Papírfecskék

Mindenki kőműves,

ma már, ahogy mindenki 
lehet költő
- én is - (kérdezte is az uram
minap : drágám, te naponta
mennyit költő? )
Mindenki vakol,
valamit. Alapoz, rétegez,
elföd és kiglancol,
magáról tükörképet a kinteknek
igy saccol (be).


Mindenki manikűrözi a kezet,
látszódjék má tisztának, mikor
a kést valaki hátába teszed.
Mindenki szereti a pedikűrt.
Hiába láb-büdös a sakktáblán
a lépés, 
( no meg ordit, hogy cinkes
a lapjáték)
azért csak használjuk
azt a fránya sminkretikült.

Kicsit neurálisabb is lehetne

a szivfélteke, de fogérzékenység
elvétve szúr modern férfiemberbe.
Fő a széfbiztonság, nem a létmélység,


Rómeó erkély alatt ma tuti nem
udvarol, a romantika az ciki,
s bár ruhából is kifal a fürkész-szem,
konc néki a túltekert szóbicikli.


Vágy, és tévhit-tollak irják a drámát,
művi poéma nyomja padlógázát...
Jó a blúzos bögy, és a Madonna-smink,


beindit csóró és lóvés motort is,
lehet bármilyen a vállra omló tincs,
mán az se fityma, ha konyha-énje link.


Júlia is csak titkon kérne többet,
azon időkre, hol bőre lesz majd löttyedt,
most még alapozó, milyen a bankszámla.


Chat-ben vallomásra is irul-virul,
benyelve a bókpirulát randit pirul,
lám ő a vadász-ösztön ősi álma.


Dámát játszik, de a vastaps elmarad,
mert a légyott utáni cigifüstben vész
el alakja...Ha kopognak, a "szabad"
nem mindig nyerő,  de a talaj már kész,


termővé puhitotta egyedüllét.
A tragédia feltétele adott,
ismeri e világ összes szerkentyűjét,
hisz a sok régi idea lélek-halott.

Olyan tiszták ma a viselt öltönyök,

Megesik, hogy álmokat hinni bátor
a lélek, lehántja saját félszeit,
azt véli, nem kell elmeoperátor,
hogy koordinálja újult lépteit.

A szív mégis ritkán igazi bányász,
mélységig ásni kincsekért, nem sokszor
kész, s mert nincs kezében pillanatász,
életteljesedéshez ezért botor.

Ha megleli netán tiszta zenitjét,
s szárnyakat érez lényegének kapni,
a túlmagasság megsebzi szelídjét.
Üvegkalitka-világába lakni

hamar visszatér, magára ott ismer,
sorstévéjét megint csak néző ember.

Már csak egy erőtlen zseblámpa a Nap,

könnyű púderként csillog fel a pára,
benne az ősz hűs szájjal ideharap.
Mint beteg lepke, ha eltörött szárnya,


vergődik a lét az enyészés kezén,
sebes tegnapok új századdá lettek,
ma gerillaharcokban veszik az egyén.
Golyósüvítések - bíbor tintacseppek,


írják a jövendők történelmét is,
míg gyermekek, asszonyok erét vágva
vér születik belőlünk Égtől földig...


Atomrobbanás, modern halotti máglya,
csontreccsenés hangzik, majd porlad csöndig...
Keskeny vonallá szűkült a közöny szája,


vagy ez a kor lett sérült idegpálya,
nem tudom. De háború-övezetté
váltak a puszta percek, ma, az árnyak


özvegyi fátylak a tömegek szemén.
Torokra taposnak a bakancslábak,
késhatalom hasít a gyöngék testén,


vért szülők az éjjelek, a nappalok,
mindenütt gránát és bomba-gyújtások,
és az élet-darabokra hullások.
Vért szülők a piros arcú hajnalok,


s míg pezsgősen felgyöngyöznek a fények,
a szívek is világtalanná lesznek,
bennük csak a martalékszagok égnek,
félelmévé válva vért szülő rendnek.