Papírfecskék
ÉletmódKicsit New York
Tengeren túlias lassan e kis hon,
mert e témára igy rárepültem,de lehet csak méhecskévé zizzentem.No, azért igy a szavakba hevülten,nézzük a medvét, méztől kikenten!
A bödönt már csak a tőzsdecápák nyaljáküresre, az utcán Manhattenes feeling,árnyait alkotják kis frászkarikák.
Merüljünk a hierarchia-izig!Lám a nagyot a mágnások szakitjákitt is. Te meg gyakornok maradsz sirig.
Tőzsde-rizikós a bank, meg a fizu,a bróker szénája is kétesen áll,de ha kisimitva, inkább akkor figyuzd!
Párnád álmaidtól már filmesen nyál,a kandi valóság meg csupa bizsu,ez a Hollywood más szereplőkre vár.
Nálunk is található szép kis puma.S most ne a cipőre asszociálj!Ennek karma van, te meg vagy a gyurma,ahogy akaratába szocializál.
A szobor max. te lehetsz, a szabadságmeg sehol, öltönyös keresztapák közte nyáj-lelkű csönd inkább már mádámság,morálunkról annyira a pénz-tudat dönt.
Kozmetika
Mindenki kőműves,
ma már, ahogy mindenki
lehet költő
- én is - (kérdezte is az uram
minap : drágám, te naponta
mennyit költő? )
Mindenki vakol,
valamit. Alapoz, rétegez,
elföd és kiglancol,
magáról tükörképet a kinteknek
igy saccol (be).
Mindenki manikűrözi a kezet,
látszódjék má tisztának, mikor
a kést valaki hátába teszed.
Mindenki szereti a pedikűrt.
Hiába láb-büdös a sakktáblán
a lépés,
( no meg ordit, hogy cinkes
a lapjáték)
azért csak használjuk
azt a fránya sminkretikült.
Kőerdőben
Betonfenyőknek tájéka a város,
melyeken a kacajos tavasz elhever,miközben a fényét kihamvadó Napégi palettán esti pozsgát kever.E helyen igazi sötétséget kap
az árnyék, sejtetve az utcaéletegyedüli magányát, az éhes csendekfogkoccanását, míg hajnalba égneka gyertyaálmok. Falkásak a trendek,
a közöny és monoton szalagfutás,vékony intimszférákban mennyi dudás,
nehezen férnek meg a falak között...Oroszlán a csend, hisz az éjjel mögött
folyton morog, csitulni is képtelen,s ragadozóként fal fel a mentalitás:szomszédi közelséged nem érdekel!A mosoly csupán finom eltaszítás,
mélyében üres kosár a figyelem,és liánként kúszik rád, hogy sok hangyaa bolyban mégiscsak lehet idegen...Borzongat hordák fiatal, vad hangja,
hiénás nevetése erejüknek.Ennek az erdőnek szíve nem dobog...Hidegségei bordákba beleütnek,szemében farkasok törvénye lobog.
Amit csak az évszak lát
Felnőtté ért már az ifjú-hideg tél,
arcbőrén is kiéleződtek a fagy
szarkalábai, kora delején él.
Havas sármja homlokán ül, miközben
a várost szegletről-szegletre járja,
fejet csóvál, hiszen ő tisztán látja,
hogy fázik a hontalan, nincs cipője
sem, míg összekulcsolt térddel kuporog,
akár a rosszat tett gyermek. Amott meg
egy vahúr, testtartása maga a csend,
az emberre szemlesütve hunyorog,
már nem is reméli, hogy falatot kap.
A kőtömbös világra némul az éj,
a Hold mint virrasztó, ezüstcsuhás pap,
egy megtört hit imája szívéhez ér.
Csizma koppan, csupán ő ver még itt zajt,
ahogy viselője szomorúan lép,
míg lecsorgó könnye szótlan földre hull.
Kosarában szalámi, kenyér és tej
lapul, a kínálat nem valami pej,
de a szegénységnek csupán ennyi jut.
S lám, megtorpan február, hisz a lány
a koldushoz pillant, majd lassan megáll,
míg annak foga didergi a jég-teát,
mert túl dermedt az összekucorgás-ágy.
Nem hallani őket, csak suttogás-halk
neszeket, ahogyan az aligvan-kéz
kosarát letéve a nincsnek enni ad.
(Megjegyzés: Kifordított, keretes tükörszonett )