Ametist blogja

Weöres Sándor:  Barangolók

Gyöngy az idő, vándoroljunk,
nincs szekerünk, bandukoljunk,
lassú folyó ága mellett,
járjuk a halk fűzfaberket.

Este a láb gyönge, fáradt,
lombok alatt nézünk ágyat,
szöcske-bokán jő az álom,
száll a világ lepkeszárnyon.

(Mostanában nyári hangulatú verseket olvasgatok. Íme egy gyöngyszem Weöres Sándor versei közül.)

Anton Wildgans verse - ford.: Ametist

 És itt az alkonyat, mely házak kapujából
sötét hullámként hömpölyög elő -
mintha egy láthatatlan kéz nyitná az ajtót
s szélesre tárná lábaink előtt.

Az utcának már nem látni a végét
utunk magányos, és oly céltalan, mint
tetmetői ciprusok a kertben:
mert illatuk nincs - létük hasztalan.

Minden ember homlokán ott a bélyeg
és minden tette két szemében ég
a szűzleány, ki ma már csak hetéra, és
gyermek-arcát elvesztette rég...

S életre kelnek akkor ők, a holtak
kiket körülleng sápadt gyertyafény, már
ők sem tudják, hogy vajon kik  voltak
- csak néma árnyak - temetők ölén.

És álmatagon lebegnek a szélben,
a Holdsugár csókolja arcukat, míg
ködfátyolként terül szét a hajnal -
majd eltűnnek a bő lepel alatt.

Aztán, miként a piros vért a sejtben
szétszórja őket reggel sugara -
elevenen és holtan vánszorognak
 a néma sírkert mindük otthona.

Én jól tudom, a szó, amit kimondunk, és
minden tettünk akkor lesz igaz, ha
széttört szív és kínlódás a vesztünk, és
nem talál ránk éltető vigasz.

A sötétségből támadnak a szörnyek, kik
eltaposnak mindent, ami jó, s
mi kevesek, kik igazak maradtunk, a
mi szánkon is elhalkul a szó...

Részlet az  "Egy tini lány naplója" c. regényemből 

A nagyival való beszélgetés, a furcsa álom meg a Tiborral történt kellemetlen cukrászdai epizód óta többször is azon voltam, hogy felhívom Milánt, és megpróbálom tisztázni vele a dolgokat. Az ilyesmit azonban könnyebb elhatározni, mint megtenni. Kb. tizenötször tárcsáztam a számát, aztán az utolsó pillanatban mindig gyáván leraktam a kagylót. Mit mondjak neki, és főleg: hogyan? Íme, a különféle képzeletbeli variációk:
1. "Hello, kedves Milán - bocs, hogy hónapokra eltűntem az életedből, különben hogy vagy?"   (Szánalmas!)
2. "Drága Milán, hülye voltam, kérlek, ne haragudj, hogy meg sem hallgattalak... szeretnék mindent jóvá tenni, ha adsz még egy lehetőséget!  (Megalázkodó, és különben is - azért volt némi alapja, hogy dühös legyek rá, nem igaz?)
3. "Milán! Áruld el, gondolsz még rám vagy már elfeljtettél?"  (Ez meg full szentimentális!)
Szívem szerint csak ennyit kérdeznék: "Mondd Milán, nem járhatnánk együtt újra, de most igaziból?"
Ahogy ott szerencsétlenkedtem, kezemben a kagylóval, pillantásom az íróasztalomon álló kis kődarabra esett. A "zöld béka", ami állítólag szerencsét hoz! Mielőtt meggondolhattam volna magamat, gyorsan fölkaptam, és lerohantam vele az utcára. Meg sem álltam Milánék házáig, s óvatosan körülnézegetve, nehogy valaki meglásson, a kis, kő formájú békát beejtettem Milánék postaládájába. Aztán máris futottam, dobogó szívvel, amíg csak vissza nem értem szobám biztonságos menedékébe. Most már csak várni kell, hogy történik-e valami? Vajon megérti Milán az üzenetemet?
A következő napokban kétségek között hányódtam, és állandóan arra vártam, hogy megszólaljon a telefon, vagy az előszoba csengője...

Impozáns sírok, márványszobrok - kőrengeteg,
hivalkodó pompa, névtelen nevek...
s egy szerény sírhalom a kert mélyén -
üde zöld pázsiton, nem feltűnő:
egy szürke kő - fehér táblán a név
jelzi a Költő nyughelyét: ennyi csupán...
nincs mellszobor, cifra betűk, se
kőkereszt - csak nézzük,
s egyszerre mégis élni kezd a hely szelleme:
tétova verssorokban, érzésben,
gondolatban: "Tiszta szívvel",
igaz hittel, mint egykor - Ő mesél, itt van
velünk, s az idő rohan, szalad, mint
az a végzetes vonat, de most nem
elvisz, elragad, hanem visszahoz nekünk,
fehér és vörös rózsák, parányi
emlék-morzsák, állunk,
s emlékezünk...

Shakespeare

...és lángot vet a szürke pergamen,        

míg Shakespeare keze vezeti a  tollat,   

minden szavában ott izzik a holnap,   

időtlen szépség - múlt, jelen,  jövő, 

mely csupán érzésekben mérhető...  

pecsétviasz-szagú padlásszobába,  

egy törékeny test börtönébe zárva, 

tisztán világít zseni-szellemed, 

az irigyelt és sokszor megvetett   

komédiás és költő vagy "csak" ember, 

kinek fájdalma mélyebb, mint a tenger,       

s a szenvedély, az elfojtott igazság,  

imára kulcsolt kéz és dőre vakság, 

szilaj, száguldó, megvadult lovak  

módjára vágtat érzés, gondolat, mint 

szélvihar, mely bús partokra téved 

és  zátonyokkal teljes, mint az Élet,   

magányos szikla... nyájas, zöld sziget,  

s egy andalító, könnyes-bús szonett!