Papírfecskék

Hol hullám-hallgatag folyik a Szajna,

Région Parisienne szívében

Párizs tárlatára virrad a hajnal.

Ha a csillagopálok mind kiégtek,

látni  Louvre reneszánsz-szépségét,

üvegpiramisán csillan a reggel.

Észak-táján  Montmartre fényképét

 őrzi, hogy mikor elmereng a csendben,

utcáira vigyen a bársony este,

gyönyörködni hangulatos báját.

Majd a Sacré-Coeur ősi lelke

kitárja sorsunknak áhítat-szárnyát,

imát súg a Saint Gervais szeme,

míg a Hold megveti ébredés-ágyát.

Fekete achátkristályként ragyog fel

az éj, fáklyává gyúl az Eiffel torony

 fénye, s a magány szerelemre lel.

Keleti szegletén virradat oson,

az I'le de la Cité-re pírral fest

új napot, miközben még ködtől kócos

haját fésüli az első arany-sugár.

Derengés-fátylát leveti az Égbolt,

felhői a múlt kürtjét halkan fújják,

ezredévek hangján sóhajt a régvolt.

A Notre Dame gótikus temploma

hív, hol majd kőfaragott homlokzatán

az alkonyszín mint tűzparázs, ellobban,

álmodva tűnt koruk ma poros nyarát.

Barabás Miklós:  A Lago Maggiore című festménye nyomán

Grafit felhők habjától duzzad a lég,

árnyékba takarva megannyi hegy-platánt,

míg alant, suttogásként simul a szél

a bézsarany folyó mozdulatlan arcán.

Jégkornak gleccserméhéből született

e víztükör, Alpok napnyugvó lábától

csordult útra, meder-mélyre süppedtek

ezredéves titkai, az időt áthágón.

A Bolle-di Magadino század-szép

léte pihen torkolatprovinciáin,

a Tesse szívverése, mint anyai méh,

táplálja, sóhaján a Hold is virágzik.

Nyugati csöndjén terül az Ascona,

léleknéma sétány hullám-mosott partján.

Mikor a pázsitviolás szemű alkonyat

a Monte Verita köré fonja karját,

a Madonnad Del Sasso kapujában

békesség-illatát issza a zarándok lét,

s tajték-ringató, meztelen halkulásban,

olasz ízű fuvallomát Svájcig hinti szét.  

Margaret Michelle: Elfújta a szél című regénye nyomán

Sóhaj-fuvola csendül estem fülébe,

szunnyadó kornak parazsa fénylik fel,

ódon szépének fakulatlan tükrében

század-messzi Dél varázsa érint meg.

Gavallér-bókok szűzi hódolatát

látom, hogyan lobban kisasszonyoknak

szívébe…a ma rongyosra kopott talár

csupán, ahogy szemembe csillan most soha

nem enyésző tisztasága. Nemes ifjak

acélos bátorsága mesél, hősi

lelkük múlt-arcú csillagokat ringat

az éj partjain. Csatáik vérét őrzi

hajdani honuk földje, kőhalom írja

sorsuk mementóját. Szerelmek hamvas

bája pirul az alkonyatot sírva,

hol napjaik illata emlékként ballag.

Hisz e tűnt-ízű világ örökzöld él

a történelem némult almanachján,

nyers-szelídsége, mint hajnal-tiszta Ég

világol át a változás talapzatán.

Hajdanán, ősidők mítosz-arcú földjén,
a Jón-tenger illatának erdejében,
Istenek szaván épült. Falait röggé
koptatta a múlás eróziók csendjében,
de a világ még őrzi cserzett szépsége
sóhaját. Helenosz létének szülő-atyja,
romkertjének halkan búgó mélyében
titkok hófehér virágszirma sarjad.
Köveinek málló Parnasszusán holt korok
lelke alszik, Trója letűnt napjainak
sorsa homlokára pecsételt múlt-orom,
visszhangja történelem némult dalainak.