Ének

Rohan az ősz

Rohan az ősz.

Tegnap csak a levél hullott,

ma már a dér is belepi.

Holnapra már a kályha dorombol,

s az úton a szél

táncoló hópelyheket toloncol.

Rohan az ősz.

Barázdát babrál az arcon,

szél fáj a vénült dobhártyán,

s eső-vert tetők nedvük csorgatják.

Vándormadarak

helyük a haragvó télnek adják.

Rohan az ősz.

A tegnapi gesztenyeszín

hamuba öltözve konyul,

lassan hó takarja a dér helyét,

s avult-fehéren,

párnák közt keresi az Úr kegyét.

2019. október 7.

Kötőszavak

Átaludtam az életet.

Csak néha eszméltem,

s éltem néhány szép hetet.

De...

azt is folyton elnéztem.

Ám...

Örök hibámul felrovom,

s céltáblául kitűzöm;

álmaim hamvait feldobom,

s keményen pokolba űzöm.

De...

Kérdéseimben kötőhang milliárd,

mutatja ártatlan lelkem...

Lecsap a béklyóra kicsi bárd,

s szabadságdalomat zengem.

És...

Ha majd ez áriám éneklik,

velőt ráz a csonka léte;

álmaim vándora lélegzik –

talán egy röpke hétre.

Mert...

Bizony ez úgy lehet,

mint a suhanó sólyom;

szárnyam tán átvezet,

ha...

testemet nem veri ólom.

2019. október 11.

Szeptemberi délelőtt

Bíbor felhő fülel a láthatár felett.

Kandi szemeiből halvány fény dereng.

Hallgatja és lesi minden egyes léptem,

ahogy görcsös, fagyos térdeimet védem.

Csak ül ott, az ég peremén, és rám bámul.

Talán észre sem veszi, hogy a Nap hátul

fel-feltörő mécslángként fénycsóvát lövell,

s minden hullámhossza, láza körülölel.

Cidris az is. Hozzám bújik. S amíg karol,

nótás kedvű, harsány madársereg dalol.

Eljött a reggel fázva, éjt alázva, s a

ragyogás árnyékában megfürdik maga

a természet is. Harsog már a kis haris,

tarka-foltos ruhácskáján igaz-hamis

gyöngyberakás, rejtekéből messze mászkál,

s jobban őrzi csemetéjét minden másnál.

Nem bíbor már, s nem kandikál a kis felhő,

szerte űzte a Nap heve, s a fény-szellő...

Karosszékem elfoglalva már az árnyas,

álombéli mennyországban vagyok jártas.

Nem fáj szívem, sem a térdem, és a fagy sem

kínozza az öreg porcot. A lépésem

fiatalos, ruganyos a járás rajta...

Álmomban a szerelmem is fiatalka.

2019. szeptember 12.

Kedvesemről

Kedvesem ha itt lehetne végre,

leültetném asztal mellé, székre.

Feltálalnám legkedvesebb étkét,

aranyszálon kötnénk meg a békét.

Hideg sörrel öblítenénk végül,

nézném arcát egyre, amint szépül.

Rózsaszínre válna, s mosolyogna,

a két szeme csillogna, ragyogna.

Kis kacsóját a kezembe fognám,

képzeletünk lakna a hegy ormán...

Onnan szállna az egekbe létünk,

míg nem múló szerelemben égünk.

Így lehetne, s tudom, el is jönne,

de közöttünk a messzeség völgye...

Így plátói érzelmeink mentén

ernyedünk el a mindenség csendjén.

2019. február 8.

Hol vannak a régi karácsonyok?

Hol vannak a régi karácsonyok?
Amikor szaloncukor nem volt még
minden ház zöldbe borult asztalán;
amikor a hólepte úton csak
gyalog mentünk, esetleg szánon, ha
felvett valamely jószívű kocsis.

Oly messze tűnt, talán igaz sem volt...
Van már szaloncukor, de kevés hó
esik mostanság, s a szeretet is
fogyóeszköz lett, s nem világít már
tanyai ablak rőt fényű mécse...
Hisz' hol van már meleget árasztó,

kedves, drága, szívvel töltött tanyám?!
Elvitte messze, nagyon messze a
globális újkor rendetlen rendje...
Nem maradt, csak csili-vili ágon
hintázó jég-üres semmi... S a fán
hiányzik apám keze munkája,

s anyámmal a komor égről pillant
rám...

...De tán ébred valami, ami
jobbá teszi megfeslett világunk:
Az asztal alatt nyüzsgő unokám,
boldogságom tárgya, szemem fénye
betölti az űrt e sötét éjszakán.

2018. november 26.