Papírfecskék

A vers szülessen szabadon, és legyen
szél, madár a gondolatok tág egén,
legyen ott benne mindenképp, az egyén,
őszinte valójában büszkén, az ember!

A vers humusz, a vers Élet. Szívdobbanás.
Sóhaj a feltörő szavaknak száján,
vállalt mezítelenség, Hit, Odaadás,
nem méretre szabott piaci gyártmány.

A vers lélegzés, mely ösztönből fogan,
nem csupán fájdalom és könny teremtmény,
mosolyok is simítanak tenyerén.
A vers szent tűz, ami fáklyává lobban,

nem vajúdás eszmék rácsai között,
mert a vers a lélek örök gyermeke.
Az írás pedig Híd minden korok fölött,
és nem a megfelelések szerepe,

nem a nézőpontok adják meg magvát,

s nem a koncepciók adott halmaza,
hiszen a vers belső zenénknek hangja,
s önnön ritmusára is maga talál.

A vers nem kötelesség. A vers szerelem.
Egy tiszta mivoltú kiteljesedés,

érzések ősrobbanása a csendekben,
az egyszerűségből világ-teremtés.

Nézem a jelen tárlatát. Mintha nem
is lenne más e kor, csak útletérés,
hisz célja többnyire az új-elérés.
Belenyirkosul a tisztán látó szem,

mennyi kincs maradt ott, az időtúlon,
amit hajdani századok méhe szült
nekünk. Jézus, mikor golgotát feszült,
s hagyta, hogy vére jövőnkért hulljon,

nem ilyen világ teremtését hitte
bennünk. De a változás, mint széljárás,
a ránk maradt tanokat messze vitte,

néha úgy tűnik, hogy a rég sem más,
csak anomália, melyet a szív priccse
őriz, akár rab a szabadság álmát.

Hol vannak húsvétok, böjtök valói?
Betlehemezés szent arcú ünnepe?
Most a díszmutatás szakadt ülepe
mind, kitaposott, és avítt padlói

a tiszteletnek. Eróziója lettünk
múltnak, hagyománynak, csupán iskolák
elevenítik még életté e sok kópiát,
mi üres modernizálással eltűnt.

Sorsfogasra akasztott fura holmik,

Szárazság lepte el napjaink földjét,

futóhomok már minden reményösvény,

a változás eljönni tán túl fösvény,

rogyadozva cipeljük nincsünk kövét.

Munkánk folyómedrét üresre merik,

így isszák a gazdagság forrásvizét,

nekünk nem adnak mást, csak a szomj ízét.

Létünk szőlőjét adóprésbe szedik,

ígértek oázist, örömpatakot,

de láthatjuk, szavuk csupán délibáb,

poharunkba szórnak önkény-salakot.

Tikkadásunk elnyel, és csontmélyig fáj

a küszködés, míg honrabló alakok

szeme bennünk csak egy dús pénzgejzírt lát.

Hajnalt hozott bennem a csend, hol kósza
parazsaim megégve hulltak vissza