amer blogja

Ne várd a kort, mikor sokat pihensz,

és nyugdíjasként ágyban délig heversz,

ha nem csörög rád korán a vekker,

akkor sem fogsz tovább aludni reggel.

Felkelsz hajnalban, dolgod nem leled,

csak tétován topogsz, teszel – veszel,

kutyát etetsz, kenyeret szelsz sután,

nem is vagy éhes, idődet töltöd csupán.

Mikor dolgoztál, hogy valaki lehess,

akkor nem hitted, leszel felesleges,

olyan hamis a vállveregetés,

és szólam a megérdemelt pihenés.

Azt hallod irigyeidtől gyakran,

minden bajuk a "nyuggerek" miatt van.

Munkában megőszülni magánügy.

Hogy előre fizettél? Az csak ürügy!

Azt nem érti meg az a sok ember,

akit munkája még minden nap terhel:

hasznosan élni, s alkotni fontos,

ettől vagy ember, bármilyen nehéz most.

Ne irigyeld a nyugdíjast pajtás,

már nem bírja, de hiányzik a hajtás,

te sem fogod mosolyogva tűrni,

ha akkor bárki koloncnak fog hívni.

Dölyfössé váltak a hatalmasok! 
Eduard királynak fehér ló kell hamar,
urak kastélyai gombaként nőnek,
a mohóbb több hivatalt, s földet akar,
úrizni, dőzsölni Walesben, de főleg
nyerészkedni a nemzeten,
pedig "a király meztelen".


A bódult nép csak hallgat és lapít,
morognak, szűkölnek lenn a nyomorban,
mint a béna koldus, vesztegelnek,
bár beléjük a bánat már csontig mar,
birkaként mégis engedelmesek,
szolga lett a sok esztelen,
pedig "a király meztelen".


Te írástudó bárd, legyél bátor,
zeng el a hős valót verseidben,
azt, amit lenn félnek bevallani,
vagy rosszabb, hogyha nem tudja senki sem
mi az, mit végre ki kell mondani,
amit titkolnak dölyfösen:
Eduárd, "a király, meztelen".

Az újév egén még a tavalyi fény lebeg,
fényszmog takarja a csillagokat.
Nyüzsgő emberek között, meztelen lélekkel
és görcsös szívvel járja az utat.

Botladozik, mint a részeg, és eltűnődik,
elrontotta életét semmiért,
magával is vitázva faggatja a sorsot:
hol tévedtünk el, mikor és miért?

Sodródik a tömeggel fáradt mámorában,
rágyújt, és a cigaretta fénynél
rágódik filozófiák és viták felett,
miket, mint a port, hordott el a szél.

Még emlékszik gátlástalan ígérgetőkre,
vakhitű nemzedék átkaira,
kik régen elfeledték a küzdelem célját.
És emlékszik régi álmaira.

Már csak aludni vágyik, mélyen, mint a halál,
hazát cserélne, de itt vert gyökeret,
hitte, az a város lesz örökre otthona,
ahol most egy fáradt "idegen" lett.

Aki töprengő, azt itt leszólják,

a sorból kilógót agyonmarják, 

ha sok embert zavar egy gondolat,

és szólni mersz, fejjel mégy a falnak.

Mégis keresnünk kell az igazat,

ránk az átok végleg nem ragadhat,

tárjuk fel, mit rejt a lelkek mélye,

mert túl sokan hullnak már a mélybe.

Embereket a porba aláztak,

utcán élő csőlakóvá váltak.

Lebecsülni őket azért könnyebb,

mert így felelünk meg a közönynek?

Ki tudhatja, ki mint jutott oda,

utcára őt mily sors taszította?

Segíteni, ha akarok rajta,

le kell hajolnom érte a porba.

Akkor látom arcában a munkást,

aki évek óta nem kap munkát,

és látom a sarkon vézna lányát,

ahogy árulja magát a járdán.

Őket látom, bármerre is megyek!

Legyek csendben, amíg ők éhesek?

Legyen inkább ez a világ csöndben,

hogy jobb világot teremthessen Isten.

Valahol valakik énekelnek,

szomorú dallam száll a csend fölött,

bús dala az eltűnt reménynek

sír az adyendrés zsellérföldeken,

és dübörög proletáros dühvel

józsefattilás külvárosoknak

ónszürke beton gettói között.

Az írástudók bénán hallgatnak,

hogy ne süllyedjenek mocskos hazugba,

és szalmát sem mernek keresztbe tenni.

Ha nincs út, lehet előre menni?

Ez itt és most a változás kora,

egyre csökken a táv és az idő,

s magát, mint lehetőség kínálja.

Nem mondhatjuk, hogy el nem érthető!

A régi rögtől el kell szakadni,

törjön meg a halotti némaság,

a csodák korát most kell megnyitni,

moccanjon a teremtő akarás,

akkor is, ha véres szilánk hullik,

mert a szárnyalás több mint a semmi.

Új utakon kell előre menni!

Már semmit sem érnek a nagy szavak,

ha a jövő ismét a múlt marad.

Üvölt a csönd, tombol az ősharag

bennem, s a szív a kíntól megszakad.