Papírfecskék
MũvészetVerskorok
Messzi jegenyefák gyertyasorát látom,
levél-lángjukon kigyúl az alkonyat.
Talán minden vers egy fehér-kék álom,
mit a tinta és a papír együtt alkotnak...
Talán ők a jó apák és anyák, és mi
csupán a szülőszoba vagyunk, más semmi.
Láthatjuk, ahogy világra jő egy szómagzat,
ők nem sírnak, és a fény előtt sem fáznak,
tiszta szembogarukból kipislog Isten,
és a csillagmindenségek közénk látnak...
Apró lényük szívünk fölött elpihen,
miközben az első lépésekre várnak.
Rímcipőben tanulnak aztán járni,
gondolatfészekből az égboltig szállni.
Néha csitrisen remegnek térdeinkbe,
ha szájukról szerelem lélegzik fel,
máskor vállukról ül vállunkra a bölcsesség,
s elsírják értésig felnőtt bánatunk.
Őket nem fogja kézen az öregség,
bennük öröklét a mi ifjúságunk.
Fernand Khnopff: Elzárva a világtól
Fernand Khnopff: Elzárva a világtól című festménye alapján
Fájdalom-fekete a csend, rációt
sem bír már a tudat, az elme-fülek
süketednek, kötelesség-rádiót
hallgatni erő-képtelennek tűnnek.
Menekül a szív tisztánlátása is,
oly mélyen sajdul a sebek érzése,
beleroskad idegszálig, minden kis
sóhaja elfullad magányt vérzésen.
Gubóba szorulnak a szavak, imák,
ajtó csukódik a kimondásra most,
kiszakadtak mind a mosoly-sziták,
éberen figyel az összes érzék-rost.
A szokás, a muszáj, az élet túl sok,
nincs e sorsban csalódásra kereslet
többé. Halványul az a gyógyulás fok,
szilánnká lett lélek nem repül hegyeket.
A Lago Maggiore
Barabás Miklós: A Lago Maggiore című festménye nyomán
Grafit felhők habjától duzzad a lég,
árnyékba takarva megannyi hegy-platánt,
míg alant, suttogásként simul a szél
a bézsarany folyó mozdulatlan arcán.
Jégkornak gleccserméhéből született
e víztükör, Alpok napnyugvó lábától
csordult útra, meder-mélyre süppedtek
ezredéves titkai, az időt áthágón.
A Bolle-di Magadino század-szép
léte pihen torkolatprovinciáin,
a Tesse szívverése, mint anyai méh,
táplálja, sóhaján a Hold is virágzik.
Nyugati csöndjén terül az Ascona,
léleknéma sétány hullám-mosott partján.
Mikor a pázsitviolás szemű alkonyat
a Monte Verita köré fonja karját,
a Madonnad Del Sasso kapujában
békesség-illatát issza a zarándok lét,
s tajték-ringató, meztelen halkulásban,
olasz ízű fuvallomát Svájcig hinti szét.
Amit sosem fúj el a szél
Margaret Michelle: Elfújta a szél című regénye nyomán
Sóhaj-fuvola csendül estem fülébe,
szunnyadó kornak parazsa fénylik fel,
ódon szépének fakulatlan tükrében
század-messzi Dél varázsa érint meg.
Gavallér-bókok szűzi hódolatát
látom, hogyan lobban kisasszonyoknak
szívébe…a ma rongyosra kopott talár
csupán, ahogy szemembe csillan most soha
nem enyésző tisztasága. Nemes ifjak
acélos bátorsága mesél, hősi
lelkük múlt-arcú csillagokat ringat
az éj partjain. Csatáik vérét őrzi
hajdani honuk földje, kőhalom írja
sorsuk mementóját. Szerelmek hamvas
bája pirul az alkonyatot sírva,
hol napjaik illata emlékként ballag.
Hisz e tűnt-ízű világ örökzöld él
a történelem némult almanachján,
nyers-szelídsége, mint hajnal-tiszta Ég
világol át a változás talapzatán.
Butrint – a romváros
Hajdanán, ősidők mítosz-arcú földjén,
a Jón-tenger illatának erdejében,
Istenek szaván épült. Falait röggé
koptatta a múlás eróziók csendjében,
de a világ még őrzi cserzett szépsége
sóhaját. Helenosz létének szülő-atyja,
romkertjének halkan búgó mélyében
titkok hófehér virágszirma sarjad.
Köveinek málló Parnasszusán holt korok
lelke alszik, Trója letűnt napjainak
sorsa homlokára pecsételt múlt-orom,
visszhangja történelem némult dalainak.