Perzsi.blogja(novella,vers ,elbeszélés)

Csalfa álmok

*

Lassan ébredező idegpályák,

mint a cserépbe ültetett zsályák,

virítanak, némán, csendben,

miközben semmi sincsen rendben.

Kövér emlékképek árván,

kószálnak, s megállnak a vártán,

innen kimenőt nem kaphatnak,

a naplóba széljegyzetként leíródnak.

Értelmet sosem nyernek tán,

úgy gubbasztanak, mint holló a fán,

fekete tollukra mázat von   az őszi 

titokköd,

s torkukból előtör a harsány csönd.

2024.11.13

Perzsi.novella: Sírok közt

*

Lassan lépdelt a sírok között. Nem találta a férje sírját, pedig már fél órája itt keringett. Mély levegőt vett, és összszedve minden erejét, újból nekiindult megkeresni a sírt, a nem is annyira hatalmas temetőben...

Reggel fejfájásra ébredt. Nem volt a gyógyszerek híve, most mégis bevett egy fájdalomcsillapítót. Majd még egyet. Lassan csoszogott el a fürdőszobáig, komótosan tisztálkodott. Gondosan felöltözött, a megszokott gépies mozdulatokkal, majd a konyhába ment reggelizni. A szokásos tejeskávé, beleaprított kiflivel, most nem csúszott le. Mindegy, nem számít, majd eszik délután. Az ebédhez szánt húst kivette a fagyasztóból. Majd még vett ki húst. És még vett ki húst. A tegnap vásárolt virágot kevésnek találta, így nem mehet ki férje sírjához. Nem volt különösebb évforduló, pusztán megszokott rituálé volt a temetőbe járás. Jót tett a lelkének. Úgy volt, hogy az egyik lányunokája is elkíséri, a dédunokákkal együtt, de előző nap elmaradt a telefonos egyeztetés, így hát nekivágott egyedül az útnak. Az útnak, amit csukott szemmel is ismert. Valaha abban a városrészben élt, ahol a temető volt, s az egyik oda ágazó utca közismert és kedvelt lakója lehetett. Hetvenkilenc éve minden súlyával, örömével és bánatával buszra szállt hát, és elindult. Az első megállónál hirtelen leszállt, mert észrevette, a kispiacnál már kint van a virágárus, s még akart venni pár kardvirágot, és zöldeket. Szakértő szemekkel vizslatta a portékát. Valaha, a kertes házában, rengeteg virágágyása volt. Szinte nem volt olyan virág, ami nála hiányzott volna. Miután aprólékosan átnézett mindent, újból buszra szállt. Az 1-es jelű járat szinte a temetőig vitte. S most itt áll, és nem találja a sírhelyet.A páradús levegőtől hamar kimelegedett, csurgott róla a veríték. Nem érezte jól magát, harározottan nem.

Kezdett kétségbeesni, gondolatai kuszasága idegesítő volt számára. Szemei homályossága szokatlan volt. Szinte vakon tapogatózva végre eljutott a síríg. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, majd a férje sírhelye előtti orgonabokorba zuhant. Nem tudni mennyi idő telt el, mikor is egy ismerős "falubéli" rátalált, és hívta a mentőket. A kiérkező mentősök értesítették a családot, hisz a néni 65 éven át ebben a városrészben élt, mindenki ismerte.

A kórházban csend uralkodott. Meglepő volt ez, hisz a neurológián sok zavart ember szokott " vendégeskedni". A kórteremben félhomályában  kellett pár másodperc, mire az unoka rátalált szeretett nagyijára. Szíve-lelke borzongott. Nem akarta szerettét itt látni, nem akarta a szagokat érezni, a hangokat hallani. Nagyija erősen szörcsögött, nehezen kapott levegőt. Iszonyú volt így látni. Tudni akarta mi történt, hát megkereste az orvost, aki nem kertelt. Agyvérzés, ami olyan területet érintett, hogy ha túl is éli a beteg, a hátralévő idejében vegetálni fog. Mint akit arculcsaptak, úgy érte az unokàt a diagnózis. Rögtön beindult az önmarcangolás. Ha tegnap este korábban hazaérnek a túráról a fiai, tudott volna telefonálni, ahogyan meg is beszélték a nagyival. Ha reggel nagyi  felveszi a telefont... De nem vette fel. Honnan is kellett volna tudnia, hogy a nagyi reggel zavartan viselkedett, és szinte már hajnalban elindult? Visszacammogott a kórterembe, és nézte az àgyon fekvő küzdelmét, légzését. Ismerte. Tudta, hogy nem szeretne kiszolgáltatottként "élni". Megfogta hát a kezét, és a fülébe súgta: Szeretlek, de menj, ha menni akarsz! Homlokon puszilta, majd kiment a folyosóra, teret hagyva a többi rokonnak 

Harmadnap reggel kapta meg telefonon a hírt. A nagyi elment.

Csend van. Szomorú fátyolban,

valahol a távolban,

gyilkos fegyverek ropognak,

szívek torkokban dobognak,

a múlt beleolvad a mába,

egy név karcolódik a fába,

talán valamelyik ősünké,

emléke ne legyen az enyészeté,

mert mindenki addig él,

míg valaki róla beszél.

Ezen a ragyogó szeptember végi napon,

hallom, hogy benned él a dalom, 

s te úgy dúdolod halkan,

mint ahogyan a lehulló falevél koppan,

mit felkap a szél, s repít messzire,

de nem hull rá senkire,

mert ez a dallam csak kettőnké,

ettől váltunk egykor felnőtté.

Sárba ragadt lábnyomod őrzi azt , hogy erre jártál,

te, ki mindig is fáztál,

fáztál attól, hogy felvállalj,

hogy eláruljon egy nyikorgó kapualj,

mikor lábujjhegyen settenkedsz,

s a meleg szobában énekelsz,

egy dalt, mely igaz is lehetne,

ha az arcod is megmutatnád-végre.