Doktorok és betegek

Azt hiszem, reggel kórházba megyek,
lelkem betűkben látták a sámánok,
rajta bizony hemzsegnek a legyek, 
fejemben a gondolatok sátánok!
Nem is tudom, most mitévő legyek,
javaslatukra vitamint szedjek?

 

Nagy a baj! - mondja a rögös eszmék
orvosa. Sajna már csak pár évem van
hátra...Eltűnődöm, még mit tennék,
ha a gyógyulás így magamra hagy?
Mert posztmodern-AIDS a diagnózis,
nem szabad írnom, mert újabb dózis

 

minden papírnak adott szívsorom.
Önmagam mérgezem, és a kort is,
mit érzésként adnék, hát kínorom! 
Bár kaphatnék orvosságot, kortynyit 
legalább...Nem tudom, hogy nyerek majd
megváltást? Lehet Isten is elhagy

 

ezért, hiszen megcsúfolom csupán
a költészet szépét! Amit írok 
torzszülött, fájdalomnak is mutáns!
S hogy mi benne az értelem, az titok...
De az az egy vigasztal e kórban,
nem önkényesen hullok el a porban.

 

Csak azt bélyegzik rám, hogy firkász vagyok,
eldöntik, az életem tartalmatlan,
fikciónak is üresség. Nesze "dalnok"!
Ezt érdemled, méghogy te halhatatlan?
Tisztelt doktorok csak egy a bökkenő,
nem vagyok se szőke, se gyönge nő.

 

Tudom, hogy most egy világ összedőlt
a nagy ideákban, hiszen tovább
küzdök levegőért, pár röpke kört
futok még itt az intenzívszobán.
A csalódásért ím szabadkozom,
mert hogyha kicsit sem csalatkozom,

 

önök egészségesek mind. A fertő, 
melyet kortársaimmal hurcolok, 
ne féljenek, lemarad a hegyről!
Vírusosan feljebb nem cuccolok!
S úgy hiszem, a többieknek szintén
jó e betegség kis alsó szintjén.

 

Ha lehet, a sziklákat tartsák ott fent,
tudni vélem, a gyors halált tartják
jó megoldásnak, de kíméletet!
Van ki így vezekeli tévútmagát,
ha egyszer hagyta terjedni e szert,
és elfogadta ő sosem lesz szent.

 

A kórisme után engedelmükkel
haza megyek, ahol a szeretet
nyitott szemmel jár, nem elvetemülten
néznek tárt szívemre az emberek.
Köszönöm a figyelemfelhívást,
de mert időm kevés, folytatom az írást.