Megszólal a telefon?

Részlet az  "Egy tini lány naplója" c. regényemből 

A nagyival való beszélgetés, a furcsa álom meg a Tiborral történt kellemetlen cukrászdai epizód óta többször is azon voltam, hogy felhívom Milánt, és megpróbálom tisztázni vele a dolgokat. Az ilyesmit azonban könnyebb elhatározni, mint megtenni. Kb. tizenötször tárcsáztam a számát, aztán az utolsó pillanatban mindig gyáván leraktam a kagylót. Mit mondjak neki, és főleg: hogyan? Íme, a különféle képzeletbeli variációk:
1. "Hello, kedves Milán - bocs, hogy hónapokra eltűntem az életedből, különben hogy vagy?"   (Szánalmas!)
2. "Drága Milán, hülye voltam, kérlek, ne haragudj, hogy meg sem hallgattalak... szeretnék mindent jóvá tenni, ha adsz még egy lehetőséget!  (Megalázkodó, és különben is - azért volt némi alapja, hogy dühös legyek rá, nem igaz?)
3. "Milán! Áruld el, gondolsz még rám vagy már elfeljtettél?"  (Ez meg full szentimentális!)
Szívem szerint csak ennyit kérdeznék: "Mondd Milán, nem járhatnánk együtt újra, de most igaziból?"
Ahogy ott szerencsétlenkedtem, kezemben a kagylóval, pillantásom az íróasztalomon álló kis kődarabra esett. A "zöld béka", ami állítólag szerencsét hoz! Mielőtt meggondolhattam volna magamat, gyorsan fölkaptam, és lerohantam vele az utcára. Meg sem álltam Milánék házáig, s óvatosan körülnézegetve, nehogy valaki meglásson, a kis, kő formájú békát beejtettem Milánék postaládájába. Aztán máris futottam, dobogó szívvel, amíg csak vissza nem értem szobám biztonságos menedékébe. Most már csak várni kell, hogy történik-e valami? Vajon megérti Milán az üzenetemet?
A következő napokban kétségek között hányódtam, és állandóan arra vártam, hogy megszólaljon a telefon, vagy az előszoba csengője...