szeretetteljesen, hogy épp az imént vázolta fel, milyen gondjai vannak, amikor megszólalt a telefonja. Kereste a zsebében, de nem találta. Az meg csak szólt tovább, egyre hangosabban. Erre felugrott a székéről, és a hirtelen mozdulatra felébredt. A telefon a reggeli ébresztőjét zengedezte fáradhatatlanul…

 

Végre feltápászkodott, és álmosan, dideregve öltözködni kezdett. Megmosta arcát, szemeit, majd félig öntudatlanul elindult kifelé. A „fáskamrában“ eszmélt fel teljesen. Körülnézett a piciny sufniban, (amit csak ő nevezett fáskamrának), és a néhány fadarabot látva, hálás szemekkel nézett az ég felé:

 

–        Köszönöm, Atyám, hogy kirendelted a mai adagot!

 

2017. február 12.

Az oldalon sütiket (cookie-kat) használunk egyes funkciók (úgy mint belépés vagy beállítások elmentése) biztosításához, valamint biztonsági okokból. Harmadik féltől származó sütiket használunk a megjelenő reklámok személyre szabása és statisztikai adatok gyűjtése érdekében. A sütikről részletes tájékoztató olvasható adatvédelmi tájékoztatónkban. A süti beállításokat lehetőség van személyre szabni ezen az oldalon vagy az "Elfogadom" gombra kattintva hozzájárulhatsz az összes süti használatához.Elfogadom