Perzsi.blogja (novella,vers ,elbeszélés)

Manya elmélyülten nézett maga elé. A bukszájában lapuló pénz nem volt sok. Igaz,az ünnepig még lesz egy bevétele,talán. Azt ígérték,a 13.havi bér első felét még idén megkapják. Csak úgy legyen! Egyedül nevelte fiait, Tivadart és Gergőt.A válás óta ez a 4. külön töltött Ünnep. A menüsor eltervezve, de a bevásárlás még hátravan. S a fenyő beszerzése is. Mióta már nem csak neki kell megvennie, hanem be is faragnia a talpba, azóta ez már nem öröm.Nagyot sóhajtva eltette a pénztárcáját, és a telefonhoz lépett

A fiúk ma hamarabb értek haza, hisz megkezdődött a téli szünet. Manya szerencséjére olyan helyen dolgozott, ami követte a tanévet és a szüneteket, igy náluk is szünet volt. Belegondolni is rossz,mi lett volna, ha még külön meg kellett volna oldania a szabadságot. A fiúk szokásukoz híven,marakodtak a távirányítón. Mindegyik a maga kedvenc műsorát nézte volna. Fiúk! Ne veszekedjetek! Kicsit játsszatok,nemsokára indulunk a bevásárlókörútra. Nem, én nem akarok menni.-kiáltotta Gergő. Én sem, szólt a bátyja. Nélkületek nem fog menni. Nem bírok el mindent egyedül. Be kell mennünk a halashoz is, fát is kell vennünk, és a kínaiba hogyan vegyek új csizmát neked fiam, ha nem vagy ott? Ez hatott. Tivadar csizmaja ugyanis 4 napja tönkrement. Az is  kínai gyártmány volt. Nincs pénz másra, a minőségi háromszor, négyszer drágább. Annyi pénzt nem tud fèlretenni. Marad a kínai, és az ima, hogy kitartson tavaszig.Odakint a hó kövér pelyhekben hullani kezdett.

Az üzletsorok előtt nem volt túl nagy a tömeg. Az emberek többsége már napokkal ezelőtt bevásárolt.Manya reménykedett, hogy még kap halat. Fagyasztott hekket szeretett volna. Amint az üzletbe léptek, megcsapta az orrát az állott, nedves halszag. Nem szerette. Itt ugyanis lehetett élő halat is kapni,többfélét is. A fiúk rögtön a hatalmas akváriumhoz rohantak. Ezt,ezt vedd meg!-kiáltották lelkesen, egy közepes méretű pontyra mutatva. De fiúk! Sosem vettünk még élő halat, nem is tudom leölni,és megpucolni sem. S nem is szeretem a ponty ízét. Hiába minden szó,a két fiú makacs volt, így végül egy műanyag vödörbe a hallal együtt léptek ki az ajtón.A következő boltban szerencsére a többi élelmiszert meg tudták venni, egy helyen. Következett a kínai kisbolt. Belépve alig fértek el, annyian voltak, s a bolt eladótere is kicsi volt. A csizmáknál akadt egy szabad szék, ide ült le Tivadar a kiszemelt csizmával. Pont a lábára illett. Mikor lehúzta,akkor vették csak észre az árát. Majdnem annyiba került, mint a másik áruházbeli minőségi áru. Fancsali képpel,szomorúan tették vissza a polcra. Keressünk másikat!De nekem ez tetszik!-szólt a gyerek. Ebben a pillanatban az öccse zendített rá. Zoknikat is vegyünk, megígérted!És otthon hagytam a kesztyűmet, s fázik a kezem.Manya kis hijàn sírva fakadt a bolt közepén.Végül Tivadar választott magának másik csizmát, ami valamivel olcsóbb volt. Kilépve a boltból a fiúk hazafelé indultak. A fa fiúķ,a fa! Kevés lelkesedéssel indultak a teherautó felé,amin a fák voltak. Manyának iparkodnia kellett, hiszen a fiúk jól láthatóan fáradtak és nyűgösek voltak.Egy hosszúlevelű lucfenyőt választott. Az eladó készségesen mérte le,s tekerte össze egy kötéllel. Kis fogantyúfélét is csomózott a végére, hogy könnyebb legyen cipelni. Mégis,a hazaút keserves  volt.Manya levette a kesztyűjét,s fia kezére húzta.Ne fázzon, ne fájjon.. A kesztyű alà is befurakodott azonban a tüske. Az út csúszott, a hó szakadt, a szél csípősen az arcukba vágta a hódarát. A 10 perces út most óráknak tűnt. Végre csak hazaértek.A gyerekek a szobájukba vonultak  felmelegedni,Manya pedig még küszködött egy sort, mire a parányi erkélyre kivonszolta a fàt,és rögzítette,nehogy felboruljon.A halat azonban nem tudta hova elhelyezni, csakis a kádba. Ez nem jó így, még 3 nap van Szentestéig...

24-én hajnalban Manya a szomszédék veszekedèsére ébredt. Àlmosan pislogott,s félálomban ara próbált rájönni, miért látja zöldnek a azőnyeget,ami amúgy krémszìnű. Hirtelen felpattant a szeme, teljesen éberré vált. Előző este behozta az erkélyről a fenyőt, hogy az kiengedjen,s könnyű legyen majd befaragni a tartóba. Erre kevés esélyt latott. Az összes levél ott hevert a szőnyegen.A kopasz fa meg mintha hangosan nevetett volna,csúfondárosan. Kétségbeesve telefonalt a szüleinek,mi történt. Szerencséje volt,épp akkor haladt el egy fákkal teli teherautó a szülői ház előtt. Ám a papa hiába integetett hevesen,a söför nem látta. Így"üldözőbe"vették a járműt, s két helységen át utánarobogva végre sikerült leinteni a szállítót. Vettek fàt. Pici,rövidlevelűt. Fenyő,fenyő, már egyrement,csak legyen a gyerekeknek fa. Felsóhajtva lépett a fürdőszobaba,hogy kivegye a halat a kádból. Előre félt attól,hogyan lesz képes  megölni a halat. Nem kellett. Megdögölve,hátára fordulva lebegett ,félig elsüllyedve a vízben. Ezen a sokkon is túltéve magàt elkészítette az ünnepi menüt. Töltöttkáposzta, sültoldalas,burgonyapüré, halleves helyett húsleves, beigli, gyümölcssaláta,és csirkepaprikás.  Már sötétedett,mikor együtt elkezdték a fa díszítését. Ezt valamiért szerették a fiúk.Nevetgéltek,viccelődtek, s kis szaloncukorral való célbadobás is belefért a bolondozasba. A háttérben  halk zene szólt Kezdett felengedni az elmúlt napok feszültsége. Már csak a csúcsdísz hiànyzott,mikor a fa felborult. A díszek több mint fele eltörött,a szaloncukrok lepotyograk. Dermedten álltak a szoba közepén. Manya mozdult meg elsőként. Semmi gond,feldiszítjük újra. Kevèsbé vidáman, de újra nekikezdtek. Kèsz lett,de szép nem lett. Manya kiment a konyhába a gyertyákért,ès az ajándékokért. Nagyon kimelegedett a készülődésben,kinyitotta a kisablakot. Közben a vacsorára előkészített felfújtat a sütőbe tette..Bekiáltott a szobába.Gergő nyisd ki kérlek te is egy gyors szellőztetésre a teraszajtót! Mire észbekapott,a fa a kereszthuzattól ismét a földön hevert. Nem szóltak egy szót sem. Nem volt mit. Miutàn beküldte a fiúkat a szobájukba,hogy vegyék fel az ünnepi ruhájukat,nekiàllt harmadszorra is a fa díszítésének. Előkotorta a déditől kapott közel 50 éves díszeket,a papír láncfüzéreket, sebtiben kreált jègcsapokat,s díszített. Automatikusan,miközben a nyitott teraszajtó felé fordulva az ég felé sziszegte:ha a fene fenét eszik is,itt ma akkor is Karácsony lesz! A fa megbillent. Elkapta. Az árus által összekötözött spárgával a fàt kikötötte a radiátorhoz. Hogy biztos legyen a dolgàban,lódított kettőt a fán.A díszek csörömpöltek,a fa libegett,de eldőlni nem tudott. Elégedett mosoly futott végig az arcán.Átöltözött,letette a fa alá az ajandékokat,bekapcsolta a zenét,és behívta a fiúkat. Innentől minden rendben ment. Megnyugodva ültek a szőnyegen a családi társasjáték fölött,s igazán élveztek az estét. Ekkor  Gergő megszólalt. Anya,mi ez a füst a konyha felöl?

Kruth közönyösen szemlélte az űrt. Régóta élt ebben az űrhajóban. Minden napja ugyanúgy telt el, mint az előző. A laboratórium egyik vezetője volt. Ő volt felelős a klónok kifejlesztéséért, azok tökéletesítéséért. Hozzátok be Maint!-szólt parancsolóan. Szája mozdulatlansága ellenére a többi egyed szolgaszerűen engedelmeskedett neki. Main engedelmesen közeledett. Hívtál. Mi okból?-kérdezte telepatikusan. Igen. Itt az ideje, hogy megtudj pár dolgot a célbolygóról, ahova nyersanyagért megyünk.- közölte Kruth. A bolygóról mindent tudsz, a lakói érdektelenek, a lelőhelyet fogom megmutatni a  képernyő kijelzőn. Várj! Mielőtt rátérnél, kérdeznék azért pár dolgot. A bolygón élőkről.Hol tartanak? Mit hisznek a keletkezésükről, a létezésükről? Mit tudnak rólunk?-érdeklődött Main. Nem tudom miért foglalkoztat ez téged, de legyen. A fejlődésüknek még igencsak az elején járnak, a létezésükről sok elképzelésük van, a keletkezésükről pedig a többség úgy hiszi, hogy a Mester alkotta őket, saját képmására. Teremtőnek, Istennek hívják őt. Ó, hát még csak ennyit tudnak?- sóhajtott csalódottan Main. De miért?  Van egy könyvük,az abban leírtak többségét készpénznek veszik., s sokan igyekeznek aszerint élni.-mondta a tanító. Azt a könyvet ismerem. Lehívtam az archívumból. Elképesztő, hogy a nyilvánvaló jeleket sem ismerik fel benne. Hogy bele sem gondolnak, hogy a Mester miként tudott egy a semmiből megteremtett hímnemű bordájából nőneműt teremteni. Hogy az első párból hogyan lett rövid idő alatt rengeteg egyed. Hogy miként lehetséges az, hogy többféle faj alakult ki. Fekete, sárga, fehér, masztic, s egyébb bőrszín. A vércsoportok, különbözősége, az RH faktorok  ordító sokasága, semmi nem jelez nekik. De még a fiú fogantatása sem, a képességei sem. Ezért vagyok kíváncsi rájuk tanitóm.- szólt Main. A kíváncsiságod hagyatkozzon az archívumra, a bolygóra nem mehetsz le. Már csak azért sem, mert azok az egyedek fertőzőek.Ez parancs!-jelezte határozottan Kruth. Elmehetsz, holnap megérkezünk, s a nyersanyag beszerzését te fogod koordinálni. Idefentről.Main biccentett, s elhagyta az irányítótermet.

Kruth hosszasan nézett utána, majd igyekezett a gondolatait kordában tartani:Ha tudnád, hogy te is csak egy klón vagy! Ha tudnád,... nem, azt sosem tudhatod meg...S mást sem.

Megcsinálta! Mégis volt mersze hozzá, és sikerült! Maint valami szokatlanul jó "érzés" járta át. A kis kabin egy ligetes részen landolt. Main óvatosan nyitotta ki a zsilipeket. Az archívum szerint, a földlakók veszélyesek. Ha elkapnak egy idegent, bezárják, és kísérleteznek rajta. De hiszen mi is ezt tesszük minden egyes fajjal, akik mások mint mi! Most először gondolkodott el ezen. A csalitosból kilépve egy kis fából épített házat pillantott meg. Arrafelé indult el. Már kezdett sötétedni, s valahol el kellett bújnia.  Gyorsan vágódott be egy bokor mögé. A ház előtt két ember ült, egy padfélén, amit a lábukkal hajtottak. Main figyelmét nem kerülte el, hogy világítanak. Mint az égen a csillagok. Mindketten más színűek, de fénylenek! Csodaszépek! Nem értette mi a jelenség oka,erről nem írt az archívum.Mikor az emberek bementek a házba, Mainnak sikerült belopóznia a pincébe. Mint a filmekben, pont olyan volt a helyiség. Mosógép, rég nem használt bútorok, ruhák, kacatok. Otthonosan elrendezve, mintha egy lakható mosókonyha lenne. Jó lesz itt nekem.- gondolta Main. Innen tanulmányozhatom őket. A lépcső feljáróhoz imbolygott. Szokatlan volt a vékony, satnya kis testének a gravitáció. A nappaliból beszélgetés szűrődött ki. Mike! Ne tedd ezr! Ne menj el! - kiáltotta sírva Melanie. A fénye egészen vakító vörös volt, ami hullámzott körülötte, s hol halványodott, hol karmazsin színűre váltott. A vörös összes árnyalata ott pulzált a nő körül, s a levegőnek feszültség illata volt. Kintről motorzúgás hallatszott. A férfi elhajtott, hátra sem nézve. Melanie keservesen zokogott. Main majdnem leleplezte magát. Valami különös indíttatásból kifolyóan vigasztalni akarta a nőt. Eddig azt sem tudta, mi az a vigasztalás. Lehet, hogy már megfertőződött? Órák teltek el,míg Mike végre visszajött. Most kékeszölden világított. S rózsaszínes lila fény is vibrált körülötte, a hastájékon pedig narancssárgás, vöröses volt. Olyanok, mint a szivárvány. Minden színből van körülöttük, s az érzéseik szerint váltakoznak a külső burok színei.  Main fáradhatatlanul leskelődött tovább. Mike az ágyhoz lépett, s simogatni kezdte az alvó Melanie haját. Ne haragudj drágám! Nem kellett volna kiabálnom veled. Csókolni kezdte a nőt. Egyre hevesebben, követelőzőbben. Pillanatok alatt a földön hevertek a ruhák. A két test eggyé vált. Main izgatottan nézte őket, a pulzáló színek kavalkádját, a levegő illatát, és... és azt az óriási szín, fény és energiarobbanást, ami a két ember beteljesülését jelezte. Ez, ez a vakító, maghasadáshoz hasonló esemény lett a veszte. Tudatvesztése közben is érezte a kábító sugár jegességét.

Egy eldugott, zümmögő hangot hallató helyen tért tudatához. Rögtön tudta, hogy az űrhajón van. Valahogy sejtette, nem lesz nekik akadály a holléte felderítése. De ez a helyiség ismeretlen volt számára. Körbekémlelve arra jutott, hogy egy ismeretlen laborban van.Miért ide hozták? Hol van a tanító? Ordítanak a gondolataid.-hallott egy hangot a fejében. A tanítód küldött ide. Ez itt a megsemmisítő. Main nem lepődött meg. Persze, hisz súlyos szabálysértést követtem el, ráadásul megfertőződtem. A szabálysértésért nem jár likvidálás. De a másikért igen. A másikért? Nem elég az elkülönítés? - reménykedett még Main. Te még mindig nem érted? A lent megszerzett tapasztalataidért, a tudásért kell bűnhődnöd. S mert a gondolataid végig azt ordították, hogy ember szeretnél lenni.Main elméje tisztulni kezdett. Ha képes lett volna rá, elsápadt volna. Ott lent... ott látta, igen látta az összefonódó testeket. S látta az ágyék feletti részt. Azon egy kör alakú sebhelyet. Neki nincs olyan. Pedig a tanító azt mondta, az ember az ő művük. Hogy a saját képükre... Hogy ők már tökéletes példányok, míg az ember selejt. Selejt, mert az érzelmi, pillanatnyi döntései befolyásolják az egyén egész életét, és a bolygó létét. Hogy pusztítják a környezetüket, kizsákmányolók. Main végre rádöbbent. Ő egy klón . Egy jól megalkotott klón, akit munkára teremtettek, nem gondolkodásra. Megadóan fordította félre a fejét. Tedd a dolgod. Ekkor meglepő kérdés hangzott el.Férfi vagy nő szeretnél lenni?

Csilla alig látta a könnyeitől a fényképet. Gyűrött volt és kopott, most már könnyáztatta is.Egy gyönyörű férfit ábrázolt. Azt a férfit, akit ő elvakultan szeretett. Élete első szerelme volt. Azt hitte, sosem fogja tudni nem szeretni. Tévedett.

A kertkapu halkan nyikordult meg. Szinte csak lehelte magából azt a kicsi hangot, ami tudatta a lánnyal, hogy a fiú a szomszédban hazaért. Az éj kellős közepén lopakodott a házba. Nem volt már kamasz, de még felnőtt sem. Éjfélre ígérte magát, hajnali 3 óra lett belőle. Hiába na, hajtotta a vére. Otthon illedelmes fiúnak tűnt, miközben a valóságban félelmetes ragadozó volt.Akit akart, azt megszerezte magának. Tehette, tette is. Impozáns külsejének, erős termetének, angyalian tiszta szemének kevesen tudtak s akartak ellenállni. Csillát féltékenység mardosta. Biztosan megint nőnél, nővel volt. Nem tudott elaludni. Reggel karikás szemekkel ment a konyhába. Apja, aki tudta, hogy szerelmes Áronba, gúnyosan förmedt rá. Ne vágj ilyen világfájdalom képet! Nem tudta kezelni lánya érzelmeit, s úgy gondolta, jót tesz, ha igyekszik kiverni  Csilla fejéből a fiút. Kint a kertben rengeteg munka volt. Mindkét fiatal megfogta a munka végét. Áron természetesen észrevette a lány vonzalmát, de mindig elkerülte őt. Fájt ez Csillának,. Évek kellettek hozzá míg úgy ahogy , csillapodott a fájdalom. El sosem múlt. Sok sok évvel később találkozott a férfival. Mindketten alaposan megváltoztak. Más, nagyon más lett a férfi. Ugye tudod, hogy annak idején tetszettél nekem?Hogy sokat gondoltam rád?-kérdezte Áron. Nem, nem tudtam.- felelte Csilla elképedve. Talalkozzunk jó?Beszélgetünk, aztán majd alakul valahogy. Talán egy kis etyepetye is belefér majd. -vigyorgott magabiztosan a férfi. A nő ereiben megfagyott a vér. Nem az ajánlattól leginkább, hanem saját magától. Attól, hogy képes lett volna engedni. Napokig tépelődött. A be nem teljesült szerelem képessé tette volna arra, hogy minden józan ész ellenére belemenjen egy méltatlan helyzetbe. A szíve és az esze harcolt.

Hogy nem történt semmi, nem csak rajta múlott. A férfi ismét eltűnt. Úgy, mint régen. Csilla pedig nézte azt a gyönyörű arcot a képen, s nem értette, hogy lehet ilyen kristálytiszta szeme egy kalandornak.Egy kalandornak, akit ő Istennek látott és hitt. S ekkor felcsendült a fejében rég elhunyt apja kedvenc mondása:"Hinni a templomban kell!"

Hamiskásan közelít a fájdalom,

bőröd alá befészkel,

s úgy csókolja fáradt  tested,

mintha szeretőd lenne, egészen.

Nem kérdi, maradhat e, s mi végre?,

csak bújik hozzád, szorosan,

s ha ordítod is, menj el innen,

csak harapdál, szorgosan.

Félig ájult tested mélyén,

fellángol a vágyódás,

s az álomvilág hegytetején,

beköszönt a másvilág.

Aaron görcsösen rándult össze. Új volt neki ez az érzés. Maga az érzés, mint olyan, félelemmel töltötte el. Félelem? Már a szó is hátborzongató. Épp elégszer látta odafentről. Lassan feltápászkodott. Testét kisebb nagyobb sebek borították. Némelyik vérzett is. Milyen különös dolog ez is! Pirosas,és kissé édeskés, fémes ízű. Igen, megkóstolta. Itt minden olyan új. Pedig évezredeken át figyelte őket. Az embereket. Hogyan élnek, mit miért tesznek. A mai napig nem tudta kiismerni őket. Mindig felfedezett valami újat bennük.Óvatosan lépkedett a kertes házak utcáján. Itt nehezebb eltűnni, ha valakinek szemet szúrna

Csecsemősírásra lett figyelmes.  Tétovázott, de a kínzó tudásvágy, az ismeretek gyarapítása miatt érzett kíváncsiság győzött. Pontosabban mérlegelt. A kockázati tényezőket számlálgatta. Miután nem számított végzetes veszélyre, belesett a kerítésen.Egy apró mózeskosárban göndör, barna hajú kislányt pillantott meg, az udvaron Szelídgesztenye színű kis szemecskéiben fájdalom ült. Aaron látta ezt a kifejezést elégszer, sőt, többet is a kelleténél. Tudta, a pici  jó ideje lehet már egyedül, s elhagyatottnak érzi magát. Bizonyára már éhes és szomjas is.De hol lehetnek a szülők? A leglogikusabb dolgot cselekedte. Becsengetett.Sokszor csengetett. Nem jött ki senki. Ekkor becsengetett a következő házba. A szomszédnak nem kellett semmit mondani, futva sietett segíteni. Későn.Az idős hölgy, a nagymama már nem élt.  Az események felgyorsultak. Megérkezett az anyuka, szinte egy időben a mentővel és a rendőrökkel. Míg Aaront kihallgatták, végignézte az emberek reakcióit. Ez az, ami annyira elbűvölte.  Ott, fent, kedvenc szórakozása volt, hogy tippeket, fogadásokat kötött magával. Néha nyert, de sokszor nem. Hiába olyan "egyformák", mégis, ahányan vannak, mind-mind más.Szokatlan  volt csak az újonnan jött érzéseire hagyatkozni. Meztelennek érezte magát, hiszen itt lent nem hallotta a gondolatokat.Észrevétlenül akart távozni, de az anya, Ancsika megállította. Kérem, ne menjen el! Szeretném megköszönni a segítségét! Ha ön nem jár erre... Tudja, csak késő este értem volna haza a munkából. Hárman élünk itt. Éltünk.- sírta el magát a nő. Nem tudom, hogyan tovább. Dolgoznom kell, de hova teszem addig Pancsikát? Beletelt még jó 3 órába, mire elcsendesedett a ház. Aaron megetette a picit, ellátta és lefektette. Nem a művelet volt új neki, azt a memóriája tökéletesen rögzítette és tárolta. Az érintés, a szagok, a valós, tudatos szemkontaktus, ez mind-mind elementáris erővel hatott rá. Mennyi, de mennyi ember nézett már szembe vele! Csakhogy senki sem tudta, kit, mit néz, s azt sem tudták, hogy ő nézi és látja őket.Most a kicsi Panna viszont tényleg őt nézi, és látja is...

Már több mint  hét  éve élt velük, hátul a nyári kislakban. Ancsival úgy beszélték meg, hogy szállás és ellátás fejében Aaron lesz a kislány bébiszittere. Napi 13 órán át voltak együtt, csak kettesben. A férfinak ez kapóra jött. Megfigyelhette, hogyan fejlődik egy ember lelke. Gyakran látta, hogy már a zigótába beleinplantált lélek  növekszik, de hogy miként, azr még sosem látta a maga teljes valójában. Így,ebben a formában nem. Eddig csak láthatatlanként adhatott hozzá a lélekhez, ott ahol igényelték, most azonban  teste is volt hozzá. Teste, és fizikai valósága, kézzelfogható tettei szépen gyarapították a két nő lelkét. Öröm volt magát, a gondolatait felfedezni a pici lányban. A szavaiban, tetteiben. Okos, talpraesett leányka lett, aki örömmel készülődött az új tanévre..De még előtte izgatottan várta a szülinapi buliját. Aaron különös meglepetéssel készült. Egy üres , vastag naplót vett Pannának, mellé pedig matricákat, és egy játék a betűkkel társasjátékot. A nagy nap estéjén , bármilyen izgatott is volt a kislány, Aaron mégis csak akkor adta át az ajándékot, mikor mindenki elment már. Panni kérdőn nézett a férfira. Ezekkel mit kell csinálnom?  Szeretném, ha magad jönnél rá.- felelte a férfi. Mikor eljön az ideje, tudni fogod.  Ezen az estén Ancsika egyedül fektette le a lányát. Mire a kertbe ért, Aaron már mindent elpakolt. A nő hálás tekintettel köszönte meg, és finoman megérintette a karját. Ne, kérem ne. Sosem kérdezte ki vagyok, honnan jöttem.Nem kellett.-mondta a nő. Az első pillanattól kezdve tudtam, különleges élőlénnyel van dolgom. Különben nem kértem volna, hogy legyen az életünk része. De még most sem tudja, ki is vagyok. Sok mindent bevállaltam ezalatt a 88 hónap alatt, de ez meghaladja az erőmet.Aaron a  gyerekszobába ment, és lassan magába szívta a szoba és a kislány illatát. Tengernyi, kincset érő élménnyel,de nehéz lábakkal indult kifelé.Visszament Ancsihoz..El kell búcsúznom, nem maradhatok tovább.Nem akartam Pannit elszomorítani, főleg a mai napon nem.Kérem köszönjön el tőle a nevemben.A nő szeme megtelt könnyel. Szó nélkül ölelte át a férfit, majd hirtelen kiszakította magát a karjaiból, és a házba rohant.

Másnap reggel a kicsi lány hiába kereste a barátját.Anya,Aaron hol van? El kellett mennie. Kérte, mondjam meg neked, hogy szeret, és ne haragudj rá. Mindig veled, benned lesz. Tudom anya.-szólt a kislány. Már tegnap tudtam, hogy el fog menni. Láttam a szemeiben.- Fent, a végtelenben, halkan zümmögött a számítógép. Aaron a monitoron át látta a fogadott családját. Látta a nőt, azt a nőt, aki egy felbecsülhetetlen mondattal köszönte meg létezését, mikor  élőlénynek, különleges élőlénynek titulálta őt. Látta ahogyan Panni minden este beragaszt a naplóba egy matricát, és szépen , gyöngybetűkkel levelet ír.:Kedves Aaron!...