Papírfecskék

Termőtlen létföldeken járod utad,
szokások nyakörvében szorul torkod,
repedt gyöngy-vágyaid szívedben hordod,
a muszáj kutyája nyomodban ugat.

A lélegzést megkaptad, és nem tudtad,
napjaidnak hajszoltság lesz a porond,
fejbe kólint vaskos szegénységdorong,
hisz mások merik ki spórolás-kutad.

Válladon az örök megélhetéshám,
békés öregkor éveit tán el sem
éred, de a gond derétől ősz vagy már

úgyis. Fogad közé beakad a nem,
gödörig húzod igád, mondván, ha fáj
is, küszöbről küszöbre csak így jutsz itt lenn.

Aranyló búzatábla most az este,

csak néhol pirul el a láthatár arca,

de a messzeségből már árnyak lesnek.

Fárad az értelem-létezés harca,

erőtlenedik az erkölcsök teste,

a külső ingerek folytonos karca

rajtunk is otthagyja nyomát. Köröttem

már mocsokban fürdőzik ez a világ,

a holnapból minden hitgyökeret kivág.

Kamaszhorda visong, ordít mögöttem,

nézem, és nekem fáj, ahogy vigyorog

hangos szájukban a cigarettahalál,

míg könnyelműségükben prédát talál.

A hírek utcáin bőszen  vicsorog

a politika kutyája, fogai

tépik a nép már túl rongyos ruháját.

A pap is látszatra hordja csuháját,

megfertőzték az új idők drogjai.

Kórokozóktól gyönge a rég tana,

abortuszt áld ki anyává lehetne,

fecskendőn él a buli-kor gyermeke,

nem számít a veszély valóságszava.

Gazdag fosztja a szegényt, pénztárcája

ettől dagad, s növekvő szűkösség

szállásol el az Ég csillagházába.

Gerincemen végigfut a hűvösség,

ahogy gyűlünk a kárhozás-vázába,

és elhagyja múlásunk az üdvösség.

Azt hiszem, reggel kórházba megyek,
lelkem betűkben látták a sámánok,
rajta bizony hemzsegnek a legyek, 
fejemben a gondolatok sátánok!
Nem is tudom, most mitévő legyek,
javaslatukra vitamint szedjek?

A gondolat városában baktatok,

előttem nyitva a jelen csarnoka,
szemlélek némán ismeretlen arcokra,
és érzem, belül túl rég hallgatok.

Robogó vonat az idő, tűnt évek,
mint elveszett poggyászok, melyet az úton
ott felejtett a változás, a múlón
igyekvő, szemszögből állított mérce.

Csapodár sármőr ma az ízlés, alvó
századok eszméit ha bálványozza,
így ítél rád: bohócnak jó vagy, bravó!

Az újkort becsmérlőn látványozza,
számára nem több, mint süllyedő hajó,
nemzedéke világát elkárhozza...

-véli ő. Látóterében torzulás
mit a ma generációja saját
nyelvén a művészetnek ad. Lombhullás

- szomorú, ahogy csak zúdítja szavát...
Ennek az egyenesnek nincs fordulás,
ha színed más, te sosem leszel barát.

Minden, mi éned, valóságod része,
szűk nézetének csak a bóvli fészke,
festészet, irodalom, zene vétke.
Piedesztáljának nem lehetsz szépe.

Hogy semmibe vesz, az még megszokható,
csak pocskondiájának lenne mérték!
Zabolázná annak hosszát-széltét!
Mert más vagy, még érték vagy, ez felfogható.

Felhősasok szelik a távoli magast,
míg fölém virul a díszdohány-este,
elnézem, milyen fáradt létünk teste.
Hajdan máshogy volt ez, a dolgos paraszt