Papírfecskék

Steel•  2020. január 19. 16:38

Gyermek voltam

Mint csöpp parázspille, égre pilinkél
a sok csillag, ablakomon csipkejég
festi opál-világgá a kelő Holdat.
Hol párák szembogarán hajnal gyúl, ott vagy
most Anyám. Ott, hol a falu szívverésén
angyalok tenyere simít szelíden,
és a szélderengésben az Isten létét
érzi az ember, míg a fejfákon megpihen
az alkonyat, s egy percre, a halálon túl mutat.
Benne látom mi voltam egykoron Veled.
De a gyermektavaszokat szemedbe hunytad,
mikor hófehér csöndbe hűvösödött kezed.
Emlékszem, míg pirkadatot mosolyogtál,
én rétzsongás voltam, kis napfénypitypang,
felhő volt a szárnyam, és az Ég a szobám,
hiába volt a sors nehéz ború-illat.
Gyermek voltam, míg mellettem lélegeztél,
míg a fák fölé, új hazába nem érkeztél.
S bár a gyermeket is elvitte a halál,
ott, Melletted boldog, ezt is tudom ma már.

Steel•  2019. november 3. 11:40

Pillék és pernyék

 

Gyermekléptű már a múlt, bennem mécsláng,
eggyé lobbant őszi párák fényrajzai
előttem, mik beragyogják az égtájt.
Most megint ritkulnak a szél zajai,
neszekké révül velük az avarfutás.
Fura súlytalanságok az estfelhők,
már készül fent a csillaglámpa-gyújtás.
A régnek rezdülései - esőcseppenők,
impressziónyi visszhang a gondolatban,
szívhangfázisok közti időgörbület,
vigasz-tenyerű csend Anya-alakban,
- remények oltják a könnyerdő-tüzet.
Csak a pillanat ül a ténylegek
játszóterén, valamit várón lábat lóbál,
miközben a földön gyűlnek a dérsebek,
s bennem elborostyánodik a bánatopál.

Steel•  2019. november 1. 16:38

Imák hajnalán

 

Merengő angyaltekintetek a felhők,
elhamvadó ágparázs az alkonyat,
a temetők kis szentjánosbogár-mezők,
ahogy a gyertyaimák fellobbannak.

Fénytérdeplő a táj, és ahogy sejlenek
a csillagtávolok, magába halkul a perc,
míg a bánatpárák a hantra cseppennek,
és a könnyek kezét megfogja a szeretet.

Dérderengést lehel az éji közel,
olyan rezzenetlen még a lomb is körül,
mindig így van, ha Halottak napja jön el,
mert nem a múlás, hanem az élet dicsőül.

Hisz minden pillanat itt lélegzik bent,
mit az idő látszón a halálnak adott,
mind egy hajnalmosoly ott, ahol a csend
mögött az emlékezés Istennek találkozott.

Steel•  2019. október 10. 08:53

Őszi szép - őszi mély

Az alkony utolsó szalmalángja

kilaszik, majd elhull, mint ezernyi

parázscsipke, és a falutájra

csillagvirrasztást súgva lebbenti

áldását Isten. Szirom-remegő

neszek, csupa fűpisszenés a szél,

ködcsend pilinkél, hűvöst cseppenő

fénykáprázat ma ez a ringló-éj.


Füstszatént fércel a kémény-kontúr,

árnymacskák járnak a kertek alatt,

padmagányon koldusvilág az úr...

Fáradt arcán a ráncok utolsó szavak,

míg házablakból meleget inhalál,

kutyahangú útján reánéz a Hold,

majd avarszívébe beleles a halál,

és páraravatalát festi a horizont.

Steel•  2019. október 1. 08:18

Amit hinni szép

 

Pislán égnek a naplemente-gyertyák,
felhőcsipkék szakadnak le, kozmosz-ködök,
fénylő párakendőt kapnak a néma fejfák,
- pár angyalszárny a hantokra öltözött.

Elszelídülnek a lombneszek, füstopál
a táj, felettük sok csillaghóvirág,
- égi tavasz a holt időn üzenni próbál-
bennem hitet, Istent formál Ég és földvilág.

Oly rég volt, mégis tegnap, hogy jött a halál...
Emlékszem fehér krizantém-arcodra,
hunyt szemedbe ölelted az őszi napsugárt,
s vitted oda fel a tejútpartokra...

Csak néztem mozzanatlan nyugalmad, Anya,
bennem szívföldrengés temette a kislányt,
miközben Te elindultál némán haza,
én megismertem az örök könnyek titkát.

Ma is szembogaramban parázslik minden nap,
az a gyászhajnal, mi felnőni nevelt,
de tudom (mert kell) Te ott lettél szabad,
ahogy sorsoddá fogadtad a messzi kék eget.

Most csupán a gyermekfájdalom szól bennem,
mert ez az érzés öregedni képtelen...
Csak mit magadból hagytál, az igaz Istenem,
mi voltál s maradtál, azt hinni szép nekem.