Ének

A sárgaföld kiszívja

Hallucinációk az „álomsufniban“

 

 

 

              A csengő szavára ébredt. Gyors egymásutánban kapkodta magára gönceit, még félálomban, s rohant az ajtóhoz. Amint kilépett, kezdett felocsúdni kábulatából. Néhány lépés után lelassított, majd lehajtott fejjel visszaballagott, levetkőzött, és lefeküdt újra.

 

              – Már megint az a nyavalyás hallucináció – gondolta magában, vagy talán ki is mondta hangosan. – Mikor lesz ennek vége?... Talán soha – fejezte be a gondolatmenetet, s a falhoz fordulva megpróbált újra elaludni.

 

Persze nem ment már az alvás. Amúgy is rossz volt az alvókája, s egy-egy ilyen felriadás után csak ritkán tudott újra elszenderedni, hát inkább gondolkodott... Honnan is ered ez az egész?...

 

 

 

              Apja halála után az anyja az egyik iszákos testvérével maradt az immár gazda nélküli házban. Jómaga a szomszédban, a mögöttük lévő épületben lakott a családjával. Mindennap többször átnézett rájuk, nincs-e szükségük valamire. Olykor persze nem volt ideje, de azért általánosnak lehetett mondani a látogatásait. Anyja beteges volt, sokszor kellett orvost, mentőt hívni hozzá.

 

Egy év múlva a külföldön élő testvére hazalátogatott, és azzal rukkolt elő, hogy vezessenek át csengőt, hogy az anyjuk baj esetén csengethessen. A javaslatot tett követte. Kifeszítettek egy vastag légvezetéket, arra rátekerték a csengő zsinórját, rákötötték a kapucsengőre, odaát pedig egy nyomógombot helyeztek el.

 

A felszerelés után az ott lakó testvére hazajött a kocsmából... és megszólalt a csengő. Lélekszakadva rohant át, hogy mi a baj ilyen hamar?! Kiderült, hogy csak a részeg tesó tesztelte őt, mennyi ideig tart átmennie. Nos, nem mondott dicsérő szavakat. Ami pedig az ezután következő napokat, hónapokat, éveket illeti, legszívesebben elfelejtené.

 

Rendszeressé váltak a csengetések. Hol a betegség, hol a részegség miatti veszekedés, hol pedig egy-egy hétköznapi, amúgy másnapra is halasztható kérdés miatt kellett megjárnia a hadak útját. Nappal is, de leginkább éjjel következtek be a rémületes csengetések. A csengő felszerelése után kb. hét évig tartott ez a dolog, már-már az őrületbe kergetve szegény öreget – aki abban az időben még nem volt öreg, de így is kegyetlenül megviselte ez a dolog. Akkor aztán meghalt az édesanyja, s a temetés után megkönnyebbülést érzett, hogy immár kiszállhat ebből a taposómalomból. Szégyellte is érte magát, de nem tudott mit tenni.

 

Aztán néhány nap múlva újra csengőszót hallott, s a fenti jelenet játszódott le. S azóta rendszeresen – bár egyre ritkábban – megtörténik vele ugyanaz. Nem mindig pattan fel, van, amikor azonnal rájön, hogy mi is az ábra, de így is szörnyen érzi magát tőle.

 

              – Nesze neked, boldog magány! – szokta mondani időnként, beletörődve a megváltoztathatatlanba, de azért néha kiegészíti:

 

              – Majd a sárgaföld kiszívja!

 

 

2019. augusztus 29.

Több, mint a mai adag

 

            Nehéz időszak után most gyakran tekint vissza, mennyi bajból került ki épen és egészségesen – ha az ilyen-olyan állandó egészségi problémáit leszámítja, jól megvan, és hálás.

 

            Mindig tudtam, hogy jó az Úr. Csodálatosan vezet, gondomat viseli. Amint írva is van: „Akik az Istent szeretik, minden javukra van.“ Azt hihettem volna, éhen halok, vagy megfagyok a múlt télen, de csodálatosan megadta minden napra, ami éppen kellett. Itt vagyok, és boldogság van a szívemben. Nagy az Ő irgalma, szeretete végtelen.

 

Hidegre fordult az idő, meg-megborzong, de fürgén és vidáman körüljárja az udvart, kertet, melléképületet. A kis sufninál – amit ő fáskamrának hív – megáll pár másodpercre, s lehunyja szemét. Aztán bekukkant az ajtaján, majd pedig különös tekintetet vet a szürke, gomolyfelhős égre. Valami tűz ég a szemében, valami megmagyarázhatatlan elégedettség sugárzik belőle, amint visszafordul és a szépen glédába rakott tűzifára néz, ami soknak ugyan nem mondható, de őt bizalommal tölti el…

 

            A testvérek is megváltoztak. Valami nagy-nagy csodát tett velük az Úr! Mintha kicserélték volna őket, szinte minden héten átruccannak hozzám ketten-hárman, s ha kell segítenek, ha kell csendben elüldögélnek velem. Néha mesélnek ezt-azt, ami történt velük, vagy a gyülekezetben. És nagyon sokat imádkozunk. Együtt is, – külön-külön is, ki-ki a maga „csendes kamrájában“.

 

            …Oly fiatalosan kapkodott az ölébe néhány fadarabot és rőzsét, hogy egy húsz éves is megirigyelhette volna mozgását. Eligazgatta a kezeiben és megindult a ház – akarom mondani: a számára átalakított melléképület felé. Az ajtó közelében megállt, és elidőzött egy kicsit, láthatóan a gondolataiba mélyedve.

 

            Nagyon rendes ember a vejem. Hogy kipofozta ezt a műhelyt! Ha a „mama“ láthatná…

 

Feleségére – a drága mamára – gondolva, aki ebben a „műhelyben“ kereste mindnyájuk számára a kenyeret, elhomályosodott előtte a „ház“, az udvar, a veje keze által gyönyörű rendszerben ültetett mediterrán növények, s keserveset sóhajtva, könyökével kereste a kilincset.

 

            A kis kandalló mellett – mely az előző télen alig kapott „enni“ – letette a tüzelőt, és módszeresen megrakta a tüzet – de nem gyújtotta meg.

 

            – Jó lesz ez tartaléknak. Majd meggyújtom, ha túlságosan hidegre fordulna az idő, és nem győzi ez a kis készülék – mondta ki hangosan, s a szemközti falon álló hűtő-fűtő klímaberendezés beltéri egységére nézve, folytatta: – Uram, ez sokkal több, mint a mai adag… Köszönöm!

 

Hirtelen zokogásban tört  ki, és az ágyra roskadt, mely meg-megnyekkent a rángó test alatt.

 

            Pár perc telhetett el így, aztán felkelt, megmosta arcát, szemeit, s ábrázatára ismét kiült az előbbi derű. Leült kis asztalkájához, melyen egy „özönvíz előtti“ számítógép állt; papírt, ceruzát vett elő, s rubrikákra osztva a lapot, megpróbálta rendszerezni csöppnyi nyugdíját. Mire, mennyit, mikor költhet, hogy a berendezés részleteit is biztosan ki tudja egyenlíteni. De valami hiba lehetett a számításokban, mert sehogyan sem akart pozitív eredmény kijönni. Felnézett egy pillanatra, sóhajtott, majd lehajtotta a fejét és úgy üldögélt egy kicsit.

 

A telefon éles hangjára eszmélt. Felvette, s az aggodalom legkisebb jele nélkül hallgatta vidéken élő kisebbik lánya cseppet sem felemelő szavait:

 

            – Apa! Most jöttem az orvostól. Kezdődő tüdőgyulladásom van, de nem tudom kiváltani a gyógyszereket, amit felírt. Ki tudnál segíteni nyolcezer forinttal?

 

2017. október 24.

A mai adag

 

 

 

            A kopogtatás kitartó volt, hát ajtót nyitott. A közösség két tagja állt kinn. Restelkedve tárta ki az ajtót és betessékelte a régen várt, mégis váratlan látogatókat.

 

–        Egy pillanat, készítek egy kis helyet – mondta, és mélységes szégyenében azt sem tudta, mit rakjon először arrébb. – Talán így elfértek – szólt végül, s még egyet igazított a koszfoltos, málladozó székeken.

–        Mi járatban vagytok? – kérdezte, s közben elgondolkodott, vajon mit vétett…

 

23 éve tagja a közösségnek. Sokszor próbálkozott családlátogatással, ismerkedéssel, de mindössze négy család volt, akikhez rendszeresen ellátogatott, ezek közül is kettő már 10-15 éve elköltözött. Néhány vitás ügy számára megalázó véget ért, emiatt nem mert másokhoz is elmenni, inkább igyekezett úgy intézni a dolgát, hogy minél kevesebb alkalom legyen a személyes találkozásra. De egyébként is félt vendégeskedni…

 

Az idő persze nem állt meg, a ráncok egyre gyűltek az arcán, pláne a felesége hirtelen elvesztése után. „… mert az idők gonoszak…”, olvasható, s ezt a saját bőrén volt kénytelen megtapasztalni. Emberkerülővé vált. Egyszerre kívánta és viszolygott az ilyen látogatásoktól – pedig alig néhányszor volt benne része ebben a kicsit több mint két évtizedben. Most viszont itt vannak, és nem tud mit kezdeni velük. Még megkínálni sem tudja őket semmivel. A hely is kevés – miután házát és mindenét átadta a gyerekeinek, csak a haszonélvezeti jog alapján lakik ebben a szűk melléképületben. Gyengül, fáradékony, sok panasza van a derekára, ízületeire… Vagy egyszerűen csak lusta? Maga sem tudta eldönteni, de egyedüllétében is szégyellte a koszt, a rendetlenséget, ami körülvette.

 

Az asztalon kenyérhéj halom éktelenkedett, morzsával körülölelve. Gyűjtögette, mert időnként „kiköltekezett” és jó volt szűkös időben rájárni. Meg kell hagyni, szerette a ropogósan omlósra száradt kenyérhajat, szívesen fogyasztotta a jobb napokon is, így volt mit mondania, amikor védekezni kezdett…

 

–        Bocsánat a rendetlenségért… Nem vártam vendéget. – Miután követte a tekintetüket, folytatta: – Meg szoktam szárítani a kenyérhajat, mert a rozzant fogaim csak így bírják összetörni. Ha jól megszárad, omlóssá válik…

 

Izzadni kezdett, pedig alig 15 fok volt odabenn. Érezte, hogy rossz vágányra tévedt. – Jaj, csak meg ne kérdezzék, mért nincs begyújtva! – gondolta, és kibúvót keresett.

 

–        Hogy vagytok máskülönben? Mi újság a gyülekezetben? Rég nem jutottam el, hiszen már évek óta nincs kocsim, a lányomét meg nem kérhetem el, mert azzal jár dolgozni; a buszjárat rossz­… – Hirtelen elhallgatott, nehogy olyat mondjon, ami esetleg arra utalna, hogy vár valamit tőlük vagy a közösségtől.

 

Figyelte a fejleményeket – a szemek sok mindent elárulnak. Általában kerülte az emberek tekintetét, de most minden erejét összeszedve követte minden rezdülésüket. Kíváncsi volt, vajon elejét vette-e a kérdésnek: – Mért nem voltál hónapok óta a gyüliben? – de nem tudta elkerülni…

 

–        Rég nem jártál az imaházban. Van valami gond?

 

Azon törte a fejét, hogyan érzékeltesse finoman, udvariasan, szeretetteljesen, hogy épp az imént vázolta fel, milyen gondjai vannak, amikor megszólalt a telefonja. Kereste a zsebében, de nem találta. Az meg csak szólt tovább, egyre hangosabban. Erre felugrott a székéről, és a hirtelen mozdulatra felébredt. A telefon a reggeli ébresztőjét zengedezte fáradhatatlanul…

 

Végre feltápászkodott, és álmosan, dideregve öltözködni kezdett. Megmosta arcát, szemeit, majd félig öntudatlanul elindult kifelé. A „fáskamrában“ eszmélt fel teljesen. Körülnézett a piciny sufniban, (amit csak ő nevezett fáskamrának), és a néhány fadarabot látva, hálás szemekkel nézett az ég felé:

 

–        Köszönöm, Atyám, hogy kirendelted a mai adagot!

 

2017. február 12.