Ének

Az aranytojást tojó tyúk

Aranytojást tojó tyúkom végét járja.

Nem lehet az életversem vendégsztárja.

Volt is, van is... de nem lészen, ha elpusztul.

Nélküle az éhes múzsám is ellustul.

Levágom hát, az lesz a jó. Lesz majd másik!

Leveséből jóllakatom, míg elázik.

Az utolsó aranytojás hogyha kikel,

a csőrében, meglátjátok, engem cipel!

Engem cipel, meglátjátok, de nem soká...

Nem vihet el már engemet ő sehová.

Mert akinek csak ennyit ér az a kis tyúk –

Fusson addig, míg a szele fülébe zúg!

2018. november 1.

Nem kínálom magamat

Nem kínálom magamat,
megeszem a halamat.
Míg a csusza párolog,
fáradt lelkem háborog.

Nem kínálom önmagam,
nem sokáig él nyaram...
...Dermed a hal a tálon,
túl van már a halálon.

Csuszám gőze szememben,
nem élek a jelenben.
Jövőt várok patakkal,
licsi-locsi halakkal.

Nem jön, várat magára,
hallgat mások szavára.
Míg a hegyről csordogál,
minden követ megcsodál.

Kínálnám már magamat...
Lelkem fogna madarat!
Dermedt halam a tálon,
könnyem folyik, ha rágom.

Jövőm csorog a rostán,
aprítom a borostám.
Kihűlt halam nem bánom -
Buta vagyok, belátom.

2018. október 1.

Nem kellek már senkinek

Működnek az enzimek.

Nem kellek már senkinek.

Megemészt a kosz, a bűz;

tőlem minden jót elűz.

Nem panasz ez, nem is érv,

ha a csonton ős a sérv,

gerinctelen áll az ász,

s vesztes lében kotorász.

Ím, e pózos, cifra rím,

festett elmén rózsaszín.

Szánom, bánom, hogy zizeg –

Alamizsnáért pisszeg.

2018. szeptember 29.

Mint mikor a kutya téved

Mint mikor a kutya téved,
s felcsillan a pillanat;
égő szeme szinte béget -
eléri az illanat...
Farka körbe-körbe rándul,
és lihegve egyre bámul,
kérdő arca szeme fátylán
öntudatra ha terem...

Ilyen kétes pillanatban
szállt reám az ismeret,
és e békés pille-bajban
szép eszem is kinevet,
mert míg ültem méla lesben,
s véstem szavam néma versben,
fel se merült még e pályán:
békaülep az egem.

2018. szeptember 26.

A hangverseny

              Lassan szétgördült a függöny, és a felharsanó taps alatt a karmester szerényen, de határozottan lépdelt a zenekar elé. Pár pillanatig a szemeit végigfuttatta kedves zenészein, majd mosolyogva felemelte a pálcát. Felcsendült a jól ismert dallam, s a közönség lélegzetvisszafojtva hallgatta a Rákóczi indulót – fúvószenekari hangszerelésben.

A zene kijózanítólag hatott a székeket elfoglaló hallgatók számára. Valami bensőséges nyugalom, ugyanakkor őrült indulat; valami megmagyarázhatatlan érzés vett erőt mindazokon, akik még magyarságuk tudatában voltak. A zene érzelmi változásai, fortéi – pianói; a modulációk varázsa; a szólamvezetés és harmónia olyan összhangja lengett, zúgott át a termen, ami magával ragadó, felemelő és – Magyar.

Még fülükben szólt a dallam, testükben érezték a ritmust, amint elhaltak a hangszerek... Pár pillanatig néma – már-már síri – csönd lett, de aztán, mint a vulkán a szunnyadás után, kitört a tapsvihar.

A műsorvezető jelent meg, de várnia kellett, míg elült a zaj, és a suttogás neszei elcsitultak. Mosolygott, és kissé elfogódott hangon megszólalt:

              – Kedves Megjelentek! Mielőtt bármit is mondanék, kérem, hallgassák meg, mit üzen Csépaújvárosi Nagy Miklós Önöknek – és talán a jövő zenekedvelő nemzedékeinek is:

„A zenéről – röviden

           Vannak érzések, mélyről feltörő gondolatok, amiket semmi más nem fejezhet ki, csakis a zene.

Itt van pl. a Rákóczi induló. Vajon kifejezheti-e bármilyen szöveg, vers, festmény, szobor, vagy akármely szónoklat, szavalat vagy tánc azt az érzést, hangulatot, ébredő gondolatot, ami ennek a csodálatos zenének köszönhetően kel életre a hallgatóban? Különösen a Hector Berlioz általi átiratban. Vajon mit érezhetett ez a zeneszerző Liszt Ferenc eme remekét olvasva, hallgatva és önkezével is lejátszva, hogy úgy megihlette, hogy áttegye nagyzenekarra, s belekomponálja a saját gondolatait, érzéseit is?

           Nem tudom. Senki sem tudja. A tudósok is értetlenül állnak a csoda előtt, hogy mi az az erő, hatalom, amely képessé tesz némelyeket ilyen – mélyen az emberi bensőben gyökerező, mégis az égből aláhulló – áldást így papírra vetni és előadni.

Sorolhatnánk vég nélkül a szerzőket, előadókat, zenekarokat, de nem ez a célom. Pusztán annyit akarok elmondani, hogy amikor a csépaújvárosi fúvós együtteseket hallgatjuk, jusson eszünkbe, hogy ők bizony valamit megéreztek mindabból a csodából, amiről tanulmányt lehetne írni, – és amiről neves zenészek, zeneszerzők és -kritikusok meg is írták már mindazt, ami elképzelhető erről a témáról.

Hallgassuk hát őket kellő tisztelettel, és a zene iránti alázattal a szívünkben.

Csépaújvárosi Nagy Miklós (dátum)“

           A 9. sorban ülő férfi ezenközben azt hallotta a háta mögül valahonnan, hogy: „Ez az a Csépai Nagy Miklós, itt, előttünk?“ Bár alig volt hallható, mégis úgy érezte, mintha üvöltötték volna. Mintha az egész nézőtér megtelt volna ezzel a kérdéssel, és most minden szempár őt figyelné...

Hát kicsoda ő? Egy senki. Egy mindenbe belebukó, zenésznek nem nevezhető hulladék. Egy imposztor, aki belecsempészte magát – és a nevét – egy pillanatra az Emberek elméjébe.

Oly mértékű szégyenérzet vett rajta erőt, hogy csendesen felállt, s az egyik oldalfolyosón át sietve elhagyta a hangversenytermet – megfosztva így magát a további zenehallgatás örömétől.

           Míg kiért a villanyfényes városi éjszakába, elgondolkodott az életén. Ki is volt ő valójában? Egy olyan valaki, aki már gyerekkorában is folyton veszített. Közepes tanuló volt, noha lehetett volna kitűnő is. Nagyobb gyerekként kikönyörögte, hogy tanulhasson zenét. Hegedült... Később – felnőttként – trombitán is játszott, de zeneelméletet nem tanult. Lakodalmakban ügyetlenkedett néhány évig; aztán vendéglátó helyen már csak kevés ideig, míg tönkre nem mentek az idegei. Akkor abbahagyta, mint minden mást is, amibe belekezdett. Még a munkából is kibukott, végül leszázalékolták...

Aztán meg – hogy valamennyire kapcsolatban maradjon a zenével, ha már nem játszik hangszeren – zenét kezdett írni, ami a hozzáértők szerint valami rettenetes volt. Most pedig ez... Miket nem írt! Honnan is vette a merészséget, hogy beleártsa magát olyan dolgokba, amiről halvány fogalma sincs? Hogy is merte odaadni ezt a valószínűleg pózos, mások szájából, tollából kölcsönvett és átalakított szöveget... (Mert hiába volt a saját terméke, mégis úgy érezte, hogy hallotta vagy olvasta már valahol...) És még fel is olvasták... Szörnyű! Emberiség elleni bűntett!!!

Már többszáz méter volt közte és a hangversenyterem között, de még mindig hallani vélte: „Ez az a Csépai Nagy Miklós, itt, előttünk?“ Még a nevét is hibásan mondták...

           A hangverseny végén szólították. Valami ajándékfélét akartak átadni neki – talán egy üveg bort vagy valami mást, – de nem jelentkezett... Soha többé nem hallott felőle senki.

2018. augusztus 13.