Tág hómezőn

Tág a hómező,
a végtelenbe elvesző
s ömlő, csillogó taván,
mint a súly siklik a szán.

Dús ezüstös csalit
billenti hamvas gallyait,
mely tündöklőbb mint tavaszán
és gyöngyvirágesőbe lejt a szán.

Ámde napkelet
már szűri -méri a szelet
és szárnya verdes szaporán
mint sebzett nagy madár az út porán.

S ezüst fák körül
hab duzzad, göndörül
s tarajlik, forr a hókazán
s fehér tajtékon szökken át a szán.

Merre most vajon
e táncos, csengettyűs hajón
amelynek bársonyos ölén
varázs borul fölém.

Kívánnám bárcsak halk puhán
a végtelennek kapuján
röpülne be velem, e karcsú
szán.