MIKOR AZ EJFEL LATOGAT

Az éjfél halkan kopogtat be hozzám

Es minden éjjel fenn virrasztva lel

Hozzám simul. Régi, meghitt barátom,

S forró keze anyásán átölel

Szemembe néz és látja e tükörben

A lelkem sok-sok vérező sebét

S én elmesélem minden éjjel újra

Bús életemnek bús történetét.

S az éjfél halkan fölibém hajolva

Muzsikás csönddel lágyan betemet

S míg szendereg hunyt szememben az élet

Úgy elringatja fájó lelkemet.

Visz a meséknek csillagos honába,

Hol Poszeidon két csókos ajka vár

S csapong a lelkem boldog mámorában

Mint napsütésben ujjongó madár.

Míg jon a reggel. Aztán újra gyászos

Kínzó robotja kezdődik a napnak,

S a lecsitult keservek új erővel

Megtépett, fájó lelkemre szakadnak.