Perzsi.blogja (novella,vers ,elbeszélés)

Viharos májusi szél.

Nézem, ahogyan tépi az ágakat,

felhőt kerget az égen,

könnycseppet ejt a képen,

vagy harcol a nappal, fegyvertelen,

s azt sem tudja, kit csókolt az esten.

Illatokat fú szét mindenfelé,

az egyik egy kisgyermeké,

ki az előbb szopott anyatejet,

de nem volt elég, kér még csecset.

Vagy egy kamaszleány illatozó vágyát,

ki még be sem vetette az ágyát,

álmodozik az első csókról,

az ifjú legény meg  mellbimbóról.

Öregasszony dohos szagát,

ki keményen gürcölt egy életen  át,

fát aprítani már képtelen,

át is fázott e télen.

Gyáróriások kapitalista bűzét,

megfáradt lelkek pislákoló tüzét,

háborúk piros aranyát,

a vért, a rabszolgavalutát.

S a szél csak süvít és üvölt,

felkap minden útjába kerülőt,

hírét viszi a világban,

a májusi tavaszorgiában.

Perzsi.: Ébren álmodom

*

Álmaimban nincsen tévé,

minden harc az enyészeté,

a pénz, melyért megkopik a becsület,

egy csettintésre tűnik el.

Nincs politikus, egy sem,

őket elviszi egy Batman,

s helyettük jön a szakértelem,

apanázsként  kamrányi élelem.

A korruptság már rég rémálom,

a harács csak egy öreg várrom,

s a dagadtra hízott egyedek,

olyanok akár a kopott gettónegyedek.

Az emberek fellélegeznek,

életük végéig nyugodtan élnek,

a rettegés üres frázis,

marad a hold és az fázis.

Emlékszem, 39 éve, mikor az atomerőműben baleset történt, nyugtalan voltam. Mintha fentről súgtak volna, hogy veszély közeleg. 6 hónapos várandós voltam. Megettem a rokonok kertjéből kapott zöldséget, gyümölcsöt, és azt is, melyeket a szabad ég alatti standokon árultak. Volt már újhagyma, piros retek, petrezselyem zöldje, stb. Később derült ki, nem szabadott volna. Nem jött időben a figyelmeztetés. Tiszteletem azoknak a dolgozóknak, katonáknak, akik életüket kockáztatták azért, hogy a világ minél kevesebbet vegyen észre a tragédiából. De azoknak nem foglalom imába a nevét, akik ködösítettek, halogattak, félre vagy sehogy nem tájékoztattak,  s mikor már nyilvánvaló volt a baj, akkor   is flegmáztak, igyekeztek kicsinyíteni a valót. Hónapokon át rettegtem, milyen következményekkel járt a baleset a magzatra és rám. 

Ezen a napon, de máskor is, sokat gondolok a hősökre, és tisztelem a bátorságukat. A bátorságukat, és azt, bizton tudták, hogy ők nem fogják túlélni, mégis tették a dolgukat. Parancsra vagy  önként, de mentették a menthetőt.

Ma értük hull a könnyem.

Nem ebbe a blogomba illik, de itt van a legtöbb követőm, s érdekelne

 a miértre a válasz. Az fb- n írtam egy négysoros verset , témája szerint a jövőbeli  esélyes pápáról. Kevés lájkot kapott, ami nem lep meg, már csak a téma miatt sem. Viszont egy személy azonnal lájkolta. Egy általam becsült személy, aki nem osztogat lájkokat, s nálam még sosem tette. Aztán csend. Majd egy másik személy, akinek a véleményére sokan adnak, a aki szintén szökőévente lájkol. Aztán egy színházi ember, aki szintén csínján bánik a jelekkel.. Én pedig azon töröm a fejem, mi ragadta meg őket, miért pont most lájkoltak? 

Köszönöm nekik.

Itt a vers, a renitens:

"Az egyház nem jótékonysági szervezet",

mondá egy megtévedt bíboros,

s ha miatta ont majd fehér füstöt a kémény,

megtudjuk mi igen, s mi nem ildomos.

* Az első sor végén eredetileg intêzmény szerepelt, nem szervezet. Erre rímelt a kémény.

Intézmény-kémény

A gyár kéménye delet fújt. Klau gyomra hangosan korgott. Keserűen hallgatta, tudta mit rejt az ételhordó. Rántott levest, némi rántott karfiollal  és párolt rizst.. Hogy utálta már ezt a menüt! Ám valamit valamiért! Szép lány volt, nagyon is szép. És ő ezt ki akarta használni. Szinte bármit megtett volna, hogy kitörjön innen. Innen, ebből a szürke gyárnegyedből, ebből a nyomorgó, szegénységszagú kőzegből. Ezért hát szűkös keresetéből minőségi ruhákat vett, s azok alapján szabad idejében ruhákat varrt más csóró lányoknak. Kétéves volt, mikor apját eltűntnek nyilvánították. János tengerész volt , aki jó ha évi háromszor látogatott haza. Így Klaunak esélye sem volt megismerni, bár olyan pici volt, hogy nem is emlékezett volna rá. Addig sem dőzsöltek, de miután János eltűnt, az a kevés pénz amit hazaküldött, az  is hiányzott a kosztpénzből. Juli, az anya pedig egy hétköznapi bűvészként osztott, szorzott, megszorított, és így éltek kettesben. Éltek, túléltek. Mikor Klau 14 éves lett, Juli munkára fogta. Nincs pénzünk, hogy tovább tanulj, dolgoznod kell! Ránk omlik a tető, azt is meg kell csináltatni! Miért nem igényelsz önkormányzati lakást? -kérdezte sírva Klau. Az esélye egy jobb életre, hogy továbbtanulva kitör innen, füstté vált, ezt siratta. Akinek van tulajdona, az nem jogosult rá, ébredj már fel!-vágta oda nyersen Juli. Marad nekünk ez az egy szoba konyhás luk. Na ne bőgj, hétfőn nár kezdhetsz a gyárban, mint anyagmozgató. Jól fog jönni a fizetésed!

A gyár a domb tetején helyezkedett el. Autógumikat gyártottak, és más kisebb gumi alkatrészeket. Az odavezető utat eltéveszteni sem lehetett volna, olyan orrfacsaró büdöset árasztott magából. Megközelíteni nem volt könnyű, jó húsz perc gyaloglással lehetett feljutni a személyzeti kapuhoz. Egy út volt csak, az is nehezen járható a gépjárműveknek, ami elszálította a kész termékeket, de az csak a célforgalomé volt. A táj a gyár alatt egészen szürreális volt. Jobb oldalon még régi típusú házak álltak, hirdetve a hátrahagyott múltat, életeket, melyek nem hajoltak meg a kapitalizmus falánksága előtt. Mondanivalójuk napról napra fakult, úgy mint a házfalak fehérsége, és a bennük élők egészsége is. Az út előttük sáros földút volt, ami pont úgy csúszott, rogyott meg minden esőzés után, mint az itt lakók maradék élete. Baloldalon kifosztott, elhagyott házromok éktelenkedtek, és üres telkek, melyeket illegális  szemétlerakónak használtak a város lakói. Valaha szebb időket megélt utcácska volt ez, titkokkal, eltemetett sorsokkal, irreális vágyakkal. Klau eltemetve érezte itt magát. Ő nem tartozhat ide! El innen, el, bármi áron! Igazságtalanságnak tartotta, hogy bár  ilyen szépséggel áldották meg az égiek, de mellé kegyetlen sorssal is.

Félrehúzodva ette meg szegényes ebédjét, majd gondolataiba merülve folytatta monoton munkáját. Nem vette észre, hogy két zöldes szempár folyton őt nézi, ezért is rezzent össze, mikor a mellette cipekedő nő hangosan felnevetett. No hisz! Hamupipőkénk megint hódít! Klau vöröslő arccal fordult Rozi felé. Mit hablatyolsz már megint össze? Nincs jobb dolgod, mint engem lesni?-háborodott fel hangosan. Lesni? Nem én leslek drágaság, hanem az az új krapek ott!-mutatott a zöldszemű  felé Rozi. Napok óta téged kukkol, de te úgy fennhordod az orrod, hogy észre sem veszed! Klau dühös lett. Nem vettem észre, én a munkámra figyelek, veled ellentétben! Törődj a magad dolgával! -replikázott, majd otthagyta Rozit. Nehezen telt el számára ez a munkanap, de csak véget ért. Hazafelé fázósan húzta össze magán divatos kabátját. Apró, de gyors léptekkel haladt előre a sáros földúton. Tudta, hogy kilóg a többiek közül a sorból, tudta, hogy szépsége, ápoltsága, divatos öltözéke irritálja őket, de nem adta alább. Ő ki fog jutni innen, ha addig él is! Hosszú, szőkés hajával, szív alakú, szépen metszett arcával, hamvas bőrével, smaragd szemével valóban feltűnő jelenség volt. Jó 10 perce sétált már, mikor észrevette, hogy követik. Ijedten szedte a lábát, egyre gyorsabb tempóban. Végül sikerült épségben hazaérnie. Másnap a munkahelyén lopva megnézte magának az új dolgozót. Jó ötvenes korban lévő, magas vékony férfi volt az új "hódolója", aki valóban őt nézte minden adandó alkalommal. Egyik nap az ebédidőben, egészen közel ült le Klauhoz, s mikor összeakadt a tekintetük, a lányon hideg borzongás futott végig. Félt ettől a tekintettől. Félelme, rettegése csak fokozódott, mikor észrevette, hogy ő az, aki napok óta hazáig követi. Délután igyekezett az elsők között kijutni a kapun, és szinte futva indult meg a hazafelé vezető úton. Megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy a férfi nincs a nyomában. Napok teltek el úgy, hogy a gyárban is alig látta, akkor is csak messziről. Lassan megnyugodott. Ezért is érte váratlanul, mikor egyik délután, hazafelé, a félhomályból egyszer csak felhangzottak a férfi szapora léptei. Klau futásnak eredt. Minden idegszála veszélyt kiáltott. Csúszkálva a sáros földön, könnyeit nyelve, alig látott valamit. Az út bal oldalán épp egy üres telek mellé ért, ahol építkezési törmelékek voltak leborítva. Erre a telekre futott be, s búvóhely után kutatott. Tapogatózva botorkált a bokrok és törmelékek között. Megbotlott, elesett, kezét egy kemény tárgyba ütötte. Ösztönösen markolta meg, majd felkapta. Ekkora ért oda üldözője, aki a lány után nyúlt, hogy felsegítse. Klau a kezében lévő vascsóvel bökte mellbe a férfit, aki egyensúlyát vesztve hanyatt esett, majd nem mozdult többet. A lány remegő lábakkal botorkált hazáig, kezében a csővel. Másnap kialvatlanul lődörgött a gyár felé. Remegve ment el az üres telek mellett, ahol a férfi még mindig ott feküdt. A gyárba érve elmesélte a többieknek, hogy egy alak fekszik egy üres telken. Valaki a hallgatóságából értesítette a rendőrséget. A rendőrök a helyszíni szemle után kihallgatták Klaut, aki elmondta, reggel, munkába jövet látta a fekvő embert, de nem mert közel menni hozzá. A rendőröktől értesült arról, hogy a férfi meghalt. Nagy valószínűséggel megcsúszott, elesett, és a tarkóját egy felbetörött teglába ütötte be. Az ügyet lezárták, s mivel nem találtak erőszakra utaló nyomot, a férfi halálát balesetnek nyilvánították.

Klau fellélegzett. Nem érezte bűnösnek magát. Elvégre ő csak védekezett. 

-Zoli! Gyere csak! Sikerült azonosítani az üres telken talált holttest kilétét!-szólt izgatottan az egyik nyomozó. Milyen jól tettük, hogy senkinek nem mondtuk el, hogy hamis személyazonossággal jelentkezett dolgozni a gyárba az elhunyt. A DNS vizsgálat szerint egy 15 éve eltűnt tengerész az elhunyt, bizonyos Kerki János. És Zoli, szerinted hogy hívják a lányt aki észrevette a holttestet? Igen, eltaláltad. Kerki Klaudia. Na menjünk, látogassuk meg...

*A vezetéknév kitalált név, a történet a fantázia szüleménye. Bármilyen hasonlóság vagy egyezés a valósággal, a véletlen műve.