Papírfecskék
HazaVajon....
Kristályos csillogás a reggeli fény,
nézem augusztus elgyöngülő nyarát
mint honunknak a hatalom, nem barát
neki sem a szeptember közel van tény.
Oly sok ünnepen méltatjuk a hazát,
mégis belém félemlik a tudat, hogy
talán csak a látszat, amely még nem fogy
el tenni akarásunkból. Szép arcát
Kárpátoknak kínok könnye mossa már,
idegen kéz formál rá birtok-jogot,
gyermekeinkre vajon milyen lét vár?
Népünk lehet már a tűréshez szokott,
nem hajt virágba ma a becsület-szár,
közös akaratunk szava elkopott.
De fejlődésnek is túl nagy ez az ár,
ide jutottunk, zsebünk is meglopott
lett, mélyre nyúlik az adóztatás-árny.
Izzadásunk a holnapért csúf foltot
csak bensőnkben hagy, olyan mint a rák,
s már észre sem vesszük, testünk robot.
Vajon hol veszett el a testvériség?
Mindaz, miért annyi ősünk csatában
hullta vérét? Mióta állunk haptákban?
Vajon mióta a pénz az egyéniség?
Nem tudom, hogy magadhoz térsz-e vajon
egy napon magyarság? Vagy mint fosztott sír,
rólad a történelem eztán csak úgy ír?
És úgy, ha derekad még tovább hajol.
Lassan...
Ború-szürke sminkjét lemosta az Ég,
de még érzem esőhomályos szemét,
hisz népünk könnyei mossák lét-terét.
Magyarföld, Kárpátok szépe voltál rég,
most kapzsiság sava marja el fényed,
lassan megfakulsz önmagad előtt is,
ahogy igába-hajtásod tetőzik.
Őseink mind vérüket adták érted,
de az emlékezéstől is fél talán
a ma, láncaink a tettek lábára
acélként égnek. Lassan fáradsz hazám,
vállad törik, talpad bánat-járdára
csúszik, míg kuporogsz koldusok padján.
Lassan lerogysz a törődés ágyára,
már kevés az erő hajszolt testedben,
mellkasodban ernyedőn ver csak a szív.
Szűkös a becsület hatalom-kezekben,
a pénzt-ide marok osztozni nem hív...
Önkény vászna feszül a meddig-keretben,
gerincükben elgörbült az emberség-ív.
Lassan kiássák a holnapok gyökerét,
a szegénység csupán utcai piszok
körmük alatt, foguk között szűrt szitok,
jóllakásuk kalácsában töltelék.
Lassan temethetünk, drága szülőhonom,
bilincsben tűrve minden ostorcsapást,
lélegzettel fizetve az apanázst,
s nincset kanalazunk e gyász-toron.
Meddig tűrsz?
Bábellé épült a hatalom háza,
hazugságok kőfala veszi körül,
nyájasan vigyorog örök éh-szája,
míg létünk morzsa-kevésnek is örül.
Pandúr módján fosztogatja otthonunk,
sírásója a hazabecsületnek,
meddig tűrsz még ember? Hová oszoljunk
szélesedő nincs-téren, csend-süketen?
Munkád gyümölcsét magáénak szedi,
takarékosságod kertjében is ő
arat már! Tisztességed gőggel lesi,
pedig sajátja rég porszemekre dőlt.
Meddig tűrsz, s leszel láncos-jobbágya?
Meddig tűröd, hogy hízzon pénz-tokája?
Meddig tűröd, hogy gyermekedtől vegye
el azt, mit vér-izzadásod megteremt?
Lassan oxigénünk is ár-bélyegzett,
míg belőlünk isszák a jólét borát!
Maszkjaikon már égnek a vész-jelek,
de még ülik a kapzsiság-lovát.
Törtetésük holnapunk torkát fojtja,
szűkösségünknek ízét sem kóstolnák!
Bár látják, ahogy szegénységünk boltja
rabló markuktól üresedik tovább...
Hát meddig tűrsz még, könnyet hunyt szemedbe
rejtve? A terhek zsákját meddig viszed
tört válladon? Lásd, önkénye lelketlen,
utolsó dobbanásig hajtja szíved!