Máshogyan...

Felhősasok szelik a távoli magast,
míg fölém virul a díszdohány-este,
elnézem, milyen fáradt létünk teste.
Hajdan máshogy volt ez, a dolgos paraszt

 

nem rettent, és pirkadattól éjjelig
húzta munkaszekerét. Ma beteges 
az erő, az akarat, és már gyerekes,
ahogy tépjük mégis magunkat széjjelig.

 

A rég-időkben küzdeni sem volt rest
a köznapok polgára, adók sem tudták
térdre lökni, ha kellett, mint a gyufák
lobbantak igazukért, mint ami szeszt

 

kapott, s egy tűzként haladtak céljuk
felé. Máshogy kellene a nép szívének
dobogni, a magyarföld hitének
tiszteletet adni, mert lassan szétfújt

 

pernye lesz otthonunk minden szeglete.
Egymás kezét kellene fogni, nem rúgni
a szegényt, s ezzel pénztornácra jutni!
Hisz eljöhet, hogy szánknak sem lesz kenyere.

 

Máshogy kéne a sors vesztőjét járni,
az osztálykülönbség zászlaját letépni
kéne már! Szabad voltunktól nem félni,
s a hunyászkodástól csodát várni...

 

Máshogy kéne önarcképünk szemlélni, 
nem az egó-kádjában lazulgatni,
nem a most még jó látszatát babusgatni,
hanem a lehetőségeket megélni!