Papírfecskék

Vers

Steel• 2013. szeptember 9. 09:53

Alkonyi mozzanatok

Lombrebbenés súgja magát a csendbe,

hogy váljon zizzenéshanggá a vaj-este,

s az omlós íz a légrostokba árad,

aztán az Égre vonul csillagszázad.

Sugárhullók az elsercenő fények,

a látmagasság földet csókolni kész,

már ébrednek nyüzsi bogárlények,

ott, hol a réttarkaság árnyakba vész.

Hattyúnyak-Hold sziporkázik ezüstként,

a szénkarcéj is kifújja tejfüstjét,

és ujja közé zártan hamvadni tér

a még megmaradt pírlob, mely színt ígért.

Íriszek pillakarjába odabúj

az álom, ahogy sorra szunnyadoznak el

ablakok mézlámpái. Lám, így múl

emlékképpé egy alkony, így moccan el.

13 hozzászólás

Vers

Steel• 2013. szeptember 6. 12:19

Szeptember felé

Egyre foltszerűbb a pecsétvörös alkony,

opálború kebelezi el izzását,

megszólalnak méla hangú esőaltok.

Felporzik a köd, és a hajnal színágyát

homálylásba takarja, már nem nyílik oly

nárciszsárgán a Nap reggelt adó fénye.

Szálas zöldekre ma teabarnulást foly

az aratás száradó, csonkmaradt ténye,

s a szél szétcsókolja a szénaősz friss

illatát. Hullásba remegnek a szirmok,

tartásukban ezután semmi erő nincs,

hát befedik haláluk az avarsírok.

11 hozzászólás

Vers

Steel• 2013. szeptember 5. 10:15

Nyárból az őszbe

Mint sokat mosott ruha, úgy veszti

ragyogását a mézsugarú nyár,

öbölkék égboltját tűnté festi

a virágzásba éledő ősz-szár.

Közel a ködkelték lágy ezüstje,

fénysarjadó hajnalok gyömbéres

aranylása, az éj párafüstje.

Táltosan lovagol a szélménes,

búzasárgák szálmaradványain

emléket legel. Mandarinos lesz

juharok lombja, puha árnyaik

közt hull el minden este hozta nesz.

Utolsókat sóhajt a rétillat,

mialatt a hőhalál szeptembert szül,

a levegő is hervadást szippant,

és véréből a tűz messze repül.

12 hozzászólás

Vers

Steel• 2013. augusztus 15. 12:10

Hajnalodik. Bogárhátú dombok
mögül felleskelődik a fény, nagy
a csöndesség, a szél szíve dobog
csupán, és hűvös visszhangokat hagy.
Vízopál csillan meg fűszálszemekben,
foltos dorombolva nyújtózik egyet,
de mert a táj félhomályberekben
piheg még, szundításnak hajt fejet
ő is. Harmatszagún sóhajtanak
a lombtestek, arcukon gyöngyösen
tükröződnek hunyó csillagsugarak,
ragyognak a Napban aranypöttyösen.
Mint a fehér csipke, a lég oly tiszta,
tüdőmre terül e pezsdítő íz,
levegővételem varázsát issza,
frissessége vitorlásfelhőkig visz.